1953. március 5.-én, nem sokkal este tíz óra előtt Lavrentyij Berija, a Szovjetunió belbiztonságért felelős miniszterelnök-helyettese, egyben a gyűlölt NKVD rettegett főnöke sietve kiviharzott Sztálin kuncevói dácsájából. A halálra vált orvosok alig pár perccel korábban remegő hangon közölték a főnöke halálos ágya mellett keselyűként gubbasztó Berijával, hogy „Sztálin elvtárs szíve megszűnt dobogni.”
Sztálint, a korlátlan hatalommal rendelkező és milliók haláláért felelős diktátort magatehetetlenül és egykori elvtársainak kiszolgáltatva érte utol öt napos haláltusa után a végzet.
Sztálin 1953. február 28-án este, miután Kremlbeli hivatalában közvetlen munkatársai társaságában megnézett egy mozifilmet, kedvelt tartózkodási helyére, a Moszkvától félórányi autóútra fekvő kuncevói dácsájára hajtatott. A fennmaradt feljegyzések, illetve visszaemlékezések szerint megérkezése után megvacsorázott, majd az őt elkísérő vendégekkel együtt egészen másnap hajnali négy óráig oldott hangulatban borozgatott.
Miután a vendégei eltávoztak, nyugvóra küldte az őrséget, majd ő is visszavonult, és magára csukta szobája ajtaját.
Másnap az őrszemélyzet tagjai nyugtalanul konstatálták, hogy a „gazda” még jóval a szokásos idő után sem jelent meg a házban, ezért Lozgacsov, az őrparancsnok utasítást adott az egyik államvédelmi katonának, hogy kopogjon be, és ébressze fel a generalisszimuszt. Az őr elkezdett kopogtatni Sztálin ajtaján, majd miután nem kapott választ, verejtékező homlokkal tovább kísérletezett, minden eredmény nélkül.
A nyugtalanító csendet azonnal jelentette az őrparancsnoknak, aki végül nagy levegőt véve, benyitott a diktátor hálószobájába, de a látványtól szinte földbe gyökerezett a lába. Sztálin az ágya mellett, a padlón feküdt összevizelt pizsamában, és alig hallhatóan nyöszörgött. Sztálin világéletében gyanakvó volt, ám idős korára ez a tulajdonsága már-már paranoiás tünetté vált nála. Mivel a diktátor betegesen rettegett attól, hogy az orvosok, „ezek a fehérköpenyes gyilkosok” – ahogyan emlegette a doktorokat – megmérgezhetik, ezért Sztálint csak előzetes bejelentés és lekáderezés után, Berija engedélye alapján vizsgálhatta meg orvos.
Ez a fajta eljárási rend azonban most alaposan megbosszulta magát. Az érvényes protokoll szerint az őrparancsnok ugyanis nem az orvost, hanem Szemjon Ignatyev állambiztonsági minisztert riasztotta először, és a miniszter engedélyét várta az orvos kihívásához. Ignatyev a rendkívüli helyzetre figyelemmel, a legkevésbé sem érezte magát illetékesnek az engedély megadásához, ezért Közvetlenül Berijához és Malenkovhoz irányította a teljesen tanácstalanná vált személyzetet. Mindeközben Sztálin a fél oldalára lebénulva magatehetetlenül hevert a szobájában.
Berija március 2-án hajnali három óra körül érkezett meg szolgálati gépkocsiján a diktátor dácsájához. Benézett Sztálin szobájába, majd durván lehordta az őrparancsnokot: Sztálin elvtárs mélyen alszik. Ne zavard őt, minket pedig ne zaklass!” –tette hozzá fenyegetően.
Az őrparancsnok azonban ennek ellenére is kötötte az ebet a karóhoz, és tovább próbálta bizonygatni Berija előtt, hogy mekkora a baj. Elmondta, négy órával korábban a földön fekve nyitott szemmel, de beszédképtelen és összevizelt állapotban találtak rá a generalisszimuszra, tehát biztos, hogy nagy lehet a baj. Berija valamint az időközben szintén befutott Georgij Malenkov az akkorra már ágyba fektetett és látszólag békésen horkoló Sztálin látványától megnyugodva, Lozgacsov aggályait figyelmen kívül hagyva anélkül távoztak Kuncevóból, hogy orvost hívtak volna az eszméletlen diktátorhoz.
Mivel a szélütést kapott Sztálin természetesen továbbra sem tért magához, hosszas telefonálgatás utál végül csak március másodikán, reggel 9 óra körül érkeztek meg az orvosok Kuncevóba Berija társaságában, sok-sok órával a Sztálint ért agyvérzés után.
Az orvosok az őket vizslató Berija szúrós tekintetétől kisérve hozzáláttak a magatehetetlen diktátor megvizsgálásához. A doktorok a vizsgálat közben szabályosan remegtek a félelemtől, egyikük véletlenül kiejtette kezéből a generalisszimusz műfogsorát, a másik orvos pedig még ahhoz is engedélyt kért Berijától, hogy kigombolhassa Sztálin pizsama felsőjét. Megállapították, hogy a diktátort ért stroke miatt Sztálin a jobb oldalára teljesen lebénult.
Hidegvizes borogatást , valamint hashajtóhatású magnézium-szulfátos beöntést adtak a magatehetetlen Sztálinnak, a fülei mögé pedig orvosi piócát raktak, de a beavatkozás nem hozott semmilyen szemmel látható javulást a generalisszimusz állapotában. Az ezt követő három nap alatt Sztálin csupán egyszer tért magához.
Alexander Mjasznyikov, az egyik kezelőorvos visszaemlékezése szerint, amikor Sztálin hosszú idő után felnyitotta szemeit, a betegágyánál virrasztó régi harcostárs Kliment Vorosilov marsall így kiáltott fel: „Sztálin elvtárs, itt vagyunk mindnyájan, az ön összes igaz barátja és munkatársa! Hogy érzi magát drága barátunk?”
Bár a diktátor szemein úgy látszott, mintha megértette volna Vorosilov szavait, ám képtelen volt megszólalni, és továbbra is rendkívül rossz állapotban maradt. A generalisszimusz állapota március 4-én végleg válságosra fordult. Sztálint heves, megállíthatatlan csuklás kezdte el rázni, vért hányt, és többé már nem tért magához.
A halál beálltát másnap, március 5-én este tíz óra előtt néhány perccel állapították meg az inspekciós orvosok. A hír hallatán Berija azonnal a szolgálati autójába vágta magát, és sietve Moszkvába hajtatott. Sztálin leánya, Szvetlana Allilujeva visszaemlékezése szerint apja halálának hírére Berija arcára nem a gyász ült ki, hanem sokkal inkább valamiféle örömteli izgalom.
Sztálin halála után a szovjet párthierarchia négy legerősebb embere, Berija, Hruscsov, Malenkov, és a keményvonalas „szürke eminenciás”, Molotov szállt be a főhatalom megszerzéséért vívott küzdelembe. Berija a belügyi apparátus és a titkosszolgálatok, a párt pretoriánus gárdájának főnökeként komoly hatalmi tőkével rendelkezett, amit igyekezett is maximálisan kihasználni riválisaival szemben.
Paradox módon Sztálin halála után ez a véreskezű gyilkos állíttatta le a főnöke által már megrendelt orvos-, és más, előkészítés alatt álló monstre koncepciós pereket, valamint a Gulágra deportáltak egy részének hazaengedésében is kezdeményező szerepet játszott. Valószínű azért tette mindezt, hogy kedvező hangulatot teremtsen maga mellett, pozícióinak megerősítéséhez.
Berija pozícióját végül az 1953 júniusában kirobbant kelet-berlini zavargások ásták alá. Addigi támogatója, Malenkov hirtelen elfordult tőle, és fő ellensége, Hruscsov oldalára állt.
Berija 1953. június 13-án még fölényesen kioktathatta és megalázhatta a Moszkvába rendelt Rákosi Mátyást, akivel a Kremlben azt közölte, hogy az ugyancsak Moszkvába hívott addigi kegyvesztett káder, Nagy Imre fogja őt felváltani a miniszterelnöki székben, mivel „Magyarországnak nem volt, és nincs is szüksége zsidó királyra.”
Alig két héttel később, az SZKP Központi Bizottságának június 26-i plénumán a Hruscsov által szervezett sikeres puccs azonban csúnyán megbuktatta a „kapitalista ügynökként” megbélyegzett Beriját, akit személyesen Zsukov marsall és néhány tábornok tartóztatott le a KB ülésén. Beriját titkos perbe fogták, és 1953. december 23-án kivégezték.
Már 1953 tavaszán elindult a pártvezetésen belüli sugdolózás arról, hogy Berijának köze lehetett Sztálin halálához. Később számos teória látott napvilágot, hogy az NKVD rettegett ura tetette el láb alól a főnökét. Több furcsaság is utalt erre, így többek között az, hogy a Berija által aláírt jegyzőkönyv szerint Sztálin a Kremlben, a dolgozószobájában esett össze, holott a belső kör pontosan tudta, a diktátort a kuncevói dácsájában érte a szélütés.
Az orvosok titkosított jegyzőkönyvben rögzített vallomása szerint kezdettől fogva mérgezésre gyanakodtak
elsősorban, a diktátor jól láthatóan elkékült bőre is ennek gyanúját támasztotta alá, mint ahogyan a vérminta is. A vizsgálat során jelenlévő Berijától tartva azonban nem mertek pontos diagnózist felállítani, így maradt hivatalos diagnózisként az agyvérzés. Az is kétségtelen tény, hogy Lozgacsov, az őrparancsnok riasztása után sem Berija, sem pedig Malenkov nem különösebben tüsténkedtek azon, hogy a szemmel láthatóan válságos állapotba került Sztálint minél előbb orvosok vizsgálják meg.
Ma már igen valószínű, hogy 1953 elején nem csak a zsidó orvosok elleni nagy koncepciós per előkészületei folytak, hanem Sztálin egy újabb, az 1930-as évekbelihez hasonló nagy leszámolást is tervezett a pártvezetésen belül.
Molotov szerint Berija eldicsekedett neki, hogy szerepe volt Sztálin halálában. Erről mind Berijának, mind pedig a legfelsőbb pártvezetőknek lehettek információi, és ez magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért hagyták hosszú ideig orvosi segítség nélkül a válságos állapotba került Sztálint.
Vjacseszlav Molotov évtizedekkel később azt írta az 1993-ban megjelent memoárjában, hogy az 1953. május elsejei felvonuláson Berija mellett állt a dísztribünön, aki hozzá hajolva azt súgta a fülébe, hogy több köze van Sztálin halálához, mint ahogyan gondolnák.
Sztálin lányának, Szvetlana Allilujevának ugyancsak az volt a véleménye, hogy Berija mérgeztette meg az apját. A hozzáférhetővé vált korabeli orvosi dokumentumok szerint Sztálin idős kora ellenére ( a 74. évében járt, amikor meghalt) nem szenvedett magas vérnyomásban, ami ugyancsak gyengíti a hivatalos diagnózist, az agyvérzést. 2003-ban egy orosz és amerikai történészekből álló kutatócsoport bejelentése szerint Sztálin szervezetébe warfarin, egy igen erős patkányméreg juthatott. Gyengített változatát az 1950-es években gyógyszerként is alkalmazták a szívinfarktus veszélyének kitett betegeknél, ám Sztálin nem szenvedett sem szív, sem pedig keringési zavarokban.
Hogy végül Berija tette-e el láb alól a nomenklatúra csúcsán állók számára az 1950-es évek elejére ismét életveszélyessé vált idős és egyre gyanakvóbbá váló diktátort, azt valószínű, hogy sohasem fogjuk már megtudni a bizonyosság szintjén.
origo
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
