Oppenheimertől Fauciig: a tudósok hasznáról Lakatos Krisztina2023. 09. 17., v – 15:44
Az idei nyár meglepő kasszasikert hozott a mozikban – az Oppenheimert. Talán azért is, mert a film cselekménye egy Star Wars-epizódra emlékeztet: a gonosz birodalom azt tervezi, hogy a sötét erőt felhasználva leigázza az emberiséget. Szerencsére a jó oldal még az ellenség előtt megszerzi a technológiát, amivel biztosítja a győzelmet. Ám az erőfeszítés rendkívül költséges, és a szükséges erőforrások mozgósítása hatalmas befektetést és szervezést igényel. Más szóval: ehhez már politika kell.
Christopher Nolan rendező a Manhattan-tervről szóló mozijában egyedülálló történelmi pillanatot örökít meg, amikor a második világháború idején a tudósok, a döntéshozók és a politikusok összefogtak egy közös cél érdekében. Albert Einstein tájékoztatta Franklin Delano Roosevelt akkori amerikai elnököt, hogy a náci Németország új és erős nukleáris fegyveren dolgozik. Roosevelt válaszul Robert Oppenheimert bízta meg egy tehetséges tudósokból álló csapat vezetésével – közülük sokan a fasizmus elől menekültek el Európából –, míg a projekt katonai részének biztosítása Leslie Groves altábornagy feladata volt.
Különböző hátterük és értékrendjük ellenére Oppenheimer és tudósai együttműködtek Groves-szal és egységével a közös cél érdekében, és az eredmény a legoptimistább várakozásokat is felülmúlta. Azzal, hogy sikerült kifejleszteniük az atombombát még a nácik előtt, kulcsszerepet játszottak a szövetségesek győzelmében.
Ám a tudományos közösség és az Egyesült Államok kormánya közötti szövetség hamarosan keserű ízt kapott: a tudósok a munkájuk során felvetett morális kérdésekkel küszködtek, különösen Hirosima és Nagaszaki után. Klaus Fuchs, a tudóscsapat egyik tagja szigorúan titkos információkat adott át a Szovjetuniónak, Oppenheimer pedig ellenezte a hidrogénbomba kifejlesztését. Oppenheimer megbízhatósága ezt követően megkérdőjeleződött, ami miatt a politikusok visszavonták a biztonsági engedélyét, és eltávolították az atomprogramból.
Nolan filmje – különösen annak végkifejlete – a tudomány és a politika viharos viszonyának allegóriájaként is értelmezhető. 2020 elején a tudósok arról tájékoztatták a közvéleményt, hogy világjárvány van folyamatban, és rendkívüli erőfeszítések árán rekordidő alatt hatékony vakcinát fejlesztettek ki. Ugyanakkor: a tudósok hiába figyelmeztettek a globális felmelegedés veszélyeire, hiába magyarázaták el, mit kell tenni a legpusztítóbb hatások mérsékelése érdekében, az érveiket évtizedekig nagyrészt figyelmen kívül hagyták.
Kísérteties a hasonlóság Oppenheimer és Anthony Fauci, az USA korábbi fő járványügyi vezetője között, aki elnöki főtanácsadóként segítette az Egyesült Államok kormányát a Covid-19-re adott válaszok megtervezésében. Fauci összeesküvés-elméletek és politikai támadások tárgya lett a republikánus politikusok és konzervatív szakértők részéről – ugyanazok a politikusok és szakértők kárhoztatták, akik azt állítják, hogy a klímaváltozás puszta kitaláció.
Az biztos, hogy a probléma nem újkeletű és nem korlátozódik az Egyesült Államokra. Sztálint sem érdekelte a tudományos közösség véleménye, és inkább Trofim Liszenko biológus és agronómus áltudományos elméletét támogatta, ami végsősoron pusztítóan hatott a szovjet mezőgazdaságra és milliók éhezéséhez vezetett. Kínában Mao Ce-tung kulturális forradalma az egyetemi oktatókat és szakértőket célozta meg, „osztályellenségnek” titulálva őket. Ezzel szemben Nyikita Hruscsov a tudósok támogatásával megnyitotta az utat a szovjet hidrogénbomba kifejlesztéséhez, a Szputnyik–1 műhold elindításához és Jurij Gagarin űrrepüléséhez.
Thabo Mbeki, aki Nelson Mandelát követte Dél-Afrika elnöki tisztségében, köztudottan tagadta, hogy az AIDS-et a HIV-vírus okozza, ami több százezer emberéletet követelt. A venezuelai Hugo Chávez úgy gondolta, hogy az állami tulajdonban lévő PDVSA olajtársaságot rátermett szakemberek nélkül is irányíthatja, elbocsátott 18 000 alkalmazottat, és gyakorlatilag tönkretette az ország gazdasági növekedéséért felelős céget.
A szakértelem, a döntéshozás és a politika bonyolult összjátéka részben abból fakad, hogy a szakértők olyan értékes készségekkel rendelkeznek, amelyeket a beleegyezésük nélkül nem lehet alkalmazni. Ez lehetővé teszi számukra, hogy tartózkodjanak azoktól a projektektől, amelyeknek a céljait nem támogatják. Például a náci Németország legyőzésére irányuló erőfeszítéseket, ezen belül az atombomba létrehozását szinte egyhangúlag támogatták a tudósok, ellentétben azzal a döntéssel, hogy az atombombákat ledobják Hirosimára és Nagaszakira, vagy kifejlesszék a lényegesen pusztítóbb hidrogénbombát, miközben ezt nem indokolja egyértelmű és aktuális veszély.
Bár a szakértők hasznos útmutatást adhatnak a nehéz politikai döntések során, a szerepük ellentmondásos lehet. A Covid-19 megfékezése átmeneti, de rendkívül költséges gazdasági leállással járt. Az éghajlatváltozás elleni küzdelem hasonlóan bomlasztó és költséges átállást igényel a fosszilis tüzelőanyagokról a zöld energiára. Ezek a döntések nehéz, bizonytalan és eredendően politikai kompromisszumokkal járnak. A pandémia során például a fertőzöttek arányának a mérlegelése a közoktatás veszteségeivel (az elvesztett tanítási napok számával) szemben nem pusztán technikai kérdés volt – társadalmi jelentőségű választást jelentett két, egymásnak ellentmondó prioritás között.
A szakértők létfontosságú szerepet játszanak abban, hogy megértsük ezeknek a kompromisszumoknak a természetét. Ám az a természetes hajlamuk, hogy véleményt formáljanak a legjobb cselekvési módról, gyakran túlmutat a szakterületükön, és a politikai döntéshozatal térfelére viszi őket. Az epidemiológusok megmagyarázhatják az iskolák világjárvány idején való újranyitásának egészségügyi következményeit. Csakhogy egyéb szempontból már korlátozott a rálátásuk: például hogy az iskolabezárások miként befolyásolják a tanulók eredményeit, vagy hogy a társadalomnak milyen módon kellene értékelnie az ellentétes célokat.
Fontos leszögezni, hogy a legtöbb tudóst és szakértőt nem a pénz motiválja. Magából a felfedezés folyamatából és a társadalmi elismerésből fakad az elégedettségük. Az izraeli hadsereg elit 8200-as hírszerző egységének sikere például részben annak tulajdonítható, hogy tagjai és veteránjait hatalmas tisztelet övezi, ami megkönnyíti a csúcstehetségek verbuválását és megtartását.
Politikai beállítottságtól függetlenül: az a társadalom, amelyik nem ismeri fel a szakértőinek az értékét, elutasítja a tudást, egyben csökkenti a leendő szakemberek számát és minőségét. Hasonlóképpen: az a tudományos közösség, amely nem tudatosítja a különbséget tudás és döntés között, azt kockáztatja, hogy elveszíti a társadalom bizalmát. Bár a tudomány, a döntéshozás és a politika közötti pozitív kapcsolat ápolása kétségtelenül kihívást jelent, a lehetséges előnyök megérik az erőfeszítést.
Ricardo Hausmann
A szerző Venezuela volt tervezési minisztere, a Harvard Kennedy School professzora
©Project Syndicate
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
