2025. szeptember 1-től Lukács Ottilia vette át a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola (PPHF) vezetését rektor elődjétől, Kovács Gusztávtól. A PPHF első női rektorát terveiről, jövőképéről, az Egyház jelenlegi helyzetéről és a főiskola abban elfoglalt szerepéről kérdezte Papp Erika a Pécsi Egyházmegye honlapján közzétett interjúban.
Lukács Ottilia a PPHF Szentírástudományi Tanszék tanszékvezető főiskolai tanáraként ószövetség, bibliaismeret, exegézis és a bibliai héber tárgyakat oktat. Az alábbiakban az interjúban elhangzott válaszaiból közlünk részleteket.
„Először 2018 tavaszán voltam vendégoktató a PPHF-en, amikor három tárgyat bíztak rám. Ebben az időszakban még nem gondoltam, hogy ez egy hosszú távú kapcsolat első lépése lehet, mert ekkor már tíz éve éltem Belgiumban. A pécsi megkeresés nagyon váratlanul ért, mert korábban semmi kötődésem nem volt Pécshez, a régióhoz. Az elődömmel, Kovács Gusztávval összefutottam a kétévente megrendezésre kerülő Európai Katolikus Teológusok Kongresszusán, Strassbourgban. (…) amikor meghívott, hogy vállaljam el több tárgy tanítását a főiskolán, örömmel elfogadtam, mert frissen ledoktorált kutatóként nagyon fontos volt a külföldi tapasztalat.”
„Nehéz röviden megfogalmazni, hogy hogyan éli meg az ember, amikor a megyéspüspök azt kéri, legyen közvetlen munkatársa egy olyan munkában, amiben egy-egy jó vagy rossz döntés százötven hallgatóra és húsz kollégára van hatással. (…) A szolgálat, amit kér tőlem, s ami a főiskolán eltöltött évek alatt kirajzolódik előttem, leginkább az, hogy segítsek az intézményt jobban elhelyezni az egyházmegye pasztorális küldetésében.
Az Örök Király őszinteségével, tudatosságával kell tudni odafordulni ahhoz, aki mellettünk áll. (…) Én az egész intézménnyel együtt ebben szeretnék leginkább fejlődni.”
„Hiányzik a világ ezen szegletében a jó átmenet, a biztonságot adó stafétaátadás kultúrája. Ezért is olyan megnyugtató számomra, hogy ebben jó példát tudtunk adni, mert mindössze ennyit vár el a világ az Egyháztól: jó példát adni.”
„A fejlődésnek van egy törvényszerűsége, vagyis nem lehet semmit egy bizonyos szinten tartani: vagy fejlődünk vagy visszafejlődünk. A stagnálás elkerülhetetlenül a zuhanást jelenti. Ennek fényében püspök atya kérése, hogy legyünk jobban jelen az egyházmegye életében, számomra nem csak intézményesen, hanem személyesen is nagyon fontos. (…)
Felsőoktatási intézményként meg kell felelnünk annak, amit ma elvárnak a minőségi oktatásra törekvő intézménytől Európa és Magyarország szintjén egyaránt. Ugyanakkor helyi szinten szerves része kell legyünk az egyházmegyének, hiszen az egyetemes Egyházat képviseljük azáltal, hogy hitoktatókat, katekétákat, lelkipásztori munkatársakat vagy teológusokat képzünk, s mindezt elsősorban az egyházmegye számára. Ezt a kétoldalú és egyben sokoldalú elvárást nem lehetetlen küldetésnek látom, hanem két pillérnek, amire, ha a főiskola épít, hosszú távú stabilitást jelent. (…)
Szeretném, ha két stabil lábon állna a főiskola: egyrészt legyen egyértelmű szerepe az egyházmegye életében, legyünk jelen és segítsük a saját profilunkkal a pasztorális, kulturális és intellektuális munkáját – ide kapcsolódik az oktatók, hitoktatók támogatása továbbképzésekkel; másrészt, feleljünk meg a felsőoktatási intézményektől elvárt magyarországi és európai standardoknak megfelelő minőségirányításnak.”
„Elődömtől a sokszínű külföldi kapcsolatokat, oktatóknak és hallgatóknak szervezett rendezvényeket szeretném leginkább tovább vinni. Biblikusként nyilván nagyobb hangsúly tevődik a Szentírásra és a felekezetközi, meg vallásközi párbeszédre. Emellett szeretném a hazai hitéleti felsőoktatási intézményekkel is még szorosabbra fűzni a kapcsolatot.”
„A fiatalok és egyáltalán a kereső emberek megszólítása nagy kihívás ma, nem csupán a főiskola, hanem az egész Egyház számára is. Ugyanakkor az is kézzelfogható tapasztalat, hogy frissen érettségiző hallgatóink közt vannak többen, akik nagyon tudatos fiatal keresztényként jönnek hozzánk egyértelmű célokkal, mely leginkább a hitoktatásra fókuszál. A fő feladatunk az, hogy a diplomaszerzés után is kapcsolatba maradjunk velük, de közben tudjuk integrálni őket az egyházi munkába.”
„Egyre többen vannak olyanok, főleg középkorúak, akik másoddiplomásként jönnek teológiát tanulni, nemcsak tudásuk bővítése vagy hitük elmélyítése miatt, hanem főként azért, hogy a főiskolán megszerzett tudással aktív résztvevői legyenek Egyházunknak. (…) A 30–60 év közötti korosztály érdeklődésének mozgatója összetett, de alig van olyan, aki ne említené motivációjaként a tényt, hogy gyerekként, fiatalként vallási neveltetése hiányos volt vagy e téren semmit nem kapott. (…) A dél-dunántúli régióban mi vagyunk az egyetlen intézmény, amely hitéleti képzéseket kínál. Ezért önmagában is egyedi a helyzetünk és egyben óriási a felelősségünk is ezen a téren. A hitéleti képzéseink (…) alapvetően a régióban felmerülő pasztorációs tevékenységre képez munkatársakat. Emellett a megkeresések is rámutatnak arra az igényre, hogy szükség van a szociális irányú területek felé történő nyitásra is.”
„Sokféle egyházi közösséggel volt és van kapcsolatom. Egy közel ötezer lelkes katolikus faluban nőttem fel Erdélyben, ahol az egyházi élet és az egyházi év határozta meg a hétköznapjainkat. A kedvenc példám a nagyböjt és a húsvét időszaka. A közösség lelkigyakorlata, vagyis a triduum nagyhéten, utána a szent három nap, majd a nagyszombati feltámadási szertartás és szentmise, ami este 11 órakor kezdődött és éjszaka 1-2 előtt nem ért véget, majd a húsvétvasárnap és húsvéthétfő. Ebből csöppentem a belgiumi 9 órakor kezdődő feltámadási misékre. A napsütéses nagyszombati szertartást nagyon nehezen tudtam elhelyezni, mert nagyon másmilyen tud lenni a megszokotthoz képest. A nagyjából ötvenezer hallgatót számláló Leuveni Katolikus Egyetemen nagyon sokféle vallási közösségben megfordultam: volt amerikai szemináriumi közösség, Fülöp-szigeteki, afrikai, dél-amerikai közösség és sorolhatnám. Tökéletes Bábel, ahol mindenki rátalált arra az útra, ahol a legjobban tudta megélni Krisztus keresését.”
„Az az Egyház, amit mi szeretünk nyugati hanyatlónak hívni, átalakult: kisebb lett, de tudatosabb és elkötelezettebb. Azért jár az ember templomba, mert fontos neki, tudja miért van ott, és azt is tudja, hogy mi az ő szerepe az Egyházban. Ugyanakkor korunk egyházát sokszínűnek látom.
Az a kérdés, hogy ebből a jelenleg nem túl biztató helyzetből hogyan tudunk továbblépni, hogyan tudjuk segíteni a papjainkat, szerzeteseinket, a világi hívőket és a keresőket. A levelezős hallgatóink, akik harminc és nyolcvan év közöttiek, éppen ezért jelentenek óriási potenciált ebben az átalakuló Egyházban, mert ők tudatosan keresnek, tudják, hogy miért jönnek hozzánk tanulni, és azt is, hogy meglévő tapasztalataikat és tudásukat hogyan tudják az egyházi munka javára fordítani. Végül a legégetőbb feladat Egyházunkban, hogy hogyan tudnak igazi, élő kapcsolatokon alapuló közösséget kialakítani, ahol ismerik egymást az emberek.
Amikor elmegyünk szentmisére mindig a csendet és a nyugalmat keressük. Kívülről nézve egy plébániai közösség együtt ünnepli az Eucharisztiát, de valójában mindenki egyedül, magában, egy láthatatlan burokban ünnepel. A mai elmagányosodott, individualizálódott világban óriási szükség lenne a személyes kapcsolatokra a plébániai közösségen belül. (…)
„A legnagyobb kívánságom persze az, hogy továbbra is önazonos maradjak kisgyermekes édesanyaként, feleségként, oktatóként, kutatóként – mert a Szentírás olvasása és kutatása továbbra is munkám és hivatásom marad függetlenül attól, hogy intézményvezetőként több dologra kell majd egyszerre figyelni. (…) a 3 és 5 éves gyermekeimnek még mindig száz százalékban szükségük van rám délután, az ovi után, hétvégén, otthon pedig szeretem a teljesen megszokott életem élni. A jó időbeosztás volt az, ami eddig is egyben tartott és segített, hogy közben minden feladatom lehetőleg időben teljesítsem. Azt hiszem, a kegyelmen túl ez a tudatosság fog az új szolgálatom során is sok erőt adni.”
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
