Mindig nagyon furcsa helyzetbe kerülök, amikor külföldiekkel kell magyar politikáról beszélgetnem, mert az esetek túlnyomó többségében sűrű értetlenkedés bontakozik ki annak kapcsán: miért nem szimpatizálok én Orbán Viktorral és remek rendszerével?
Főleg a német nyelvterületről érkező, hozzám hasonlóan nemzeti elkötelezettségű emberek csóválják ilyenkor a fejüket, mondván „mit akarok még, hiszen jobboldali a kormány, a migránsok előtt lezárták a déli határt, a miniszterelnök napi szinten száll szembe az inkompetens brüsszeli eurokratákkal, a nemzetvesztő liberálisoknak pedig kuss a nevük”. ők fél karjukat adnák, ha Ausztriának vagy Németországnak ilyen vezetője lenne, én pedig erre szoktam azt mondani, hogy a fél karotok sajnos nem lenne elég.
A nyitott szemmel járó magyaroknak nem újdonság, de a külföldiek számára szinte felfoghatatlan és elmagyarázhatatlan az a hihetetlen mértékű korrupció, lopás és szisztematikus klientúraépítés, ami hazánkban zajlik. Már azt is nehéz eldönteni, hol kezdje az ember, mivel érzékeltesse a probléma lényegét.
A konkrét ügyek taglalása, vagy a rendszerszintű disznóságok ecsetelése helyett talán azt érdemes először leszögezni: Orbán Viktor sikerének kulcsa, hogy viszonylag jól képes ráérezni arra, adott pillanatban melyik politikai álláspont hozhatja a legtöbbet a konyhára, és tudatosan igyekszik elfoglalni ezt a pozíciót. Így csinált liberálisból „konzervatív, nemzeti” pártot a Fideszből, most pedig – szavakban – így foglal el minél több, korábban általa olyannyira megvetett, radikális jobboldalinak számító álláspontot.
Ennek pedig újabban első sorban nem belföldi jelentősége van. A magyar miniszterelnök már nem hazai pályára játszik, hanem európai szinten építgeti imidzsét. Amit korábban a kritikátlan atlantizmustól várt, most a „keresztény Európa védelmezőjének” pózától reméli: diplomáciai gratulációkat, az európai közvélemény elismerését és a jövőben akár hatalmi pozíciót Brüsszelben.
De magyar szemmel nagyon is átlátszó a külföldnek szóló páváskodás, hiszen az EU-nak, Merkelnek és Soros Györgynek bátran ellenszegülő végvári dalia maszkja mögött továbbra is ott van az az ember, aki 2008-ban még ezt mondta az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövetének:
„Hagyják figyelmen kívül, amit mondok (a kampányban). (…) Ez nem bonyolult – azt mondjuk az embereknek, hogy visszaállítjuk a nemzet nagyságát, a gazdasági szereplőknek pedig azt, hogy mit várhatnak a Fidesz-kormánytól.”
Az újabban radikális húrokat pengető kormányfő pedig a nyugati szimpatizánsaival sem bánik jobban, mint a hazaiakkal, előttük is ugyanúgy elhallgatja a jól kidolgozott keresztes vitézi képbe nem illő információkat.
Külföldi ismerőseim például mindig meglepődnek, hogy Orbán a minden felelősen gondolkodó európai által elutasított szabadkereskedelmi egyezmények egyik legharciasabb támogatója, de azt is kevesen tudják, hogy a kormányfő a retorikai keménykedés ellenére mindent megszavaz Brüsszelben, amit csak elé tolnak, teljesen mindegy, mit kíván az európai vagy a hazai érdek. A letelepedési kötvények révén lebonyolított „gazdagmigráns-importról” pedig még a legjólértesültebbek is csak ritkán hallottak, pedig akinek van elég pénze megvásárolni ezeket az papírokat, az gyakorlatilag ellenőrzés nélkül juthat be Európába, ahol szabadon intézheti akár sötét ügyleteit is.
Miután szóba hozom ezeket a témákat, már némileg érdeklődőbben hallgatják a miniszterelnök házi pénztárosáról, Mészáros Lőrincről, a sajtószabadságot lassan kiüresítő, professzionális hazugsággyárakat üzemeltető Arthur Finkelsteinről, Habony Árpádról és Andy Vajnáról szóló történeteket. Az eget verő korrupciót és harácsolást pedig már nem intézik el annyival, hogy „ez a politika velejárója”.
Amikor pedig eljutunk a beszélgetésben addig, hogy milyen nemtelen eszközökkel támadja a kormánypárt egyetlen esélyes kihívóját, a Jobbikot és annak vezetőjét, Vona Gábort, sokaknál leesik a tantusz:
„De hiszen a fősodratú osztrák vagy német média bánik így Heinz-Christian Strachéval és Freuke Petryvel!”
Az értő beszélgetőtárs ebből le is szűri a következtetést: Orbán Viktor korántsem Európa eszmék és elvek által motivált védelmezője, hanem a régi gárda dörzsölt kaméleonja, aki minden aljasságot eltanult attól az elittől, akivel most látszólag szembe megy, és egy pillanatig sem rest használni annak eszközeit, ha érdeke úgy kívánja. Ha pedig holnaptól a migránssimogatás hozna több szavazót, akkor Orbán Viktor Merkelebb lenne Angela Merkelnél, a magyar határ pedig mindenki előtt tárva-nyitva állna.
Ha nem is tudok minden nyugati, közélet iránt érdeklődő emberrel leülni egy kávéra vagy egy sörre, azért remélem, néhányukat talán sikerült rádöbbentenem, velük is milyen kettős játékot játszik Orbán Viktor, és politikai oldaltól függetlenül, mennyire nem szabad hinni a magyar rendszerváltó nemzedék tagjainak, akik nagyjából annyira következetesek és elvhűek, mint Werner Faymann osztrák kancellár volt dicstelen pályafutása végén.
(A publicisztika az Unser Mitteleuropa-n jelent meg.)
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
