„A »politika« ezek szerint: törekvés a hatalomból való részesedésre vagy a hatalom – államok vagy embercsoportok közti – megosztásának befolyásolására.”
Max Weber: A politika mint hivatás
Megtörtént az első nagy összecsapás a „Ki lenne jobb Főpolgármester jelölt?” című, wunderwaffénak szánt összellenzéki vetélkedőben. Sor került ugyanis a nagy csatára, a mindenre alkalmas Karácsony Gergely és az örökös főpolgármester jelölt Horváth Csacsi között.
A küzdelemre a Danubius Hotel Flamencoban került sor. Flamenco tánc sajnos nem volt, pedig már elképzeltem Horváth Csacsit a kasztanyettával, talpig hajzselében, amint ropja, így aztán mérsékelt érdeklődés mellett küzdöttek. A felek állva vitáztak, egy csinos moderátornő vezetésével, aki kettejük között helyezkedett el. Ez a felállás bizonyára Karácsony ötlete volt, mert így jól látszott, hogy mintegy fél méterrel magasabb a mélynövésű Horváthnál, akire a moderátor hölgy is felülről tekintett le, ezért aztán felállva, nagyszerű látványt nyújtottak, úgy néztek ki mint a tornasor.
A termet betöltő ellenzéki értelmiségeik és újságírók bizonyára eleve nem számítottak véres küzdelemre, ezzel együtt, az első negyedóra után, arcukra olyan méla unalom ült ki, hogy annak leírására az én írásművészetem bizony kevés. Mellékesen jegyzem meg, hogy miután a terembe ülők és az előválasztásra eddig regisztráltak száma nem nagyon tér el egymástól, akár a helyszínen, közfelkiáltással meg is tarthatták volna azt. A „vita” nagyjából annyiból állt, hogy a felek megállapították: mindenben egyetértenek.
Horváth megpróbált ugyan némi előnyt csiholni abból, hogy neki van programja – amely amúgy irodalmilag a sci-fi műfajba tartozik – de ez sem sikerült túl meggyőzően. A legizgalmasabb, feszült pillanat az volt, mikor mindkettejüknek elromlott a mikrofonja. Az egész az interneten is megtekinthető, kifejezetten ajánlom az alvásproblémákkal küzdő olvasóknak.
Az vita és az ellenzék tevékenysége úgy általában, egy kínos és égető kérdést vet fel: minek ez az egész? Erről elmélkednénk alább.
Jogosan vetődik fel ugyanis, hogy ha mindenben egyetértenek akkor mi a fenéért tesznek úgy, mintha külön pártokban, külön véleménnyel és különböző jövőképpel rendelkeznének. Mért nem lép be Karácsony az MSZP-be, vagy Horváth a Párbeszédbe? És ugyanígy: ha ennyire egyetértenek, ennyire nincsenek közöttük vitás kérdések, akkor miért nem alakítanak egy pártot az ellenzék képviselői és állnak be egy lobogó alá, felállítva a centrális erőtér ellentettjét, a periferiális erőteret?
Azt ugye már senki sem hiszi el nekik – különös tekintettel Jobbik ideológiai ámokfutására – hogy valamiféle értékkülönbség lenne közöttük, amely megakadályozná őket abban, hogy egymás tüdejére boruljanak. Ki az, aki ép elmével elhiszi, hogy Karácsony másképpen vinné csődbe a székesfővárost, mint Horváth Csacsi? Értékek helyett amúgy is bőségesen elég számukra néhány, közelebbről meg nem határozott lózung hangoztatása, mint a „jogállam”, vagy a „demokrácia”. Mi osztja hát meg őket mégis?
A képviselő urak és hölgyek mindegyikének meg van a maga kicsiny, ám privát pártja, melyben ők már jól elhelyezkedtek és helyük – egyben egzisztenciájuk is – biztosítottnak látszik, 2022-ig legalábbis, a nekik juttatott állami támogatásnak köszönhetően, melyeknek elosztásáért már régen megküzdöttek. Ha és amennyiben új pártot alakítanának, mondjuk Molotov-Zay Péter vezérletével, újra kezdődne az a kétes kimenetelű lökdösődés, melyen egyszer már túl vannak.
Ez alól természetesen kivételt képez a nagy rónin vegyes páros, Szél és Hadházy. Miután őket már kivágták kényelmes kuckójukból, nekik majd biztosan újra kell kezdeni a bizonytalan harcot a megélhetésért, kepeszteniük kell, hátha 2022-ben valaki a nevére veszi őket. Ha nem, akkor talán recepciósok lesznek az MTV-ben.
További kivétel még Fletó, aki jól házasodott és nem érdeklik az anyagiak. (Persze embereit azért jobban szeretné nem a saját zsebéből fizetni.) Akinek tevékenysége egyébként is nem a politika, hanem az elmegyógyászat terminusaival írható le. Mélyen nem értek egyet azokkal, akik cselekedetei, szavai mögött ördögi terveket sejdítenek. Töretlen meggyőződésem szerint, ha valaminek magyarázatára elégséges a hülyeség, akkor – Occam borotvájának elve szerint – felesleges összeesküvést keresni.
Szerintem honi ellenzékünk jelesei – a fent idézett kitűnő Max Weber meglátásával ellentétben – egyáltalán nem törnek hatalomra. Az ugyanis macerával és – ami még súlyosabb – felelősséggel jár. Ellenzéki „politikusnak” lenni viszont roppant kényelmes, különösen most, hogy rátaláltak a pótcselekvés sajátos, új módszerére, a látványpolitizálásra, melyben kiélhetik amatőr színészi hajlamaikat a kis létszámú, ám ezekre fogékony közönség előtt; összemosva a politikus és a bohóc szerepeit.
Joggal bízhatnak a jövőben. Hisz, ha nyolc éve választóik havonta elhitték nekik, hogy most megbuktatták a rezsimet, miért ne tételeznék fel, hogy ez továbbra is működni fog? Beszélnek ugyan „ellenzékváltó” hangulatról, ez azonban leginkább a haladó újságírók handabandázása, akinek, a politikusokkal ellentétben, a honoráriuma egyre bizonytalanabb, és ez forradalmi hangulatot okoz nekik; roppant szívesen kapnának fizetést az új Vörös Újságtól is akár. Nekik mindegy, csak legyen.
Állítólag újabb vitafordulók várhatóak. Ezen elsőnek tapasztalatai szerint a következőkön már maguk a vitázó felek is elalszanak. Aztán eljön a katartikus pillanat, mikor a „győztes” megütközhet Robival.
Ő ugyanis érti a vita logikáját és már csípős üzeneteket is küldöz minden leendő ellenfelének. Ha így lesz, akkor Puzsér könnyedén győzni fog, bizonyítva a hangerő univerzális erejét, és azt, hogy egy hülye vetélkedőben alázni a hamisan éneklő szerencsétleneket univerzális államférfivá tesz valakit. Aztán, ha mégsem sikerül behúzni az önkormányzati választást, Fletó lefelé fordított hüvelykujja jelzi majd, hogy a szerencsétlent, a közönség szent borzadálya közepette, Nidermüller Péter elé vetik. Vae victis.
Izgalmas esztendő elé nézünk.
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
