Április 4. – A forradalom után elmaradt a „felszabadító szovjet hadsereg” megünneplése.
Április 4-ének, „Magyarország felszabadulása napjának nemzeti ünneppé nyilvánításáról” a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1950. évi 10. számú törvényerejű rendelete határozott. Érdemes tovább is idézni a rendelet szövegéből, hogy átérezzük az 1950-es évek hangulatát: „Április 4. a magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe, felszabadítója, példaképe, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza, a Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg, népünk és a haladó emberiség tanítója s igaz barátja, a nagy Sztálin iránt.”
Mint sok minden más a kommunisták uralta világban, ez az ünnep is hamis volt. A régi római elv, azaz hogy „jaj a legyőzötteknek” újra beigazolódott. A Rákosi-féle rémuralom alatt az emberek öncenzúrát alkalmazva hallgattak. Hallgattak a sok százezer hadifogságba, „málenkij robotra”, gulágtáborokba elhurcolt családtag, rokon vagy ismerős sorsáról, a szovjet katonák által megerőszakolt nőkről, a politikai bebörtönzöttek, internáltak vagy kitelepítettek kálváriájáról, és ennek fejében még ünnepelni is kellett a „dicsőséges” felszabadítóként érkező megszállókat.
Vörös tulipán
De mint később kiderült, maga a dátum sem volt valós, mivel 1945. április 12–13-án még folytak a harcok Pinkamindszent térségében, így április 4-én még nem volt a teljes ország a szovjet csapatok kezén.
Persze ezek a tények nem zavarták a Moszkvából közvetlen irányítás alatt álló vezetőket, és az ötödik évfordulón nagyszabású rendezvénysorozat vette kezdetét.
1950. április 3-a a különböző szovjet emlékművek megkoszorúzásával telt el; és a Szabadság téri emlékmű mellett nem hagyták ki a Gellért-hegyen 1947. április 4-én felavatott szoborcsoport megkoszorúzását sem. „Az MDP Központi Vezetősége vörös tulipánokkal ékes, hatalmas koszorúját Rákosi és Gerő elvtársak helyezték el az emlékművön […], a honvédség hatalmas babérkoszorúját Farkas Mihály elvtárs, az Államvédelmi Hatóság koszorúját Péter Gábor elvtárs helyezték el” – olvashatjuk a Szabad Nép korabeli számában.
A nemzeti ünnepek rangsorába emelt nap előestéjén az Operaházban rendeztek ünnepséget és díszelőadást a legfelsőbb állami és pártvezetők, valamint a meghívott külföldi vendégek részvételével. A legelső ilyen esten Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárának beszéde hangzott el, majd a jelen lévő Vorosilov marsall szavait olvasták fel magyarul.
Az igazi látványosság persze magán az ünnepnapon volt, amikor katonai parádét rendeztek, amelyet több tízezres tömeg látogatott meg. Farkas Mihály honvédelmi miniszter külön parancsa szerint harminc löveg harminc össztüze hangzott fel az ünnepségen. A Hősök terén a Millenniumi emlékművet drapériával fedték le, rajta Lenin, Sztálin és Rákosi gigászi méretű képmását helyezték el, és dísztribünt ácsoltak a megjelent vezetők részére.
A csapatok díszelgését és felvonulását innen nézte végig az MDP vezetősége és Vorosilov marsall, aki a következő években visszajáró vendégnek számított ezen a napon. Este a Minisztertanács fogadást adott a Parlamentben, valamint az állami kitüntetések és díjak átadására is ekkor került sor.
A „felszabadulás” megünneplése így ment végbe évről évre, csupán apróbb változások voltak a menetében. 1953-ban a dísztribünt áthelyezték az 1951 decemberében felavatott Sztálin-szobor talapzatához. Mivel a generalisszimusz alig egy hónappal az ünnepség előtt – március 5-én – halt meg, így nem lehetett véletlen a rendezvény új központi helyszínének kiválasztása. Az 1953. április 3-i operaházi díszünnepségen Dobi István, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke a következő szavakkal emlékezett meg a véreskezű kommunista diktátorról: „Elment közülünk felszabadítónk, függetlenségünk kovácsolója, hűséges és igaz barátunk, jótevőnk, szeretett édesapánk.”
Később a koszorúzási „kánon” is új elemmel gazdagodott. 1956. április 4-én avatták föl a függetlenségért és szabadságért hősi halált halt magyar katonák emlékművét a Hősök terén. Ezt az emlékművet az 1929-ben készült, az első világháborús hősi halottak emlékét megörökítő Hősök emlékköve helyére állították. A kommunista vezetés szemét szúrta a több százezer hősi halott emlékére állított egyszerű kő, így eltávolításával, illetve az emlékhely átalakításával megpróbáltak benyomulni a nemzeti nagyjaink szobraival körülölelt térbe. Ezentúl, csakúgy mint a Gellért-hegyi és a Szabadság téri szovjet emlékműveknél, itt is volt koszorúzás.
A központi ünnepségek minden évben ugyanúgy zajlottak le, egészen 1965-ig, ezután a díszszemlét csak ötévente rendezték meg. De volt egy esztendő, amikor elmaradt a nagy ünneplés, ugyanis nem tartották meg a díszszemlét, és nem volt már meg az ormótlan Sztálin-szobor sem, amelynek az árnyékából integettek az állampárt vezetői a népnek, és szemlélték az elvonuló csapatokat. 1957-et írtak ekkor.
Kiszűrt elemek
A forradalmat és szabadságharcot követően a MUK (Márciusban újrakezdjük) jelmondat szállóigévé vált. A kádári vezetés nem vette ezt félvállról, és az 1956 novemberében létrehozott karhatalmi alakulatok külön intézkedési terv alapján készültek föl az esetleges 1957. március 15-i megmozdulásokra. A civil ruhás karhatalmi felderítők a rendőrség politikai osztályaival közösen figyelték meg a veszélyesnek ítélt „elemeket”, és megkezdődött kiszűrésük.
Akit rendszerellenesnek és veszélyesnek ítéltek, és még nem volt letartóztatás alatt vagy már börtönben, azt egyszerűen begyűjtötték. Az 1. honvéd forradalmi (karhatalmi) ezred 2. százada felderítőinek javaslata alapján például 27 személyt tartóztatott le a rendőrség 1957. március 14-én. A többtucatnyi halálos áldozatot követelő 1956. decemberi sortüzek, a folyamatos letartóztatások és razziák, a kivégzések és a még érvényben lévő rögtönbíráskodás elrettentette az embereket a nyílt ellenállástól.
A passzív ellenállás viszont itt is, ott is jelentkezett egy-egy falragasz, felirat vagy röpcédula formájában. A 2. karhatalmi ezred jelentése szerint: „április 2-án az ezred körzetében tartozó kerületekben az elmúlt napon megélénkült a röpcédulák terjesztése, amelyek felhívják a lakosságot, hogy április 4-én 3–4 óra között ne menjenek az uccára, a járőrök az V. kerületben 20 db-ot, a VII. kerületben 120 db-ot, a XIII. kerületben 90 db-ot semmisítettek meg”.
Az 1. karhatalmi ezred jelentése arról tanúskodik, hogy 1957. március 21. és április 10. közötti időszakban a kijárási tilalom megszegéséért a rendőrséggel „karöltve” 566 személyt állítottak elő. A hatalom tehát éber maradt, és március 15-e elmúltával április 4-én is fenntartotta a készültséget. Alig fél esztendővel a szabadságharc leverése után a lakosság körében a szovjet fegyveres erők nimbusza finoman szólva sem volt éppen a csúcsponton, így a vezetés el akarta kerülni, hogy a szovjet haderő megünnepléséről szóló napon valamiféle rendzavarás legyen.
Romokban a morál
A munkás-paraszt kormány viszont nem csak emiatt tekintett el a díszszemlétől. A néphadsereg állapota sem tette ezt lehetővé. A szabadságharc leverése közben a szovjet csapatok a magyar laktanyákat és alakulatokat sem kímélték. A szovjetek a magyar csapatok jelentős részét egyszerűen lefegyverezték, megfosztották őket a felszerelésüktől és a haditechnikától, valamint számos laktanyát feldúltak.
Uszta Gyula vezérőrnagynak, a honvédelmi miniszter első helyettesének parancsa alapján a tisztek forradalom alatti „viselkedését” felülvizsgáló bizottságok elé vitték, és a teljes tisztikar részére az Elnöki Tanács által kibocsátott úgynevezett Tiszti nyilatkozat aláírását tették kötelezővé, amely egyfajta hűségeskü volt a Kádár-kormányhoz.
A nyilatkozatot körülbelül a tisztek egyötöde nem írta alá, így ők kikerült a hadseregből. A tisztikar és a hadsereg morálja romokban hevert, nyilvánvaló volt, hogy a deprimált társasággal nem lehet erőtől duzzadó díszszemlét megtartani. A bizalmatlanság is közrejátszott a katonai parádé elhagyásában, mivel a hadsereg nem adta egyértelmű tanújelét a kommunista rendszer melletti kiállásnak a forradalom alatt. Kádár pedig inkább támaszkodott a karhatalomra és az ÁVH állományából megerősített rendőrségre, valamint a megbízható káderekből és a kommunista „hívekből” összeállított munkásőrségre, mint a néphadseregre.
A nyílt katonai parádét nem vállalta ugyan a kormány, de a megelőző napi ünnepségek, így a koszorúzások a Szabadság téri emlékműnél és a Hősök terén, valamint az operaházi díszünnepség nem maradtak el. Az Operában szokás szerint Dobi István mondta a megnyitót, majd az a Marosán György államminiszter tartotta meg beszédét, aki 1956. december 8-án a „mától kezdve nem tárgyalunk veletek, mától kezdve lövünk” mondatával vált híressé, amely után el is dördült a legtöbb áldozattal járó salgótarjáni sortűz.
A következő esztendőben aztán a kádári konszolidáció jegyében már megtartották a díszszemlét, és ezen nem kisebb vendég volt jelen, mint a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) első titkára, Nyikita Szergejevics Hruscsov. Az SZKP első titkárának látogatása üzenetértékű volt, és a Kádár-kormány megerősítését szolgálta, ami nem is jött rosszul a forradalom leverése után és a Nagy Imre-per előtt nemzetközileg elszigetelődő kádári vezetésnek. Hruscsov megtartotta díszbeszédét az Operában, majd részt vett a koszorúzásokon, és másnap Kádár oldalán végignézte a díszszemlét a tribünről, amely mögül talán ő maga sem hiányolta annyira egykori rettegett főnöke nyolcméteres szobrát…
A ludovikás és a moszkovita
Az április 4-i díszszemléken a magyar katonai hagyományokat teljes mértékben elfeledve a szovjet mintát vették át. A személyi kultusz és a szovjetrendszer dicsőítése az ünnep része volt. A kürtszó után a zászlósor bevonulása következett, majd a Rákóczi-induló dallamára a honvédelmi miniszter nyitott gépkocsiban állva, látványosan begördült, és fogadta a szintén gépkocsin érkező díszszemleparancsnok jelentését. Ezután a miniszter tisztelegve elvonult a felsorakozott csapatok arcvonala előtt, és köszöntötte az állományt, majd a dísztribünhöz hajtatott, ahol elmondta beszédét. A magyar és a szovjet himnusz elhangzásával fejeződött be a nyitány, amelynek végén leadták a díszlövéseket. Ezután vonultak fel a csapatok fegyvernemi összeállításban.
Az első, 1950. április 4-i díszszemle parancsnoka az a Király Béla volt, aki vezérkari századosként szolgált a második világháborúban, és 1945. március végén Kőszegnél ment át a szovjet csapatokhoz, később pedig a forradalom alatt a nemzetőrség parancsnoka lett.
Királyt cserébe, hogy elvállalta a parádé levezetését, 1950. március 15-én vezérőrnaggyá léptettek elő. Így az a groteszk jelenet játszódott le, hogy az egykori ludovikás tiszt adta be a jelentést a semmiféle katonai végzettséggel nem rendelkező moszkovita honvédelmi miniszternek, Farkas Mihály vezérezredesnek. A személyek változtak, és némileg változott a koreográfia is, de a lényeg ugyanaz maradt, a „cirkuszt és kenyeret a népnek” elv jegyében megünnepelni a felszabadítóként érkező megszállókat. Az utolsó díszszemlére 1985-ben került sor, amikor Oláh István hadseregtábornoknak, honvédelmi miniszternek Török Mihály vezérőrnagy, a díszszemle parancsnoka adta be a jelentést.
A szerző hadtörténész
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
