A HVG idézte azt a hosszú cikket, amely a New York Times hasábjain jelent meg Orbán Viktor és az Európai Unió viszonyáról. Ebben arról írnak, hogy Brüsszel elszánta magát a magyar kormányfő megrendszabályozására.
A cikk szerint az EU sokáig hagyta Orbánnak, hogy uniós forrásokból építgesse a maga illiberális államát, de ennek vége szakadhat, ugyanis az év elején dönt majd Európai Unió Bírósága abban, hogy az uniónak joga van-e a tagállamoknak folyósított támogatást az alapértékeihez kötni. Amennyiben igen, úgy Brüsszel megtagadhatná több milliárd euró kifizetését azon tagállamoknak, akik megszegik ezeket az értékeket.
A New York Times írása több tucat, jelenlegi és egykori uniós hivatalnokkal készült interjúkból készült és a szerző szerint kiviláglik, hogy miként változtak meg az érzületek Orbán és az ő illiberális projektjével szemben értetlenkedő szívélyességből abba a felismerésbe, hogy Orbán Magyarországa, bár kevesebben lakják, mint Párizst, komoly belső fenyegetést jelent. Sokáig egyetlen hatalmon lévő európai politikus sem volt hajlandó jogállami, illetve korrupciós kérdésekben konfrontálódni Orbánnal, különösen nem az Európai Tanácsban mellette ülő politikusok, akik Orbánt klubtagnak tekintették.
Orbán legnagyobb politikai szövetségese Angela Merkel volt, aki a Magyarországhoz fűződő német gazdasági érdekek miatt a lap állítása szerint többször is segített kimosni a magyar kormányfőt a rázúduló panaszáradatból és azzal ütötte el a kritikákat, hogy Orbán ugyan nehéz eset, de fontos, hogy tagja maradjon a családnak.
Külső tényezők is erősítették Orbán európai helyzetét, egyrészt a 2015-ben Lengyelországban hatalomra került jobboldali párt, a Jog és Igazságosság fontos szövetségesévé vált és a menekültválság idején mutatott keménykezű hozzáállása is támogatókat szerzett neki.
Orbánt a 2015-ös menekültválság szabadította fel
– mondta a lapnak Mark Leonard a Külkapcsolatok Európai Tanácsának igazgatója.
Hirtelen többeket kezdett képviselni azzal, hogy a menekültügyek szélesebb kérdéseiben szólalt fel, amivel támogatókat szerzett Németországban, Ausztriában, valamint a többi közép-európai államban és ez hatalmat adott neki
– tette hozzá Mark Leonard.
Szóba kerülnek továbbá az új alkotmány és a médiatörvény kapcsán felmerült aggályok csakúgy, mint Orbán hosszadalmas küzdelme az Európai Néppárttal, melynek egy szakaszában, a frissen aratott 2018-as választási győzelme mámorában a magyar kormányfő – egy beszámoló szerint Orbán olyan volt, mintha szteroidokat nyomtak volna bele – még meg is fenyegette a párt akkori vezetőjét, Manfred Webert, egészen pontosan azt mondta neki, „ha megpróbáltok kirúgni, tönkreteszlek titeket.”
A probléma nagyon sokáig az volt, hogy a renitenskedő tagállammal szemben az uniónak nem igazán volt eszköze a lisszaboni szerződés hetes cikkelyét leszámítva, ami ugyan megvonná az adott országtól a szavazati jogot, ám ehhez szükséges a tagállamok egyhangú döntése, ami a lengyel szövetség tükrében nem jöhetett létre.
A változást az újabb hétéves költségvetés elfogadásának közeledte hozta el és láthatóvá vált a szándék a lengyel és a magyar kormány megzabolázására. A jelzőpisztolyt az Európai Unió Bíróságának döntése sütheti majd el, már ha az az ítélet születik meg, amire most a legtöbben számítanak. Bár tény, hogy senki nem tudja, mi lesz akkor, ha a magyarok és a lengyelek egyszerűen nem lesznek hajlandók magukra kötelező érvényűnek tekinteni azt.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
