Itt van az ősz, itt van újra, Koronával, betegen, Tudja Isten, hogy mi okból, Elegem van, elegem. Itt tartunk, kedves olvasó, a járvány újabb szezonjában. Már Petőfi Sándor verseit gyalázom meg, mert már én is unom, hogy semmit nem tanultunk az elmúlt másfél év során, és ugyanott vagyunk, ahol tavaly ősszel tartottunk.
Miközben a világ szerencsésebb részein az átoltottságnak köszönhetően az élet gyakorlatilag visszatért a normális kerékvágásba, nálunk a parlament azon lamentál, hogy be merjék-e vezetni az újabb szigorításokat, miközben önjelölt „hősök” csoportjai lidles kasszásnéniket terrorizálnak.
Amikor alapiskolás voltam, a történelemtanárunk a legelső órán felíratott velünk egy latin mondatot a történelemfüzet első oldalára: „Historia est magistre vitae”, avagy „A történelem az élet tanítómestere”.
Varázslatos élmény volt, ez a rövid latin mondat mintha ajtót nyitott volna egy teljesen új világra, mely tele van titkos tudással és rejtett bölcsességgel. Ettől fogva érthető módon a történelem lett a kedvenc tantárgyam, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kiváló tanáraim voltak az általános és középiskolában, majd az egyetemen is. Megértem, hogy van, aki nem rajong a múltról szóló vaskos, hosszú könyvekért, de ezt a rövidke mondatot mindenkinek ismernie kell. Mert mi a történelem? A múltunkról szóló történetek összessége? Csakhogy ezeket a történeteket elemezni kell, elkülöníteni az igaz forrásokat a megtévesztőktől, kritikusan szemlélni a hagyományt, összefüggéseket keresni egymástól távol eső eseményekben. A történelem igazi ismerete elsősorban gondolkodni tanít, messze nem a dátumok magolásáról szól. És ha jól csináljuk – ha jó tanáraink vannak –, akkor egy olyan skillset birtokába jutunk, mely a mindennapi életben is életbevágó fontosságú, ami elkerülhetővé teszi, hogy megismételjük a múlt hibáit, amivel könnyen átláthatjuk a közéletet mérgező hazugságokat, és amitől joggal retteg minden politikus.
Ezekhez a képességekhez persze nemcsak a történelmen keresztül lehet eljutni, az analitikus gondolkodás efféle módszereihez elvileg bármely tantárgyon keresztül elérhetünk, de sok múlik a tanáron és a befogadón is.
Ezért különösen fájdalmas látni, ami a koronavírus körül zajlik ebben az országban, és hogy idén ősszel majdnem ugyanott vagyunk, ahol tavaly ilyenkor tartottunk. Tavaly még letolt gatyával és antigéntesztekkel álltunk a vírussal szemben, de ma már elérhető az ellenanyag és mégis ugyanott tartunk. Most elkezdhetnék megint mutogatni a politikusokra, akik igen, hibásak, de közülük sokan csak a tömeg hangját visszhangozzák.
Vannak helyzetek, problémák, kihívások, amelyekkel szemben az egyén önmagában tehetetlen. Beleadhat mindent, mindent jól csinálhat, bele is szakadhat: egymaga egyszerűen kevés ahhoz, hogy eredményt érjen el.
A mai kor sajnos az ilyen kihívásokról szól: ilyen a klímaválság, a migrációs krízis és a koronavírus-járvány is. Hiába spórol és szelektál a népesség fele, ha a többi tovább pazarol, hiába viselkedik az ország fele elfogadóan a menekültekkel szemben, ha a másik fele gyűlölködik, és hiába oltatja be magát két és fél millió ember, ha ugyanennyi nem hajlandó rá. A félmunka eredménytelen, a következményeket pedig mindenki megszenvedi. A történelem itt is segít, még akkor is, ha itt valójában precedens nélküli kihívásokat kell megoldanunk. Tanulhatnánk az előző évekből, a saját hibáinkból, élhetnénk az új lehetőségekkel.
Az nyilvánvaló, hogy a dolgok nem haladnak jó irányban, tehát valamin változtatni kell. Historia est magistra vitae. De csak ha hajlandók vagyunk tanulni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
