109 éve, 1914. március 28-án született Brnóban Bohumil Hrabal, az egyik legismertebb és legnépszerűbb cseh író, aki így vallott magáról: „…már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van.”
Hrabal házasságon kívül született 1914. március 28-án Brnóban (Brünnben). Hároméves koráig a nagyszülők nevelték, ekkor vette magához anyja, aki férjhez ment Francin Hrabalhoz.
A család 1920-ban a Prágához közeli Nymburkban telepedett le, ahol Francin a sörgyár igazgatója lett. Az író ekkori életét, környezetét a Sörgyári capriccio című írásában mutatta be, amelyből Jiří Menzel rendezett nagy sikerű filmet.
Hrabal iskoláit Brnóban, majd Nymburkban végezte, nem túl sikeresen, tanulmányi hiányosságait stiklikkel pótolta, jó mulatságot nyújtva társainak.
Tízéves korában költözött szüleihez apai nagybátyja, az apró termetű, de annál nagyobb hangú Josef, aki Pepin bácsiként Hrabal több művében is szerepelt. Az ő történetei szolgáltak Hrabal írásművészetének alapjául, ő volt az író szellemi atyja, múzsája, igazi nevelője.
A nehezen letett érettségit követően a prágai Károly Egyetem jogi karára iratkozott be, ám a jognál jobban érdekelte a filozófia, a zene, a képzőművészet és az irodalom.
Erre az időre tehetők első írói próbálkozásai, a szürrealisták hatását mutató költeményei, első verse, a Város az esőben 1937-ben jelent meg egy nymburki lapban. Az ország 1939-es német megszállásakor bezárták az egyetemet, Hrabal vasutas lett: volt írnok, pályamunkás, forgalmista. Erről a korszakról szól a Szigorúan ellenőrzött vonatok című műve, amelyből szintén Menzel rendezett Oscar-díjas filmet.
A háború után lediplomázott, de jogászként soha nem dolgozott. 1946 és 1963 között volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, eladó, kohómunkás, egy hulladékbegyűjtő bálázója, színházi díszletező.
1956-ban megnősült, feleségével, Eliskával Prága Liben negyedében, a Gát utcában („az Örökkévalóság gátján”) laktak igen szerény körülmények között. Itt zajlottak a Hrabal műveiben oly sokszor megírt „házimurik”, amelyeken sok művész vitatkozott a jó sör és a disznósült mellett életről és művészetről.
1963-tól – felesége lelki és anyagi támogatásának köszönhetően – csak az írásnak élt, ekkor jelent meg első könyve, a Gyöngy a mélyben, amely óriási sikert aratott.
Következő műveit is gyorsan elkapkodták, írójuk hamar népszerű lett. Az 1968-as prágai tavasz leverése után hallgatásra kényszerült, művei csak szamizdatban vagy külföldön jelenhettek meg, így az Őfelsége pincére voltam című regénye is, amelyből szintén Menzel rendezett később filmet.
A hetvenes évek némi enyhülést hozott, megszületett a szülei és Pepin bácsi történetét elmesélő trilógiája (Capriccio, Díszgyász, Harlekin milliói), majd egy évtizeddel később feleségéről, barátairól és legfőképp magáról készült trilógiája (Házimurik, Vita Nuova, Foghíjak).
Közben sokat utazott, Kelet-Európától kezdve Amerikáig szinte az egész világot bejárta. Igazán elemében azonban Prágában, majd Kerskóban, a kicsiny üdülőfaluban volt, felesége és macskái társaságában.
Továbbra is rendszeresen járta a kocsmákat, törzshelyén, a prágai Arany Tigrisben fogadta a világ minden tájáról érkező rajongóit. 1987-ben meghalt imádott felesége, ezt követően az író megkeseredett, ideje nagy részét Kerskóban, a macskái között töltötte.
A politikai fordulat után, 1991-ben megkezdték összegyűjtött műveinek kiadását, 1993-ban megkapta a rangos cseh irodalmi kitüntetést, a Jaroslav Seifert-díjat, az ezzel járó összeg felét a boszniai nélkülözőknek utalta. Az idős író egyre jobban megfáradt, egészsége megromlott, köszvénye súlyosbodott.
1996 decemberében kerskói háza előtt összeesett, és a prágai Bulovka Kórházba szállították, amelynek ablakából 1997. február 3-án – állítólag galambetetés közben – kilépett az örökkévalóságba.
Orvosainak nem volt kétsége afelől, hogy öngyilkosságot követett el, amit az is megerősít, hogy halála reggelén elmondta, álmot látott, amelyben egy halott, a kórház melletti temetőben elhantolt költő „invitálta” magához.
Egy régi interjúban az író így vallott magáról: „Már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam.
Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van.”
Hrabal legfőbb erőssége írásainak nyelve, továbbá hősei, „az önvilágámítók”, akik sokat beszélő, látszólag lehetetlen alakok, ám különös képzelőerejük a gyakran visszataszító valóságot varázslatos szépségű művészi alkotássá formálja át. Az író nevét Budapesten – stílszerűen – söröző viseli.
Hrabal magyarul Levelek Áprilkának és Búvópatakok címmel is megjelent munkájában bevallotta, hogy a kommunizmus utolsó éveiben beszervezte az állambiztonság. Népszerűsége ezt követően megcsappant, de a több művét is filmre vivő Jiří Menzel ezt nem volt hajlandó elfogadni. Szerinte ezt egyszerű viccnek kell tekinteni a „vallomást”.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
