Örökségünk. Gyerekmunkások a földeken? Horváth Bianka2023. 07. 24., h – 11:09
Több mint hetven év telt el azóta, hogy a háborús gyerekkor után először a deportálások és kitelepítések, majd a családi vagyon elvesztése is sújtotta elődeinket. Ma már a nyolcvanas éveiket tapossák, akik az 1940-es évek végén megalakult első állami gazdaságokban gyerekként éhbérért dolgoztak, sokszor szabadnap nélkül.
Az ő visszaemlékezéseikből gyűjtöttem össze egy csokorra valót. Az adatközlők ezúttal Érsekújvár környékiek, de az elmesélt történetek a legtöbb családnak ismerősek lehetnek, a Csallóköztől egészen a Bodrogközig.
„A családom, az csak egy szegény család volt. Aztán ahogyan nőttünk, már úgy dolgoztunk. Akkor már mindig jobb volt, mert mi hárman voltunk nagyok testvérek, egy év volt csak köztünk különbség, aztán mikor én már olyan 10 éves voltam, én már elmentem napszámba. Akkor el lehetett menni ilyen urasági gazdákhoz napszámba. Többen, több gyerek együtt. A gabonából csóványt irtottunk, meg ilyen munkákat már meg tudtunk csinálni. Ahogyan nőttünk, akkor dolgoztunk, aztán már mindig jobb volt. Akkor már nem csak az egy apának kellett a sok gyerekre dolgozni. Én olyan nagy növésű voltam, és mentem már korábban is, a nagyobbakkal. Ismerős ember volt a pallér, akkor úgy mondták, az vigyázott ránk. A kisebbeket hazaküldték. A nagyobb gyerekek meg mondták neki, hogy ez is annyi éves, mint mink. „Ez akkor maradhat” – mondta a pallér, aztán ott hagyott engem a nagyokkal dolgozni. Ilyen volt a szegény gyereknek az élete akkor” – mesélte nekem egy az 1930-as években született nő Udvardon.
De nem csak a gyerekeké, a kamaszkorba érteké sem vált egyszerűbbé. „Engem már a hatodik osztályból kivettek a szüleim, hogy megyek munkába” – ezt már egy másik idős nőtől hallom, aki a fiatal éveinek egy részét a bajcsi határban töltötte. „Apu nagyon keveset keresett, nekem is mennem kellett, hogy meglegyen a megélhetőségünk. Először a jéerdébe mentem dolgozni, de ott nagyon keveset kerestünk. Onnan aztán még mentünk Bajcsra, akkor meg az volt a baj. Mert az én apám a jéerdébe kertész volt, harmincan is dolgoztak a keze alá. És akkor még neki lett problémája belőle, hogy az ő gyerekei meg elmennek máshova dolgozni?”
Algériában kéne agyonlőni
Perbetén egy néni a szövetkezetesítés körülményeiről mesélt. A termények egy részét be kellett szolgáltatni, aki pedig nem akart belépni a szövetkezetbe, annak megkeserítették az életét. „Elvitték az apánkat, egész nap kínozták őt Gyallán, mi meg azt se tudtuk, hogy hol van. Búcsú volt. Itt voltak a naszvadi rokonok, őt meg, de nem csak őt, vagy ötöt vagy hatot a faluból, akik az utolsónak írták alá a jéerdét, mind elvitték megkínozni. A tanítók meg ilyen ugrifixek jöttek mindig. Hozzánk az a tanító is járt egrecíroztatni, aki engem tanított az iskolában. Éjjel is akármikor bezörgettek. Az apámat talán meg nem verték, de kínozták, az biztos. Egyszer azt mondták neki, hogy az ilyen embereket Algériába kellene vinni és ott agyonlőni. Apám meg azt felelte erre, hogy ne vigyék odáig. Állítsák a Nagykocsma falához, és ott csinálják, hogy lássa az egész falu. Aztán apám azzal a feltétellel írt alá, hogy a fiainak ne kelljen itt helyben dolgoznia. Mert itt a saját földjeiken kellett volna robotolni, a lovakkal, amik régebben a mieink voltak, és fizetni meg nem akartak. Majdnem ingyen kellett dolgozni. A kontingentet meg be kellett ám adni, ha disznótor volt, ha volt egy kis tej, mindig. Én utolja felé úgy jártam iskolába, hogy vittem a tejeskannát leadni az egyik kezembe, a könyveket meg a másikba. Elvittek ezek mindent, amit csak tudtak. Aztán nagy nehezen beleegyeztek, hogy mink, gyerekek mehetünk máshova, de akkor meg nem kaphattunk buszjegyet. A major innen hat kilométerre van. A bátyáim a lovakkal dolgoztak, kocsisok voltak. Oda mindennap, vasárnap is, kétszer kellett menni. Hajnalban már, aztán még este is. Ha esett, ha fújt, még karácsonykor meg szilveszterkor is, mindig. Biciklivel, akinek volt. Akinek nem, annak meg gyalog. Nem érdekelt az akkor senkit, csak az, hogy a buszra bosszúból nem szabadott felülniük. Amire én elkezdtem dolgozni a majorban, már enyhült a helyzet, de nem volt egyszerű még akkor sem.”
Vasárnap is kellett menni
A Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás című dalban megénekelt időbeosztás akkoriban még nem igazán volt elterjedt. Ha munka volt, menni kellett.
„Tavasszal négy óráig dolgoztunk. Aztán ahogy hosszabbodtak a napok, akkor ötig, aratáskor meg hétig, mert akkor össze kellett hordani a kévéket és a masinán is kellett lenni. Reggel héttől. Heti hat napot nekünk a kertészetben. Még valamelyik irkámban meg is van, hogy mennyit kerestünk, de nem volt ezer korona soha, de még nyolcszáz se.
Attól függött a fizetés, amennyit dolgoztunk. Nem is hallottuk azt a szót, hogy túlóra. Megmondták, hogy mennyit kell dolgozni, és annyit dolgoztunk.
És mondjuk, tavasszal, amikor voltak a melegágyak, akkor vasárnap is kellett menni. Ahogyan voltunk a névsorban, úgy esett ránk kettesével a vasárnap, mert a melegágyakat kellett levegőzni, öntözni, takargatni, mikor mit. Nagyon sok melegágy volt, és egészen az állomás mellett volt egy nagy gödör, onnan hordtuk két kannájával a vizet.”
S nem csak a napok voltak hosszúk, a munka, amivel megtöltötték is rendkívül megterhelően hatott a még fejlődésben lévő gyerekek szervezetére.
„Akkor még faládák voltak. Aztán húsz kiló paradicsom bele, és azt emelgetni, az nem volt könnyű munka. Az nem semmi volt. Százhatvan ráfért egy autóra, aztán azt kettőnek lerakni, felrakni. Amikor a kezemre ráesett a magasító, akkor is ketten voltunk a Valival. Ő rakta a vagonba. Én adogattam az autóról le, úgyhogy mindet meg kellett mind a kettőnknek fogni, és kétszer mindet. Majd leszakadtak a kezeink még másnap meg harmadnap is!”
Nem akarták kifizetni, ami járt
A gyerekmunkások legtöbbször tehetetlenül sodródtak az árral, ahogy a szüleik is. Előfordult, hogy ki kellett állniuk magukért, mert a kemény munkával megkeresett kevés pénzt sem akarták kifizetni nekik.
„Késő ősz volt már, úgy emlékszem, hogy mink már kint voltunk a földeken, aztán a férfiak, akik a gazdaságban dolgoztak, azok jöttek utánunk, hogy menjünk mi is az intéző háza elé. Mert hát azon az éven nem akarták kifizetni, ami nekünk járt. Gabonát meg kukoricát is kellett volna, hogy adjanak, de azon az éven nem akartak. És aztán a férfiak rászedtek minket, hogy menjünk mi is oda az irodához. És hát mi csak olyan lánykák voltunk, mind olyan tizenöt meg tizenhat évesek, hát otthagytunk mindent a földeken, ahogy volt, aztán mentünk. És addigra már sokan voltak ott, és mind olyan hangosan kiabáltak, hogy fizessenek nekünk, meg hogy nem fogunk dolgozni nekik, ha nem akarják nekünk odaadni, ami jár. Aztán az intéző csak állt az ablakban, nézett ki, az emberek nagyon csúnyán kiabáltak, mi meg hát ott voltunk, aztán mondtuk, amit a férfiak. Aztán meg ahogy voltunk, úgy sárosan, koszosan bementünk, aztán jól beletöröltük a gumicsizmánkat a szőnyegükbe. Aztán gyalog jöttünk haza a majorból együtt, mindenki, aki a földeken, meg aki a gazdaságban dolgozott is. Aztán csak megijedtek, vagy nem tudom, de este jöttek a hintón a lovakkal, az intéző mindenkihez elment házhoz, hogy megadja, ami jár, csak másnap menjünk dolgozni.”
„Téglát meg maltert tologáltam”
A nehéz fizikai munka kikezdte a fiatalok egészségét is. S ahogy mesélik, könnyebb életre akkoriban más munkahelyen sem igazán volt reményük.
„Hát engem akkor meg kellett operálni vakbélre, és még betegpénzt sem adtak a jéerdében. Sehogy se lehetett az egyről a kettőre jutni. És aztán egyszer csak elég lett. Tizenhat évesen elmentem Handlovára dolgozni. A kőműveseknek dolgoztam, hogy keressek egy kis pénzt, hogy ne legyek olyan nagy szegénységben. Téglát meg maltert tologáltam az inasoknak, akik kőművesnek tanultak. De nem csak azt. Amikor azokat a nagy házakat építették, és már kész volt a pincealapozás, ott a deszkákból a szegeket szedtem ki, meg a betontól pucoltam meg, hogy azokat a deszkákat használhassák újra. Meg amikor kint a faszádát csinálták, ott akkoriban fából voltak az állások. Amikor azon toltam a maltert meg a brezolitot, akkor az egész szinte mozgott. Ha onnan valamelyik kőművesnek leesett a lapátja, akkor engem küldött, hogy menjek le érte. De nem ám a létrán! Azok csak az állás egyik felén voltak. De nekik az a lapát hamar kellett, úgyhogy mehettem a léceken keresztül le.
Senki nem kérdezte, hogy bírtam. Mert csak olyan fiatal lyánka voltam. Bírni kellett.
Ott már jobban kerestem, olyan hatszáz koronát. De abból kellett nekem ennem is, meg hazautazni, ötven korona volt a vonatköltség oda-vissza, és még a mamának is adtam belőle ötven koronát, amiért otthon voltam havonta két hétvégét, amiért otthon ettem.”
„Elmentünk egy kicsit pörögni”
A kemény munka és a sok nélkülözés ellenére a visszaemlékezések némelyikét mintha megszépítette volna az azóta eltelt idő.
„Azért jól éltünk mi ott a földeken. Ott volt a sok minden. A legszebb karfiolokból szoktunk enni. Jaj, de mérges volt a kertész, mert ha csíptünk belőle, akkor az már meglátszott. Úgy nyersen mindent megettünk, paradicsomot, paprikát, dinnyét, nem kérdeztük, hogy szabad-e. Benne dolgoztunk, hát ettük is. Ha akartunk dinnyét enni, földhöz vágtuk, kész. Megettük. Még haza is hozhattunk mindent. Ha csomagoltuk a káposztát, mindig azt mondta nekem a kertész, hogy „menyem, ami szép volt, azt tedd a szegényalapra. Menyének hívott, mert volt neki egy fia, de az katona volt akkor. A szegényalap meg voltam én.”
Ha nehéz is volt az élet, alkalmat kellett találni a szórakozásra, kikapcsolódásra is. Erre adtak alkalmat a búcsúk, bálok és egyéb mulatságok. A földeken megedződött fiatalok hajnalban sokszor egyből vissza a földekre mentek egy-egy átmulatott éjszaka után.
„Betyár világ volt! De gyerekek voltunk, hát jól elvoltunk mink ám ott. El se fáradtunk akkor még. Amikor itt voltak a búcsúsok a faluban, hazajöttünk a majorból, és elmentünk egy kicsit pörögni. Két korona volt talán egy menet a ringlispilen. Azért, ha jól emlékszem, egy óra hosszat kellett akkor dolgozni.
Ott mind találkoztunk, fiatalabbja, öregebbje, mindenki. Nem volt két helyen a faluban, oda jártak a kálamisták is meg a katolikusok is. Ha mulatság is volt, akkor az mindig vasárnap szokott lenni, táncoltunk hajnalig, aztán meg haza, fel a munkásruhát, és mentünk egész nap dolgozni. Azt nem mondom, hogy délben nem aludtunk el egyet a fák alatt, de hát ki látta. Messze voltunk az irodától. Az intéző nem jött oda ki a földekre sose!”
Az embereket összehozta, összekovácsolta a közösen viselt sors, és munka közben is megtalálták a módját, hogy könnyebben teljen az idő. „Jó volt ott nekünk. Fiatalok voltunk, együtt voltunk. Annyit nótáztunk ott, meg mindig mondtuk, hogy ki mit főz. Olyan éhesek voltunk mindig, és akkor mindig mondtuk a főzést. Én most is mennék, csak bírnék még dolgozni.”
Szöveg Tóth Erzsébet Fanni
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
