Hét évad után véget ért Jane Fonda és Lily Tomlin sikersorozata, a Grace és Frankie, amelyben a hollywoodi színésznők őszinteséggel és önreflexivitással beszélnek az élet alkonyáról. A Netflix-széria az időskori szexualitástól kezdve az életkor miatti diszkriminációig megszámlálhatatlan tabuval foglalkozik.
Hol vannak már azok az idők, amikor sem az egyetemes drámairodalom, sem a hollywoodi filmipar nem volt képes tisztességes szerepeket felmutatni az ötven–hetven közötti életkorú színésznőknek? „Jane Fonda és én most forgatjuk a Grace és Frankie-t. Szerettünk volna tenni valamit az olyan korunkbeli nőkért, akik főszerepet játszanak, nem a nevetség tárgyai, hanem változnak, felülkerekednek a nehézségeken és boldogulnak – ráadásul olyanok, mint a fiatalok, csak azzal a különbséggel, hogy öregszenek” – nyilatkozta hét évvel ezelőtt Lily Tomlin amerikai színésznő a Star Tribune minnesotai napilapnak adott interjújában. A világhírű komika, akit öt évtizedes pályafutása során Tony-, Emmy- és Grammy-díjjal is kitüntettek, a beszélgetés során elismerte, hogy Hollywood igyekezett leszámolni a diszkrimináció számtalan típusával az elmúlt években, de az eredményt továbbra is felemásnak tartja. (A közép- vagy időskorú nőknek hangot adó törekvés kiemelendő darabjaiként említendő: az éjszakai klubokban szerelmet kereső ötvenes nőről szóló Gloria Bell vagy az Alzheimer-kórral harcoló, ugyancsak ötvenes címszereplőről szóló Megmaradt Alice-nek; a középkorúak és idősek ismerkedését és szexualitását tematizáló Exek és szeretők és a Könyvklub; Paul Verhoeven feszültségdús thrillerje, az Áldozat? vagy az olyan akciófilmek, amelyeknek negyvenes-ötvenes éveikben járó színésznők a főszereplői, például az Atomszőke; A halhatatlan gárda; a 355 vagy akár a RED-filmek.)
A Grace és Frankie című vígjátéksorozat, amelyet a Jóbarátok társalkotójaként ismert Marta Kauffman és a szakmai körökben húzónévnek egyáltalán nem számító Howard J. Morris televíziós producerek jegyeznek, hihetetlen erőbedobással vette fel a kesztyűt az életkoralapú diszkrimináció visszaszorítása ellen. A hétévados szériánál, amelynek Tomlin és Fonda nemcsak a főszereplője, hanem az executive producere is, már a szereplőgárda átlagéletkorán is érzékelhető a tudatosság: két életigenlő, hetvenes éveikben járó nőről szól, akik nem félnek szembemenni a társadalmi elvárásokkal, amikor kiderül, hogy velük nagyjából azonos korú férjeik, Robert és Sol (Martin Sheen és Sam Waterston) két évtizeden keresztül csalták őket – ráadásul egymással. A Netflix eddigi leghosszabb ideig futó saját gyártású sorozatában éppen ezért a két nő egymásra utaltsága és összekapaszkodása játssza a legmeghatározóbb szerepet. Egymásban fokról fokra meglelik azt, ami nem volt meg a házasságukban: a feltétel nélküli elfogadást és érzelmi támogatást.
A kimunkált dramaturgiát követő, de néha a sitcomok és hollywoodi vígjátékok klisétengeréből szemezgető Grace és Frankie első hat évadjában a két címszereplő tisztességgel megbirkózott a rájuk szabott nehéz feladattal. (Mostanra Jane Fonda és Lily Tomlin sokkoló méretű rajongótáborral rendelkezik: a szériának köszönhetően pályafutásuk másod/harmadvirágzását élik.) A némileg karót nyelt, elegáns és kimért luxusfeleség, Grace (Fonda) és a spiritualitásra nyitott, teljesen bohókás és laza hippifeleség, Frankie (Tomlin) nemcsak megszokta és elfogadta egymást, hanem meg is szerette. Olyannyira, hogy közös vállalkozásba fogtak – miután a behatolásos közösülésben már örömét nem lelő Grace csont- és ízületgyulladásos keze megsínylette a vibrátorhasználatot, kifejezetten az idősebb korosztály számára tervezett szexuális segédeszközt (!) gyártottak és dobtak piacra, majd ugyancsak a saját generációjukat megcélzó hidraulikus vécécsészét fejlesztettek ki. Persze, nem lett egy csapásra fáklyásmenet az életük, mert a közösen belakott La Jolla-i tengerparti nyaralóból Grace elköltözött egy felhőkarcoló impozáns apartmanlakásába az újdonsült és nála évtizedekkel fiatalabb házastársához, Nickhez (Peter Gallagher), akit letöltendő börtönbüntetésre ítéltek. Ekkor azonban Grace visszahurcolkodott barátnőjéhez, a Csendes-óceán partjára, de egy napon váratlan látogató kopogtat az ajtajukon: a mindannyiuk meglepetésére feltételes szabadlábra helyezett Nick. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a jelenetek nagy részét nem külsős helyszíneken forgatták, a lakásbelsők pedig gazdagok, kifejezőek és nem díszletszagúak: Mary McNamara, a Los Angeles Times kritikusa az amerikai komédia 1980-as és ’90-es évekbeli reneszánszát elhozó Nancy Meyers munkáiban megjelenő belső terekhez mérhetőnek nevezte őket.)
A cselekmény fentebb említett, dramaturgiailag indokolatlan pontján ért véget a széria hetedik évadja, amelynek tavaly augusztusban hiába vártuk a folytatását. A streamingszolgáltató közleménye szerint a koronavírus-járvány miatt másfél hónapba telt leforgatni egy újabb jelenetet, így csak a tavasz végén érkezett a stílusosan az utolsó évad B oldalaként jegyzett tizenkét zárórész. Hiába ígérkezik könnyed bolondozásnak, a jutalomjáték (Fonda és Tomlin egyaránt brillírozik, az igazán nagy teljesítmény mégis Tomliné) sietősen valódi mélységeket vesz. Korábban már láthattuk, hogy Grace és Frankie nem fél segítségül hívni az őszinteséget, például az öregedés árnyoldalairól és előnyeiről beszélve sem. Az igazi tabudöngetés – egy sor olyan kényes téma felmutatása, amellyel a nyugati társadalmak nem szívesen vagy egyáltalán nem foglalkoznak – viszont csak fokozatosan bomlik ki: Grace visszamenne dolgozni a saját kozmetikai cégébe, de az idősebbik lánya (June Diane Raphael) nem látja szívesen, mert a Say Grace már a fiatalabb generációkat célozza meg, és az új cégvezető attól is tart, hogy az anyja „túl nagy árnyékot vetne” rá. Amikor saját vállalkozásba fognak, egy külsős cég agyonretusált plakátokkal hirdetné a terméküket, amihez már nem fűlik a foguk – pedig Grace évtizedekig (teljesen jogosan) öt évet letagadott a korából. (Egy másik jelenetben azt láthatjuk, hogy Grace és Frankie hiába próbál cigarettát venni egy élelmiszerboltban, az eladó meg sem látja őket, a belibbenő fiatal bombázónak viszont mindenki lesi a kívánságait. „Odaadnám a jó térdemet egy cigiért!” – végül így fakad ki az egyikőjük, miközben kisebb dührohamot kap.) Ők viszont örömmel alkalmaznak még náluk is idősebbeket: a totyogva közlekedő Joan-Margaret (a nyolcvannyolc éves Millicent Martin brit színésznő ragyogó karakterszerepe) nemcsak a barátnőjük, hanem munkatársuk lesz. Egyébiránt jól működő megoldás, hogy Martin mellett számtalan hetvenes-nyolcvanas éveiben járó filmes és tévés húzónév kapott epizódszerepet, köztük Rita Moreno és Mary Steenburgen Oscar-díjas amerikai színésznők, valamint Sam Elliot, Ed Asner és Craig T. Nelson amerikai színészek. (Más lapra tartozik: bár a sorozat célközönségévé alapvetően az idősebb nők, valamint a fiatal felnőttek léptek elő, a felkínált megküzdési stratégiák valószínűleg egyáltalán nem szólhatnak a teljes amerikai nézőtábor egészéhez, hiszen a két protagonista jómódú, alapvetően felsőosztálybeli háziasszonyként élte le az életét; közép-kelet-európai viszonylatban egyáltalán nem azonosak az idősebb nők munkaerőpiacra történő reintegrálására vonatkozó lehetőségek.)
A Grace és Frankie nem követi az álomgyári receptet az idős sztárok heroizálásában (mégis bántóan kevés az arcközeli, és ha mégis akad premier plán, akkor a két főszereplő arcát rettentő mértékű smink fedi), inkább – a jó ízlés határain belüli – humorral közelíti meg a kisebb-nagyobb egészségügyi problémákat: a mobilitás elvesztésével kapcsolatos nehézségek, a hallás- és látásromlás, a szenilitás és demencia, valamint a halál- és betegségtől való félelem is visszatérő poénforrás. A Grace és Frankie másik vitathatatlan érdeme, hogy nemcsak az időskori szexualitásról, hanem egy sor hasonlóan fontos témáról, például a kapcsolatépítésről és -tartásról, a pánikbetegségről, a térdprotézisműtétről és az olyan tabukról is szól, mint a hüvelyszárazság elismerése és kezelése, vagy arról, hogy lehet-e füveznie vagy berúgnia a szenioroknak, és dönthetnek-e a gyerekek arról, mikor kell nekik idősotthonba vonulniuk (ha egyáltalán szükséges). Érezni lehet, hogy a társadalmilag is aktív színésznők szívvel-lélekkel forgatták le a nyolcévadnyi hét évadot: Fonda Prime Time címmel 2012-ben bestsellert írt az öregedésről, amelyben részletesen boncolgatja az időskori szexualitást, a sorozatban pedig saját hegeit tette közszemlére (ami szépség- és fitneszikonként különösen figyelemreméltó), mert valóban térdprotézisműtét után lábadozott a vonatkozó részek forgatásakor, ráadásul nemcsak a karaktere, hanem ő maga is osteoarthritistól szenved, de az egyes évadok alatt dokumentálható változások mögött álló egészségügyi panaszokról és plasztikai beavatkozásokról is gyakran tájékoztatta a nyilvánosságot. (Fonda szeptemberben adta hírül, hogy rákos: Non-Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nála. Mint Instagram-posztjában írta, jó esélyei vannak a felépülésre, a betegség jól kezelhetősége mellett azért is, mert „van egészségbiztosítása és hozzáférése a legjobb orvosokhoz és kezelésekhez”, hozzátéve, hogy ismert személyként „kiváltságosnak” számít.) Ilyen erős önreflexivitásról nem beszélhetünk a homoszexualitását évtizedek óta vállaló Tomlin esetében, de a pléhpofa komika nemrég arról értekezett egy talkshow-ban, hogy az évadzáróra rájött, sokkal több közös van benne és a karakterben, mint gondolta volna – nemcsak kicsit flúgosok, hanem mindketten hisznek a spiritualitásban és járnak asztrológushoz.
Meglehet, a záróepizódok éppen a személyes kapcsolódás miatt korábban nem látott módon tematizálják a változást, az elengedést és a halált, végtére is a szereplők – ellentétben az Öreglányok című ikonikus tévésorozat főszereplőivel – nagyjából olyan idősek, mint az általuk játszott figurák. Igaz, az alkotók soha nem hazudtolták meg a választott műfaji besorolást (ügyesen vegyítik a bohókás helyzetkomikumot, a közhelyes szappanoperát a súlyos témák ötletes, szellemes megközelítésével), a kaliforniai kettős az évadzáróra már magasan kiemelkedik a buddy-filmek és a screwball-komédiák „furcsa párjai” közül (kultúrtörténeti utalásokkal egyaránt bagatellizálni és mitizálni kívánják a duót). A széria most új szálakba már nem igazán bocsátkozik, helyette az „őrület” eszkalálódására szavaz, amely alapvetően a valóságból építkezik, például Grace és Frankie azért utazik Mexikóba, hogy az időskorúak számára megfizethetetlen gyógyszereket csempésszen az Egyesült Államokba, de sokszor kényelmi megoldásokkal él, például néhány konfliktusforrást egyáltalán nem bont ki – ilyen Brianna viszonyulása a húga gyermekeihez, pedig a lány az egyik legárnyaltabb és talán legkevésbé kiaknázott mellékszereplő. (June Diane Raphael talán ezért gondolta úgy, hogy Howard Morrissal közösen spin-offot kell írnia, amelyben tovább gondolja az általa játszott karakter sorsát.) Mindenesetre a befejezés vizuálisan elég giccses, de legalább realista: Grace és Frankie megbékél azzal, hogy már nincs sok hátra nekik, de amit még tartogat számukra a jövő, megpróbálják élvezni. Az, hogy az ideáig vezető út sokszor kiszámítható és gyakran unalmas, némileg zavaró, de a közízlést remekül kiszolgálja. Ráadásul, tagadhatatlanul humoros.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
