Jó, elég lesz, ha leárnyékolja – akár saját kezűleg, mit bánom én! – a mozi-, színház- és éttermeket, a személygépkocsikat, a buszokat és a vonatokat, továbbá a klozetokat és a hálószobákat. Többet nem kérek tőle, remélem, nem sok ez, és előre is köszönöm.
Olvastam épp egy felmérésről, itt, de olvashattam volna hasonlót máshol is, tele van ilyenekkel a padlás napjainkban.
Mert régen minden jobb volt, mikor még rendesen odafigyeltek egymásra az emberek!
Hát ez a felmérés akkora tükröt tartott elém, hogy a fal adta a másikat, órák óta pislogok csak, mint szódás a lovát, és nem bírok magamhoz térni sehogy sem. Lássuk a részleteket.
1. A britek 30 százaléka legalább 30 percenként ránéz a telefonjára. Ami engem illet, nincs annyi, és legfeljebb munka vagy vezetés közben több (erre figyelek, hogy milyen dühös vagyok azokra, akik facebookozva jobbrabalráznak a sávjukban, arra nincsenek szavak!), nyugalmi állapotban ellenben 10-15 percnél többet nem bírok nélküle, még ha olvasok (miszerint könyvet), akkor is előveszem egy-egy fejezet között.
2. A britek negyede egy óra után unatkozik, ha megfosztják a telefonjától. Szerencsére nem stimmel, soha nem unatkozom, eleve, aki unatkozik, az másokat is untat, fontos tudni.
3. A britek 23 százaléka nyugtalan lesz, ha nincs nála a telefonja. Az ellenkezője igaz, egyre gyakrabban igyekszem itthon hagyni a dögöt (pl. kirándulások, vacsorázások, hasonlók alkalmából), és végtelenül nyugodt vagyok olyankor, sokkal nyugodtabb, mint mikor ott van a zsebemben a rohadék.
4. A britek 20 százaléka a vécén is használja a telefonját. Amit be kell vallanom, azt be kell vallanom, nem elég játszani az őszintét, annak is kell lenni.
5. A britek 29 százaléka lefekvés előtt még ellenőrzi a telefonját. Nemhogy lefekvés, elalvás előtt is ellenőrzöm. Sőt, ha sokáig nem tudok elaludni, akkor is. Azt hiszem, erre vagyok büszke a legkevésbé.
6. A britek 18 százalékának ébredés után első dolga telefonozni. Britebb vagyok a briteknél.
Ez még nem minden, azt írja az újság, hogy az ilyesfajta függőség mások számára roppant mód bosszantó lehet.
Oké, de mi van akkor, ha mi magunk vagyunk a mások is?
1. A britek 35 százalékát zavarja, ha valaki okostelefonozik az étkezőasztalnál. Rühellem.
2. A britek 28 százalékát zavarja, ha valaki okostelefonozik beszélgetés közben. Gyűlölöm.
3. A britek 22 százalékát zavarja, ha valaki okostelefonozik moziban. Ölni tudnék. Ámokfutni. Különös kegyetlenséggel, a következményekre való tekintet nélkül. Csak szociokulturális gyökérzetű tulajdonságaim sajnos nem engedik.
Azt nem is értem, hogy ezek a százalékok hogyhogy nem 100-ak. Illetve azt sem értem, miért nincs kérdés a buszokról és a vonatokról, mert ott pláne brutálisak az idiótán csilingelő üzenethangok. Ámokfutás stb., lásd, mint fent.
Összességében akárhogy nézem, rabok vagyunk, nem szabadok, és ráadásul kettő is van belőlünk. Azaz belőlem feltétlenül, de valami azt súgja, nem vagyok ezzel a gyengeségemmel és ellentmondásosságommal egyedül.
Nincs más hátra, tenni kell valamit, különben előbb-utóbb meg fogunk háborodni. Kinek van szüksége arra a rengeteg felesleges információra? Kinek van szüksége arra a számtalan mailre, üzenetre, értesítésre? Ki akar mindent tudni a világról és az ismerőseiről, dolgokat, amiket a legkevésbé sem akart tudni valójában?
Miniszterelnök Úr, legyen már olyan szíves!
Vagy lehet, hogy annyira mégsem súlyos a helyzet? Lehet, hogy csak felfújjuk ezt is?
Végül is volt idő, amikor mindenki rádiózott. Majd volt idő, amikor mindenki tévézett. Most mindenki okostelefonozik. Na és? Le merem fogadni, hogy egyszer ennek a hülyeségnek is harangoznak. Mire költsem, amit nyerek?
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
