Mi jön az irányított média után? címmel a Mérték Médiaelemző Műhely és a Millennium Intézet tartott budapesti kerekasztal-beszélgetést a minap. A konferencián médiaszakértők és újságírók, többek között a Népszabadság, a Népszava és a Mandiner munkatársai is részt vettek. A Hír Televíziót D. Bányász Gergő belpolitikai főszerkesztő képviselte.
– A konferencián újságírók és szakértők egybehangzóan állították, hogy Magyarországon sosem volt normális médiapiac. Mégis milyen a normális médiapiac? És ki mondja meg, hogy mi a normális?
– A rendszerváltás idején például azért nem voltak normális médiaviszonyok, mert a politikai jobboldal médiafelülete – a jelentőségéhez képest – meglehetősen kicsi volt, és ezt nem lehetett néhány hónap alatt pótolni. Azóta eltelt majdnem három évtized, és még mindig nem tudjuk, hogy mi a normális, csak azt, hogy mi a nem normális, sőt eljutottunk odáig, hogy az egyik oldal nem érti, hogy mit mond a másik. Ami nekem alapvetés, az másoknak nem az, és fordítva. Például manapság több sajtóorgánum számára magától értetődő, hogy hírként adja el valakinek a magánvéleményét, számomra azonban ez elfogadhatatlan.
– Ez az oka, annak, hogy – önt idézem – a sajtószabadság egyre inkább szigetszerűvé válik Magyarországon?
– Egyre kevesebb olyan sajtóorgánum van Magyarországon, ahol önálló szerkesztőségek önálló produktumokat hozhatnak létre, ahol szabadon lehet dolgozni, ahol nincsenek kérések, felszólítások, utasítások. A Hír Televízió is egy ilyen sziget, mert klasszikus értelemben vett közszolgálati televízióként működik.
– Mitől szabad ma egy sajtóorgánum?
– Az egyik legfontosabb alapfeltétel, hogy azok, akik arról döntenek, hogy kiket hívnak meg például egy televíziós hírműsorba, hagyják otthon a véleményüket. Hogy a régi Magyar Hírlap szlogenjét idézzem: „A hír szent, a vélemény szabad”. A hírműsorokban nem a „megmondó” műsorvezetők véleményére kíváncsiak a nézők, hanem arra, hogy mi történt az országban. Hogy ez mennyire nem működik nálunk, azt jól példázza, hogy a Hír Televízióról leírták már, hogy jobbikos, mert akkor éppen Vona Gábor szerepelt nálunk, és két nap múlva – mivel akkor Gyurcsány Ferenc véleményét kérdeztük meg – pedig azt írták, hogy baloldali fordulat állt be a televíziónál. Ugyanezek az újságírók arról véletlenül sem tudósítottak, hogy a Orbán Viktor felszólalásait ugyanúgy közvetítettük a parlamentből, mint Vona Gáborét vagy Gyurcsány Ferencét. Van olyan csatorna, amelyik csak a miniszterelnök felszólalásait közvetíti, van, amely senkiét. Melyik a közszolgálati? Szerintem a Hír TV, mert mi a kormányfő és az ellenzék felszólalásait is élőben adjuk, számunkra ugyanis nem az a meghatározó, hogy kinek a véleményével értünk egyet, hanem az, hogy mi történik az országban.
– Egy interjúban nemrég azt mondta, hogy annak örülne, ha a médiában még olyan véleményeket is meg lehetne fogalmazni, amelyeket a törvény büntet. Miért gondolja így?
– Én például a holokauszttagadást nem törvénnyel büntetném. Attól, hogy börtön jár érte, az a vélemény még létezni fog. A sajtó és az oktatás eszközeivel kellene arra nevelni a fiatalokat, hogy a holokauszttagadás később eszükbe se jusson.
– A konferencián elmondta, hogy hiányolja az újságírók közötti szolidaritást.
Elképzelhetőnek tartja, hogy kormánypárti és ellenzéki újságírók valaha kiálljanak egymásért?
– Azt nehezen tudom elképzelni, hogy kormánypárti és ellenzéki újságírók kiálljanak egymásért, azt azonban igen, hogy igazi újságírók támogassák egymást. Azt is elmondtam, hogy ha például a Magyar Hírlapot szüntették volna meg ugyanazzal az alantas módszerrel, mint most a Népszabadságot, akkor nem biztos, hogy ott ülnénk a konferencián. Erre az egyik résztvevő azt válaszolta, hogy szolidaritást csak azzal lehet vállalni, akit kollégának tartunk. Én ezzel nem értek egyet. Attól, hogy nem tetszik valamelyik lapnak a véleménye, alapvető dolgokban még meg lehet egyezni. Például október 23-án a miniszterelnök beszéde alatt százak sípoltak, kiabáltak, de amikor megszólalt a Himnusz, akkor mindenki elhallgatott. A magyar sajtónak is kellene egy himnusz, amelyre mindenki elhallgat. Természetesen nem az a cél, hogy Bolgár György és Bayer Zsolt egymás nyakába boruljon, de az fontos, hogy legyenek olyan alapvetések, amelyekben kiegyezünk. Például, hogy 1956 forradalom volt, vagy hogy bizonyos helyzetekben ki kell állni a kollégáinkért. A Hír TV ezt csinálja. Nálunk ugyanúgy szerepel Lovas István, mint Tamás Ervin, a Demokrata vagy az ÉS főszerkesztője. Azok az emberek, akik „háborúban állnak egymással”, a Hír TV-ben kulturált viszonyok között el tudják mondani a véleményüket, és utána békében hazamennek. Amikor a Népszabadság működését felfüggesztették, az volt az első gondolatunk, hogy miként tudnánk szolidaritást vállalni velük. Azóta is mindennap meghívunk a Lapzártába egy újságírót a Népszabadságtól. Ha például a Magyar Hírlap működését függesztenék fel, akkor nekünk kutya kötelességünk lenne velük is szolidaritást vállalni.
– Hogy látja a jövőt? Más sajtóorgánumok is el fognak tűnni? Esetleg újak születnek?
– Biztos, hogy még nagyon sok minden meg fog változni. Megszűnhetnek, összeolvadhatnak újságok, portálok, de újak is létrejöhetnek. Nem tudni, mit hoz a jövő. A holnapnál csak a holnapután bizonytalanabb. Mert mi lesz akkor, ha mondjuk egy kormányváltás estén mindent vissza akarnak csinálni azok, akik hatalomra kerültek? A politikai adok-kapoknál nincs rosszabb. És ha vélt vagy valós sérelmek alapján kezdünk el politizálni, újságot írni, akkor minden kezdődik elölről.
– És addig mi a legcélszerűbb megoldás? Várni kell a külföldi milliárdosra, aki biztosítja majd a nehéz helyzetbe került sajtóorgánumok túlélését, esetleg fizetőssé kell tenni az eddig ingyen is elérhető portálokat?
– A külföldi milliárdosokra várni nem érdemes. Eladható terméket kell előállítani. Harmincezer előfizetővel már megél egy napilap. Szerintem ezt nem lehetetlen megvalósítani.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
