A jelen aktuális politikai mainstream fennhangon hirdeti, hogy Oroszország folyamatosan fenyegeti és provokálja őt. Hogy Oroszország agresszív, és a béke biztosítéka az Oroszország elleni fellépés. Volt már ilyen, számos alkalommal. Érdemes a múltat megismerni, és belőle okulni.
Bonaparte Napóleon császárt sokan sokféleképpen hívták. Heine egyszerűen „lóra szállt világszellem”-nek nevezte, Földi Pál pedig nem mulasztja el megemlíteni, hogy 1900 körül az angol Whately érsek még a létezését is kétségbe vonta, mondván: egy ember ennyi tettet nem vihet végbe. Úgy volt vele a derék főpap, mint az egyszeri székely a zsiráffal: ilyen állat márpedig nincs. Napóleon nem egyszerűen egy hadvezér, egy tábornok vagy császár volt, hanem törvényalkotó, korszakalkotó, szervező, logisztikai zseni, jogász és államférfi, tudós és nevelő, népének megfellebbezhetetlen és abszolút vezetője. „Maga nem nagyobb, csak magasabb” – mondta gárdatisztjének, aki a felső polcról akart valamit a császár kezébe adni. Aki visszatérésekor az ellene kivezényelt katonák elé állt, széthúzta kabátját, és mondta: ha van valaki, aki fegyvert emelne a császárára, ám tegye. Nem, senki nem tette, mindenki „Éljen a császár!” felkiáltással mögé állt. Ha valamikor volt egységes Európa, akkor az ő uralma alatt.
Ha a történelmet ok-okozat történéssorozatnak, folyamatok logikus egymásra épülésének tekintjük, akkor azt kell feltételeznünk, „Bonaparte tábornok”, a kis korzikai ügyvéd olasz anyanyelvű fia, az alulról jött fiatal tüzértiszt, „nem volt tervezve” a történelemalkotók számításaiban, hanem egyfajta váratlan bug, rendszerhiba volt. A történelmet, szemben Lenin és Marx osztályharcos elképzeléseivel, nem a tömegek, osztályok, hanem egyes személyek, korszakos zsenik – vagy azok fájó hiánya – írják. A francia történelem nem szűkölködik váratlan, nem tervezett zsenikben, elég Jeanne D’arc, Richelieu vagy Mazarin nevét említeni, bízvást gondolhatjuk, hogy azok a mélyhatalmi, háttérhatalmi erők, amelyek akkoriban… az izlandi vulkáni aktivitás megnövekedését követő pár hideg és rossz termésű évet kihasználva…, előidézték Franciaországban a már évtizedek óta tervezett forradalmat, és vele a jakobinus diktatúrát – az elnyomás szimbólumából, a kegyetlen Bastellie-ből a valóságban összesen hét rabot szabadítottak ki, rablókat, pénzhamisítókat és egy szexuális bűnözőt – nem így pecsételték a forgatókönyvet: a rend felbomlasztása, a király és a született nemesség elpusztítása, az egyház megtörése és közgondolkodásból az istenhit és a világ rendjébe és a létezés értelmébe, a munka erkölcsiségébe és a tudás tiszteletébe vetett hit száműzése, a tradicionalizmus végleges eltörlése után valószínű már tervezték azt a szocialista kísérletet… majd egyszerűen jött ez a fiatalember, a semmiből, senki nem hívta, és mindent összezavart és keresztülhúzott.
Franciaország mintegy 130-140 éven át töltötte be a világ vezető katonai és gazdasági hatalmának szerepét a XVII-XVIII. században, XIV., és dédunokája, XV. Lajos uralkodása alatt. A középkor végét sokféle időponthoz, fordulóponthoz kötik, de a modern pénzügyi kapitalizmus egyszer és mindenkorra uralkodóvá válását a harmincéves háború hozta el, amely sokadszor, de nem utoljára rendezte át Európa geopolitikai térképét, és az okosan politizáló Richelieu ebből Franciaországot hozta ki legerősebb hatalomként, kevés véráldozattal nagy nyertesként. Természetesen őket is érték kudarcok, mint a spanyol örökösödési vagy a hétéves háború korlátozott eredményessége, de Franciaország szívósan volt nagyhatalom, és a versallies-i tükörterem hirdette: az Isten rendelte francia uralkodó az, aki nemcsak a legkatolikusabb, de a leghatalmasabb is.
A háttérhatalom azonban nem enged 100-150 évnél többet egy hatalomnak, hanem új hatalmat emel fel: a Londoni Citybe költöztek át a pénzvilág urai, hogy egy globalizáltabb, tengerközpontúbb, soknemzetiségű, lélektelenebb, kufárszelleműbb, tehát nekik megfelelőbb birodalmat állítsanak a „túlságosan nemzeti” – és túlságosan katolikus (ami persze sose zavarta őket, ha hatalmi okból le kellett paktálni a törökkel) – Franciaország helyébe. Ezt a célt szolgálta az utókor által „felvilágosodás”-nak nevezett felforgató szabadkőműves mozgalom. Aligha hitte azonban a megrendelő, hogy a francia szellem meg tud szülni egy olyan embert, aki alig pár év alatt nemcsak rendet tesz a vértől iszamlós káoszban, hanem hihetetlen katonai és szervezési zseniként lehetetlen helyzetből legyőzi sorra minden katonai ellenfelét, de tud nekik nem megalázó békét nyújtani, és nem fordítja maga ellen a legyőzött országok népeit, és a pusztulásra ítélt Franciaországot minden európai hatalom összefogása ellenére Európa és a világ urává teszi. Napóleonnal szemben már csak egyedül Anglia, az új, a kiszemelt hatalom dacolt. Neki viszont volt pénze: hiszen ő mögé állt a pénzvilág…
Napóleon okosan látta, hogy az angol ipart meg kell fojtania, és ezért rendelte el ellene a kontinentális zárlatot, azaz a kereskedelmi embargót, amely már ekkor is megmutatta: ez hatástalan fegyver. Mivel a tengeren – különösen Trafalgar után – az angolok voltak az erősebbek, flottablokád nem jöhetett szóba, ezért a kikötőket kellett lezárnia. A csempészet természetesen azonnal virágzásnak indult, és e blokádban Oroszország – Sándor cár Napóleon katonai sikerei után nem tudott és nem is akart nyíltan szembefordulni a császárral – de jure szintén részt vett. De ténylegesen azonban nem igazán törődtek vele, a Baltikumon keresztül minden angol áru eljutott Európa minden szegletébe, és onnan is Angliába az élelmet és nyersanyagot szállító hajók.
Napóleon tevékeny agya azonnal átlátta, alig két év alatt, hogy a blokád, bármennyire is logikus, nem válik be. Ezt a későbbi tapasztalatok is igazolták: a szankciók csak rövid ideig okoznak nehézséget egy gazdaságnak, hosszabb távon éppen, hogy annak fejlődését segítik, mint a védővám. Megfogalmazódott benne Perzsia és India meghódításának gondolata, a brit gyarmatok elvételének fontossága. Ha Alexandrosz meg tudta csinálni, ő tán nem? Mivel a keletre Oroszországon keresztül vezetett az út, Napóleon természetesnek vette, hogy ezen keresztül fog menni: diplomatái levelét Sándor cár elé vitték, melyben szó sem volt zsarolásról vagy hadüzenetről: éppen, hogy meghívta, hogy indítsanak közösen nagyszabású expedíciós háborút, vegyék el és osztozzanak meg az angol gyarmatokon. Napóleon nem is feltételezte, hogy az eylai, friedlandi és austerlitzi megalázó vereség után, mikor a cárt szinte hűbéreseként kezelte, Sándor cár majd nemet mond neki. Továbbá meg is kérte a cár közismerten csinos húgának kezét.
Sándor cár – tanácsadói javaslatára 1811 nyarán – mindkét kérést, nagyon udvariasan, diplomatikusan, hangoztatva békés szándékát – de határozottan visszautasította. Emlékeztette Napóleont arra, hogy Oroszországot Finnország, Lengyelország, a meleg kikötők és Konstantinápoly érdeklik – ezek az ő céljaik, és mindig is ezek maradnak. Erről tárgyaltak Tilsitben, a békeszerződéskor – egy folyami dereglyén – és Oroszországnak ezen túlmenően nincs senki ellen törni szándéka. Napóleon ezt látszólag elfogadta, de 1811. augusztus 11-én nagyszabású udvari bált rendezett a Tuileriák kertjében a császár. Itt szólította meg az orosz nagykövetet, Kurakin herceget: – Mit reménykedik az ön ura? Azonnal kössünk egyezményt Perzsia meghódítására! Kurakin hebegve annyit mondott: erre nincs felhatalmazása. – Nincs? – így csattant fel a császár – akkor kérjen! Ez már odadobott kesztyű volt. A választ hamarosan Caulaincourt, a szentpétervári francia követ jelentette Napóleonnak: „Sándor cár annyit mondott: látja, hogy a francia javaslat ultimátum, de ő nem akar háborút, de ha Napóleon igen, akkor, ha háborúra kerül sor köztünk, Napóleon legyőzhet minket, de békét soha nem kap.” A cár nagy előrelátásról tett tanúbizonyságot: látta, hogy tehet bármit, a provokációt és az agressziót elkerülni nem lehet. A francia követ azt is írta a császárnak: „Sándor kijelentette, ha Kamcsatkába kell is visszavonulnia, akkor sem fog tárgyalni.” Napóleon miniszterei előtt mondta: – Ugyan. Egyetlen ütközet felborítja Sándor barátunk elképzeléseit, és megsemmisíti homokra épített várát. Az orosz válasz oroszul volt: hír érkezett, hogy Oroszország 40 év után békét kötött a törökökkel, és haderejét visszavonta felkészítésre. A kocka el volt vetve.
Oroszország megkerülhetetlen volt – nemcsak méreténél fogva, fizikailag, de politikailag is – ahogy ma is: Oroszország nélkül európai politikát – sem akkor, sem ma – nem lehet csinálni, Oroszország ellenében pedig végkép nem. Napóleon úgy döntött: a tohonya medve márpedig nem fog korlátlan európai hatalma útjába állni.
A tohonya medve ekkor már 900 éves állam volt, egy sok ezer éves és sokat próbált néppel…
Bár a szláv törzsek legalább kétezer éve lakták már a keleti síkságokat, rengetegen (már akkor is), mikor a primitív viszonyok között élő nép végre államot alkotott, akkor se önszántából. A szlávság, bármennyire is nehéz ezt elhinni, ma már régészetileg, nyelvészetileg egyértelműen bebizonyított, szkíta eredetű: ahol a régész „földműves szkítákat” említ, az alatt szláv lakosságot kell érteni. A szkíták ugyanis iráni nyelvű nép(ek) voltak, és az indoeurópai nyelvek családjában az iráni nyelvekhez (mint pl. a jász, oszét, tadzsik is) az archaikus szláv áll a legközelebb (ezért is nehéz eldönteni a Kárpát-medence régi helyneveiről, hogy azok ép szkíta, dák (mert a dákok is iráni nyelvűek voltak, és nagyon nem románok) vagy szláv). Ez az elkülönülés fizikailag – azaz a nagyállattartó lovas-nomád szkíta törzsek és a letelepült földműves szolgák között– már a bronzkorban, a szkíta lovas-nomád magaskultúra kialakulása előtt megtörtént (tehát nem leszálltak a lóról, hanem fel se szálltak rá), mert míg a lovasnomádok fejlett társadalommal, technikai-anyagi kultúrával, fegyverkultúrával, fémművességgel, írásbeliséggel, orvosi ismeretekkel és eredethagyománnyal rendelkeztek, addig a letelepült szolgák tömegének a IX. századig nemcsak állama, állami léte, egységes vallása vagy kultúrája, de még írásbelisége sem volt, eszközei primitívek, „rusztikusak”, településeik régészeti nyoma alig mutat túl az újkőkoron, mikor Rómában már áll a Colosseum (igaz, az is kőből). Az évezredek szinte nyomtalanul múltak el felettük, míg a normann hódítók, akiket keleten varégeknek nevetek – és Bizáncban is fontos szerepet játszottak – saját államokat nem alapítottak sárkányhajóik kikötőiben a nagy keleti folyamok partjain.
Az első szláv államot Kijevben (a pontos dátum nem ismert, 846 körül, különböző források más-más adatot adnak meg) alapította egy Rurik nevű viking (varég) vezér, aki 862-ben Novgorodban is megalapította a fejedelemséget. Nyomán nevezték Rurik-dinasztiának a nagyfejedelmeket, akik 1598-ig uralkodtak. A kijevi rusz 988-ban I. (Nagy Szent) Vlagyimir fejedelem idején keresztelkedett meg, természetesen bizánci görög rítus szerint, de a görög egyházi nyelvet hamarosan az egyházi szláv háttérbe szorította. Ekkor alapult meg a hagyományos orosz kettősség: a vezető, a harcos (norman eredetű) réteg , a bojárok (bogh-ihar = istenhez közeli, istené, azaz: felsőbbrendű) tevékenysége és vitalitása, élénk szellemisége, és a szláv jobbágytömeg, a muzsik (muzs=férfi, (köz)ember) passzív, lusta, fatalista nemtörődömsége.
A kijevi hatalmat a mongol keleti hódítók uralma törte meg, ekkor került a szláv államiság központja északabbra. A tragikus kalkai csatavesztés után (amit az orosz történetírás a kunok nyakába varr, mintha a harcmezőről a harcedzett, keleti lovasijász taktikát képviselő kunok, és nem a mezítlábas, rosszul felszerelt, kiképzetlen szláv parasztok futottak volna meg a mongolok elől) nemcsak a kunok menekültek IV. Béla Magyarországára, hanem Kijev hatalmának is vége lett. Maga a kán a Volga alsó folyásánál rendezkedett be, de vazullusként uralkodott az északi szláv ruszok felett is, akik ekkor még nem voltak katonailag Dzsingisz kán utódaihoz mérhetőek. De ezek több-kevesebb sikerrel lassan fejlődtek, mert a tatároktól átvették a közigazgatás és a hadseregszervezés intézményét. Feltételezik, hogy a szláv templomi hagymakupolákra is erős hatással volt a jurták látása. Moszkva ekkoriban a szuzdali, novgorodi, vlagyimiri, halicsi stb. fejedelmi székhelyhez képest még aprócska fa-falu volt, a XII. század elején épített a hasonló nevű folyó (jelentése északi finnugor nyelveken: zavaros) partjára fakastélyt Ivan Dolgorukij (hosszúkezű) fejedelem. Moszkva akkortól emelkedett fel, és vált a ruszok legerősebbikévé, mikor a tehetséges novgorodi fejedelem, a csúd-tavi győző, a tatárok irányába is okosan és sikeresen politizáló Alexander Nyevszkíj szintén tehetséges fiát, Danyilijt adta helyi fejedelemnek. Ő és fia, Jurij, aki feleségül kapta az arany horda kánjának húgát, tette a szláv ruszok legelsőjévé Moszkvát.
A XIV. század második felétől az egyre erősödő ruszok egyre sikeresebben rázták le magukról a tatár uralmat (a Majam kán elleni nagy kulikovói diadal, amely végkép megrepesztette a mongolok katonai fölényét, 1380-ban volt), a Horda kánjai akkor ismerkedtek meg azzal a szívós szláv mentalitással, amit egy angol tábornok úgy fogalmazott meg: ha az oroszok találták volna fel a focit, minden meccs nem 2 x 45 percig tartana, hanem addig, amíg ők nem győznek, vagy míg az ellenfélből az utolsó játékosnak is el nem törik a lábát. Az „orosz föld első igazi gyűjtője”, azaz a moszkvai fejedelemség hatalmának kiterjesztője és országának nagymértékű növelője III. (Kalita) Iván fejedelem volt (1462-1505), aki először hozott európai mestereket és kultúrát az országába, és aki a Kreml első építtetője volt. Unokája, IV. (Rettegett) Iván nevezte magát először minden oroszok cárjának – és kegyetlenkedte végig uralkodását – és vitte maga előtt zászlaján az Isteni Ikon képmását, mint a kereszténység védelmezője, a pogányok ellen.
Ő lépett fel először igazán hódítóként, kevesen tudják, hogy 1552 októberében aznap verték ki a muzulmánokat Kazanyból, mely napon vagy háromezer kilométerre nyugatabbra Kara Ahmed nagyvezír a szakállát tépte Eger alatt. Tehetségtelen fia és némi polgárháború, sok trónkövetelő (mely során sikerült elültetni a mély lengyel-orosz ellentétet) után 1613-ban végül a Romanovok kerültek a cári trónra, és maradtak is addig, míg az utolsó Romanovot, II. Miklóst Lenin agyon nem löveti Szvedlovval – és Nagy Imrével.
Az első Romanov, I. Mihály még nem volt jelentős uralkodó, de Nagy Péter (1682-1725) a svédek elleni győzelemmel, Mazeppa és a kozák „ukránok” (határvidékiek) leverésével, Szentpétervár megépítésével és országa jelentős megreformálásával Oroszországot nagyhatalomként felrakja az európai sakktáblára.
A hétéves háborút már Oroszország állásfoglalása dönti el Nagy Frigyes javára, Nagy Katalin cárnő nemcsak szeretőiről, hanem országa ismételt felemeléséről – és a török birodalom megalázó megveréséről, igaz, nem az utolsó, mert az (eddig) legutolsó törökverést az oroszok 1878-tól hajtották végre, egyben létrehozva a független Romániát, ami majd alig 40 év múlva jól hátba döfi őket – is híresült el. Kevesen tudják, de a felvilágosult Katalin cárnő betiltotta a kínvallatást, deklarálta a vallásszabadságot, elrendelte az állami alkoholmonopóliumot, kötelezően előírta minden városnak a szappangyártást, törvényen kívülinek nyilvánította a rabszolgaságot, megszervezte a futárposta-szolgálatot, a nagy folyókon az állandó kompjáratokat – mindez a „fejlett nyugat” számára ekkoriban kb. lázálomnak tűnt.
A Sándor cár által Napóleon elé is tárt geopolitikai célokat és elveket még annak idején Nagy Péter állította fel. Oroszország ma már több mint 300 éve ehhez tartja magát (mert még nem sikerült elérniük, de szláv hozzáállással eszük ágában sincs feladni), ez a célja, és nem több, és nem más. Oroszország ettől csak rövid időre, a szovjet kommunizmus idején tért el, haladta ezt meg, ettől eltekintve következetesen ezt képviselte, és képviseli ma is.
Ezek a stratégiai célok:
Ezen kívül csak akkor avatkozik be, ha a biztonságát veszélyeztetik vagy kifejezetten provokálják vagy megtámadják, vagy ahová törvényesen hívják, és azt ki is fizetik.
(Folytatása következik, a szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
