(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Nem volt olyan rég, mindössze öt-hat éve, amikor Orbán Viktor neve komolyan felmerült az Európa jövőjét komolyan meghatározó politikusok névsorában. A Fidesz eheti „eltanácsolása” az Európai Néppárt frakciójából azonban minden valószínűség szerint a magyar miniszterelnök európai álmainak végét is jelenti. Persze Orbánra még hosszú ideig emlékezni fognak, csak éppen nem úgy, ahogyan ő gondolta.
2015 körül az Európai Unió éppen súlyos válságát élte: miközben a közösséget egyre komolyabb kritikák érték azért, mert nem képes meghatározni saját identitását és értékrendjét, a migrációs krízis a komoly biztonságpolitikai hiányosságokra is rámutatott. Eközben egyre fenyegetőbben jelent meg annak a lehetősége, hogy az Egyesült Királyság tényleg elhagyhatja az Európai Uniót. A rengeteg bizonytalanság és egymásnak is ellentmondó hangok között pedig egyre többen kezdtek el Európában is Orbán Viktor magyar miniszterelnökről beszélni.
Orbánnak pedig, aki ekkorra már egymás után két választáson is kétharmados többséget szerzett Magyarországon, és nekifogott minél korlátlanabb hatalma kiépítésének, a jelek szerint egyáltalán nem volt ellenére ez a helyzet. Miközben a magyar miniszterelnök a migrációs válság során a legnagyobb határozottsággal mutatott rá a kérdést szőnyeg alá söpörni próbáló, valamint kivétel nélkül mindenkit befogadni és integrálni akaró politikák tarthatatlanságára, markáns véleménnyel rendelkezett az európai értékrend kérdéseiről is. Budapesten egyre több helyen kezdték azt beszélni, hogy a miniszterelnöknek kevés már a magyar politika, és már európai szinten akar meghatározó politikus lenni.
Rövidtávon pedig úgy tűnt, hogy Orbán taktikája sikeres is lehet: a magyar miniszterelnök valójában megnyerte a migrációról szóló európai vitát, hiszen ha kevésbé hangosan és látványosan is, de egyre több európai ország látta be, hogy nem lesz képes emberek millióit egyik napról a másikra befogadni és elhelyezni saját társadalmában. Mindeközben Orbán úgy tudta meglovagolni az éppen beinduló „populista hullámot”, hogy társaitól eltérően a fősodratú politikában is nagyon komoly támaszai voltak. Volt valami ugyanis, amit semelyik más, 2015 és 2016 körül hangosan politizáló európai szereplő nem tudott utánozni: Orbán pártja, a Fidesz az Európai Néppárt tagja volt, kiváló kapcsolatokkal Berlin és a német uniópártok felé.
Ez pedig egy olyan védőernyőnek bizonyult, amelynek köszönhetően a Fidesz sok mindent megengedhetett magának: a 2018-as országgyűlési választások előtt a nyugati világban az utóbbi évtizedekben sehol sem látott, antiszemita felhangoktól sem mentes gyűlöletkampányt indított, miközben a saját embereivel feltöltött állami szervek folyamatosan próbálták ellehetetleníteni az ellenzék kampányát. Magyarország 2018-ra demokráciából egy hibrid rezsim lett, ám Orbán kapcsolatainak köszönhetően mindig megúszta a valóban veszélyes nemzetközi támadásokat. A miniszterelnök pedig úgy tűnik, hogy mert nagyot álmodni.
2019-ben arra számítva, hogy kihasználva kapcsolatait az Európai Néppárt és az akkor egyre nagyobb sikereket elérő jobboldali populisták felé, meghatározó szerephez juthat Európában, egyre nyíltabban beszélt arról, hogy ő maga szeretné átformálni az európai jobboldali színteret, mégpedig úgy, hogy az EPP-t radikálisabb irányba vigye. Csakhogy közben Magyarországon a Fidesz már annyira szélsőségessé tette a közéletet, és annyira a gyűlölet- és hecckampányokat helyezte politikája középpontjába, amit Nyugat-Európa felé már egyre kevésbé lehetett elleplezni. A fordulópontot az hozta el, amikor a Fidesz a szintén EPP-s Jean-Claude Juncker bizottsági elnök fényképével plakátozta teli Magyarországot, egy élesen Európa-ellenes kampányt elindítva. Az EPP ekkor büntetésből felfüggesztette a Fidesz tagságát. Orbán azonban ekkor még mindig bízhatott az általa várt populista áttöréstől az európai parlamenti választásokon. Az áttörés azonban elmaradt, és Orbán Viktor ott maradt a politikai senkiföldjén.
Az Európai Néppártban a Fidesz státusza ekkor már fel volt függesztve, populista barátai pedig hiába hívták, Orbán nem szeretett volna egyik erőhöz sem csatlakozni az európai színtéren, ezek a formációk ugyanis nyilvánvalóan jóval kevesebb befolyást tudtak csak kínálni, mint az Európai Néppárt. Innentől pedig csak idő kérdése volt, hogy a Fideszt meddig tűrik meg a jobbközép erők között. Ha leegyszerűsítjük a kérdést, azt is mondhatnánk: csak azt tudtuk előre, hogy a német ipari lobbi és a német nagyvállalatoknak adott óriási kedvezmények meddig tudják ellensúlyozni az egyre mélyülő értékrendbeli válságot. Most már tudjuk: hozzávetőlegesen két évig.
Azon az úton ugyanis, amire Orbán rálépett, nem volt már megállás. A magyar miniszterelnök úgy tűnik, hogy egyfelől túlbecsülte saját képességeit, másfelől úgy gondolta, hogy a külvilág felé titokban tarthatja azt, hogy milyen rendszert épít Magyarországon. Ám ahogy Európában is egyre nyilvánvalóbbá vált Orbán kétkulacsos játéka az EPP és a jobboldali populisták között, valamint a Magyarországot eluraló korrupció és az antidemokratikus lépések, úgy vált egyre többek számára világossá: az az Orbán, aki 2015-ben szókimondásával és határozottságával tűnt ki, valójában egy csakis a saját politikai erejét építgető zsarnok, aki nem megmenteni fogja Európát, hanem destabilizálni – már amennyiben hagyják.
Az EPP frakcióján belül is egyre nőtt az elégedetlenség a Fidesz politikájával szemben, amely az utóbbi hónapokban már nyomokban sem hasonlított partnereiére. Az a nagy kísérlet, hogy a Fidesz egészen másként viselkedik Magyarországon és az Európai Parlamentben, megbukott, hiszen a stílusbeli és politikai különbség elviselhetetlenné válhatott a párt számára. Így pedig jöttek sorban az európai fiaskók és botrányok, amelyek komolyan megtépázták a Fidesz ázsióját azok előtt is, akik még hittek abban, hogy Orbánékkal érdemes lehet beszélni: Trócsányi László alkalmatlansága a biztosi posztra, a sokáig a Fidesz és az EPP közötti fő összekötő kapocsként emlegetett Szájer József botrányos lebukása egy brüsszeli lockdown-orgián, valamint Deutsch Tamás válogatott sértései, amelyeket EPP-s politikustársai fejéhez vágott, elhozták Orbánnak a végjátékot. Szerdán a Fidesz kilépett az EPP frakciójából, még mielőtt ott is felfüggesztették volna jogait. Orbán és pártja most már bármilyen politikai családhoz csatlakozik, elveszíti kapcsolatait az európai politika meghatározó szereplőivel – és elveszíti védelmüket is. Orbán európai álmainak pedig ezzel alighanem befellegzett. Figyelembe véve a magyarországi eseményeket, és a magyar ellenzék egységes kiállását pedig nem kizárt, hogy 2022-ben magyarországi politikai karrierjének is vége lesz.
Persze valamilyen értelemben tény, hogy Orbán Viktor munkájának nyoma rajta marad Európán: az ő politikája ellen hozott intézkedések létrejöttében. Az a tapasztalat ugyanis, hogy a Fidesz milyen szintre emelte az uniós pénzek lenyúlását, és milyen szintet ért el a demokrácia leépítésében, mégiscsak egyre határozottabb válaszokra késztette, és végül a jogállamisági mechanizmus életbe léptetésével erősebbé tette az európai együttműködést. Elvégre minden rosszban van valami jó.
Gyöngyösi Márton jobbikos EP-képviselő írásának eredeti, angol nyelvű változatát itt olvashatja.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
