Az Ókeresztény írók sorozat kötetei már régóta elérhetetlenek a könyvesboltokban, ezért a Szent István Társulat Ókori keresztény írók címmel egy új sorozat indítása mellett döntött, melynek ötödik darabja az órigenészi kötet második, átdolgozott kiadása. A művet eredetileg Vanyó László fordította. A mostani kötet bevezetőjét írta, a fordítást és a jegyzeteket átdolgozta Somos Róbert.
Órigenész (185/186–253) az egyik leghíresebb és legnagyobb egyháztanító. Rengeteget írt, termékenysége legendás volt. Apja, a grammatikus Leonidasz a Septimus Severus császár idejében dúló keresztényüldözés áldozata lett Alexandriában. Órigenész ekkor még tizenhét éves sem volt, végignézte apja vértanúságát. Ő is osztozni akart apja sorsában, de anyja, ruhái elrejtésével, megakadályozta ebben. Ezt követően a szent iratokat gyermekkora óta tanulmányozó ifjú egy előkelő asszony támogatását élvezte, miközben – mivel jártas volt a görög tudományokban – grammatikoszként kereste kenyerét. Tudományos hírneve gyorsan nőtt, tanított és rendíthetetlenül hirdette az igét. Hogy szüzességét megőrizze, állítólag férfiatlanította magát. A 230-as évek elejétől a palesztinai Caesareába, a korszak egyik legfontosabb kulturális központjába költözött, ott élte le hátralevő életét. Eretnekgyanús tanítások cáfolására többször meghívták helyi zsinatokra. A 250-ben kezdődött Decius-féle nagy keresztényüldözés idején Órigenészt megkínozták, de túlélte a szenvedéseket. Caesareai Euszebiosz Egyháztörténetében 253-ra teszi Órigenész halálának időpontját, 67–68 éves volt ekkor. Könyvében kiemelt hely jut Órigenésznek, egyetlen korábbi keresztény teológus életét és munkásságát sem értékeli olyan magasra, mint az övét.
Órigenész valószínűleg 234-235-ben írta Az imádságról szóló művét, két személyes ismerősének, Ambrosziosznak és Tatianának kívánságára. Részletesen értekezik az ima fogalmáról, típusairól, a Szentírásban található formáiról, a fogadalomról, a könyörgésről, a hálaadásról, a közbenjárásról, a szorosabb értelemben vett, Isten dicsőítésével kísért nagyszerű dolgok kérését tartalmazó „imádságról.” Tanulmányának egyik leglényegesebb részében az ima értelmességének és hasznosságának hipotézisét védelmezi a létjogosultságát kétségbe vonó véleményekkel szemben. A Miatyánk teljes elemzését is olvashatjuk a műben.
Órigenész vallja: nemcsak maga az imádkozás elengedhetetlen, hanem annak tudása is, hogyan és mit kell imádkoznunk. „Mert még ha tudnánk is, hogy mit kell imádkoznunk, e tudásunk hiányos lenne, ha nem vennénk hozzá azt is, hogy miképpen kell imádkozni. És mi haszna lenne számunkra a »hogyan« ismerete, ha nem tudnánk, mit is imádkozzunk?” Az egyháztanító számára
Órigenész szerint egyáltalán nem fordulhat elő az, hogyha valaki elfogadja a gondviselést, és Istent a mindenség fölé helyezi, eközben nem ismeri el az imádságot. Ez ugyanis azoknak a tanítása, „akik vagy teljességgel istentelenek és még Isten létezését is tagadják, vagy pedig névleg elfogadják ugyan Istent, de a gondviselést már elvitatják tőle.”
A vértanúságra buzdító értekezés kapcsán a bevezetőt jegyző Somos Róbert emlékeztet rá: a hagyomány két címet őrzött meg. Az egyik rövidebb: A vértanúságról. Ezt nevezi meg Euszebiosz az Egyháztörténet VI. 28 részében. A hosszabb cím: Buzdítás a vértanúságra. Ez Nikephorosz Kallisztosz (1256 k. – 1335 k.) konstantinápolyi egyháztörténész Egyháztörténet című könyvében található. Órigenész ebben a könyvében is személyes ismerőseinek, a fentebb már említett Ambrosziosznak és a caesareai presbiternek, Prótoktétosznak írta a művet, hitük megvallására biztatva őket. A szövegből nem derül ki, hogy egy éppen zajló vagy egy küszöbönálló keresztényüldözés adta az indokot a könyv megírására. Valószínűleg a kereszténységgel szemben keményen fellépő, ekkor éppen Germániában tartózkodó Maximinus Thrax császár idején, 235-ben íródott a mű.
Órigenész könyvében felidézi a mártíromság példáit az Ószövetségből, Eleazár, valamint a hét testvér és anyjuk történetét bemutatva. Az értekezés egyik leglényegesebb része az, ahol a vértanúság mibenlétével foglalkozik. A vértanúság „válasz Isten és Krisztus irántunk tanúsított szeretetére, vérkeresztségként igazi áldozat, amelynek legnagyobb kísértése a bálványimádás”. A vértanú számára Krisztust állítja példának, kiemelve a türelem erényének fontosságát, idézve a Példabeszédek könyvéből: „A hosszan tűrő ember ugyanis belátásokban gazdag, a kicsinyhitű azonban felettébb ostoba.”
Órigenész idéz Szent Pál Korintusiakhoz írt második leveléből (1,5) is: „Ha igaz az, hogy amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is”, „akkor fogadjuk igen nagy buzgósággal Krisztus szenvedéseit, bővelkedjünk bennük, még ha sóvárgunk is a bőséges vigasztalásra, amelyet a szomorkodók mind megkapnak, bár nem azonos mértékben.” Az egyháztanító nézete szerint
A szorongattatások közepette „legyen meggyőződésünk, hogy az igazakat sokféle szorongattatás éri, a szükség közepette, hogy szükségként a boldogságot kérjük, a megpróbáltatások közepette pedig, hogy az élethez akkor érkezhetünk oda, ha szüntelenül a szűk és keskeny ösvényen járunk. Ha kell, verések, fogság, üldöztetés, fáradság, virrasztás és böjt által is bizonyítsunk, mert íme, itt az Úr, és az ő kezében van a jutalom, hogy megfizessen mindenkinek tettei szerint.”
Órigenész műveinek jelen kiadását a kötetet szerkesztő Boros István Caesareai Euszebiosz minden korban érvényes szavaival ajánlja a hitében elmélyülő, vagy éppen a hit iránt érdeklődő olvasónak: „… azt tanította, hogy a magatartásnak pontosan egyeznie kell a szóval, és főleg emiatt vonzott – Isten kegyelmével megsegítve – sokakat követésre.”
Órigenész: Az imádságról és a vértanúságról
Szent István Társulat, 2022
Szerző: Bodnár Dániel
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
