Ez az elgondolkodtató, bátor, tabudöntögető film arról szól, mekkora nyomás nehezedik a nőkre a gyerekvállalással kapcsolatban, illetve milyen fontos az önismeret a család-alapításhoz. A társadalom még ma is teljes önfeladást vár el az anyáktól, de előbb-utóbb el kell fogadnunk, hogy nem minden nőből lesz automatikusan mintaanya, vannak, akik számára a karrier fontosabb.
Leda ötvenhez közeledő irodalomprofesszor, aki egyedül, illetve a könyvei társaságában érkezik a görögországi nyaralásra. Minden jól alakul, amíg az idillt szét nem rombolja egy népes és zajos család. Pont mellette táboroznak le a parton, és arra kérik Ledát, húzódjon odébb, hogy elférjenek. Amikor a nő erre nem hajlandó, ellenségesen fordulnak felé, a „jószomszédi” viszony csak akkor áll helyre, amikor Leda megtalálja az egyik fiatal nő, Nina elkóborolt kislányát. Az igazi bajok azonban csak ezután kezdődnek: a lányka babája rejtélyes módon eltűnik, a gyerek pedig szinte belebetegszik a veszteségbe, kikészítve az egész famíliát. A továbbiakban ez a játékbaba a kulcsszereplő, a Lenában zajló bonyolult lelki folyamatok bemutatásának eszköze, ezért többet nem is mondanék róla.
Az elveszett lány Elena Ferrante Nő a sötétben című regényéből készült, nemrég került fel a Netflixre, miután a nyugat-európai mozikban csak néhány hétig tudták játszani, nálunk pedig egyáltalán nem. Egy remek amerikai színésznő, Maggie Gyllenhaal rendezői debütálása ez a film. Bátor vállalás, hiszen a téma eléggé rázós, ráadásul a forgatókönyvet is jegyző Gyllenhaal a főhősnőhöz hasonlóan két lány édesanyja. Az eredeti olasz környezetből más kulturális közegbe helyezte a cselekményt, emiatt fel kellett áldoznia néhány fontos elemet (például azt, hogy Leda az olaszok által szellemileg sivárnak tartott Nápolyból küzdötte fel magát a tudományos parnasszusra, az irodalmi olaszt beszéli, és a tengerpartra érkező család tagjai már nyers nápolyi dialektusukkal is múltbéli sebeket tépnek fel benne. Aki viszont nem ismeri a regényt, annak tökéletesen megfelel, hogy a família Queensből érkezett Görögországba, a professzor asszony pedig Cambridge-ből.
Leda figyeli őket a napozóágyról, leginkább a gyönyörű Ninát (Dakota Johnson) és cuki kislányát. Látja, ahogy az anya menekülni próbál rácsimpaszkodó gyermeke fojtogató öleléséből – és eszébe jutnak saját lányai, akik ugyanezt csinálták vele. Túlszerették, lefárasztották, birtokolni akarták, ő pedig nem volt felkészülve erre. Felvillannak a múltbéli jelenetek (a fiatal Ledát Jessie Buckley alakítja), rosszul kezelt hétköznapi helyzetekkel, idegesítő gyereksírással, kiszakadási kísérletekkel. Az öt- és hétéves kislányok figyelmet követelnek maguknak, miközben anyjuk próbál a tudományos munkájára koncentrálni, ahogyan azt férje is teszi. Tényleg az a természetes, hogy a nő áldozza fel karrierjét a gyerekek kedvéért? És mi van akkor, ha hiányoznak belőle azok az ösztönök, amelyek mindezt természetessé teszik? Vajon rossz anya az, aki szereti a gyerekeit, de évekre magukra hagyja őket, mert nem bírja tovább a gyűrődést?
A film úgy teszi fel ezeket a kérdéseket, hogy a nézőre bízza a válaszadást. Nem kapunk magyarázatot Leda motivációira, furcsa viselkedésére, a rendező egy kicsit sem igyekszik őt szimpatikussá tenni. Olivia Colman játéka rendkívül minimalista, épp ettől parádés: néhány gesztussal, pillantással, hangsúllyal képes feszültséget kelteni. Jessie Buckley ügyesen hozza ugyanazt az arcjátékot és gesztusrendszert, így fel sem tűnik, hogy a két színésznő egyáltalán nem hasonlít egymásra. A mellékszereplők is kiválóak. A nyaraló gondnokát játszó Ed Harris egyszerre titokzatos és földhözragadt, a büfésfiú, Paul Mescal egyszerre kíváncsi és diszkrét, Dagmara Dominczyk pedig kitárulkozó, egyben óvatos is Nina sógornőjeként. Még egy kis belső poén is belefér: a fiatal Ledát elcsábító irodalomprofesszor szerepét saját férjére, Peter Sarsgaardra osztotta a rendezőnő.
Az operatőr szintén egy hölgy, a francia Hélène Louvart, aki finom érzékkel mutat sokatmondó nüanszokat. A párnán felbukkanó undorító bogár, a hirtelen jött eső, a rohadt gyümölcsök, a leskelődve elkapott érintések, a titokzatos árnyékok és vakító napfény kettőssége mind a feszültséget hivatott fokozni. A néző végig azt várja, mikor robbannak az elfojtott indulatok. Igazi pszicho-drámát látunk, ahol a lényeg a felszín alatt játszódik. Dickon Hinchliffe jazzes, álomszerű kísérőzenéje teszi teljessé a képet, mintha egy régi bakelitlemez kötné össze a múltat a jelennel.
Maggie Gyllenhaal teljes rendezői fegyverzetben pattant elő. Golden Globe-ra jelölték ezért a filmért, Olivia Colman pedig a legjobb női főszereplőnek járó Aranyglóbuszt kaphatta volna meg mára virradóra Los Angelesben. Végül egyik sem jött össze, de enélkül is már tizenhét díjat gyűjtött be szép csendben Az elveszett lány, alig három hónap alatt.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
