Minket a legnagyobbak, óriások tanítottak. Most meg olyanok tanítanak, akik nem is jártak színművészetire – mondja Koncz Gábor a Mandinernek. Az Új Színház Kossuth-díjas művésze több nagy nemzeti hőst látna a színpadon, és örülne, ha hátralévő éveiben még Orbán Viktor regnálna, akit a század legnagyobb politikusának tart. Nagyinterjúnk életről, pályáról, régi sztorikról és nagy tanulságokról.(…)– Sok olyan gyerekkori emléke van, amely mostanában talált önre?– Egyre több. Ha leesett az eső, anyám kiküldött a rétre gombászni. Utána horgásztam a Kácsi patakban. Egyszer csak megállt felettem két cigánygyerek, akikkel együtt jártam iskolába. Megsajnáltak, az mondták: „gyere velünk éjjel a a négyes halastóra, megtanítunk kézzel halat fogni. Hozz egy zsákot”. A hal szereti, ha a nád között megsimogatják. Bementek a nád közé, és egy hirtelen mozdulattal a fejét és a farkát összeszorították. Az első nap nem fogtam semmit, a második napon viszont két pontyot is fogtam kézzel. Nagy boldogságot éreztem. Évekkel később a Keleti főcsatornán horgásztam nagy emberek társaságában. Senki nem fogott semmit. Én akkor bementem a vízbe és azt mondtam, most kézzel halat fogok. Nevettek, de aztán mikor három halat hoztam ki, nagy lett a megbecsülésem.– A földből élt a család, de valahol azt nyilatkozta, már ötévesen tudott lovagolni.– Mindig négy lovunk volt, kulákok voltunk. Annyira kímélte őket az apám, hogy a határban mindig lépésben mentünk, a faluban pedig vágtatva, mert büszke volt a lovaira. Nagyapám maga rakta meg a szénásszekeret. A szénának az a tulajdonsága, hogy csúszik, nem úgy, mint a lucerna. Ráesett a kocsirúdra, eltörte a gerince. Estig a táncoló lovak meg sem mozdultak, akkor találtunk rá. Még két napig élt. Mindenkit behívott és megbízott valamivel, mint a keresztapa. Rám bízta a családot. Eltemettük. Apám azt mondta: „úgy intézd már fiam, hogy három hét múlva gyere megint haza, mert temetjük nagyanyádat”. „Hogyan, hisz’ itt áll egészségesen?” Apám egy gyönyörű mondatot mondott: „elviszi a bánat…” Három hét múlva jött is a távirat, hogy meghalt a nagymamám is. – A Rákosi-rendszert hogyan élte meg a család, hiszen akkoriban, akinek földje volt, elvitte a TSZ?– Nagyapám nem is lépett be. Ha ő belépett volna, ment volna vele a falu. Nem értettem, hogy a nagyapám miért gyűlöli a rendszert. Egy nap épp otthon voltam, amikor jött egy géppisztolyos ember meg két cselédforma, bementek a hófehérre meszelt istállóba. Kivezették a három lovat. Ott állt apám, nagyapám, Jakab sógor meg Pista bátyám. Nagy darab, erős emberek, és nézték a vasvillát. Én megfogtam a kezüket, mert tudtam, hogy csak mi veszthetünk. Elvitték a lovakat. Már lement a nap, ők ott álltak mozdulatlanul és néztek abba az irányba, ahol eltűntek a lovak. Akkor értettem meg végképp, hogy a parasztnak nem a föld, a ló az istene.(…)Tovább a cikkhez
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
