Önfelszámoló liberálisok

Önfelszámoló liberálisok

Egy felfuvalkodott elitréteg önkénye nem szabaddá, hanem rabbá teszi a világot.

A liberalizmus eredetileg az állami önkény és a hagyományos közösségek elnyomása ellen lépett fel, tehát most is felhasználható az állam, illetve a hagyományos értékek ellen. Így újra „feltöltötték” a liberalizmust ideológiai tartalmakkal és célokkal.

A liberalizmus, amely eredetileg az egyéni szabadság csodálatos eszméjét hirdette, szemben az önkénnyel, az elnyomással, az autokráciával, mára önmaga ellentétébe fordult: szabályoz, előír, korlátoz, megbélyegez és kirekeszt. A liberalizmus ma nem szabadságot ad, hanem elveszi a meglévő, általa (is) teremtett szabadságot. Hogyan juthatott el idáig?

A liberalizmus történelmileg a megerősödő, önállósodó polgári réteg érdekeit és értékeit fogalmazta meg. E polgári rétegnek arra volt szüksége, hogy sem a feudális hierarchia és rend, sem az abszolutista állam (az abszolút monarchia) ne korlátozza vállalkozásában, kereskedői, ipari tevékenységében, törvényekkel ne akadályozhassa a kibontakozó kapitalista piac működését.

Ezért fel kellett lépni az emberek közötti hierarchiákat, egyenlőtlenségeket fenntartó rendi, feudális szerkezetekkel szemben, illetve az állami önkénnyel szemben, amely a saját kénye-kedve szerint beavatkozhatott az emberek közötti viszonyokba.

A liberalizmus ennek a társadalmi követelménynek a mentén fogalmazta meg egyfelől az egyén természettől fogva adott, semmilyen hatalom által el nem vehető jogát a szabadságra, másfelől az egyének egyenlőségének elvét.

E két, a francia forradalomban és a Függetlenségi nyilatkozatban is hangoztatott alapelv, a szabadság és az egyenlőség mentén jött létre a modern értelemben vett polgári társadalom, amely leválasztotta magát az abszolutista államról, függetlenné vált, amely függetlenséget törvények garantáltak. Így jöttek létre – mai szóhasználattal élve – a jogállamok.

A liberalizmus, a szabadságelv tehát az állami önkénnyel szembeni tagadásban jött létre. Tagadta azt, hogy az állam, a hatalom beleszólhat abba, hogy az egyén miként éljen, miből tartsa el magát, hogyan gondolkodjon. A liberalizmus, miután politikai irányzattá és mozgalommá vált, forradalmak és politikai konfliktusok sokaságán keresztül érte el azt, hogy a liberális alapelvek intézményesedjenek.

Azaz hogy megvalósuljanak az emberi és állampolgári jogok egyfelől, az állami önkénytől védő törvények másfelől. A liberalizmus alapelvei tehát, bár hosszú, kétszáz éves küzdelem eredményeként, de végül is a XX. század második felében a nyugati demokráciákban intézményesedtek, törvényekké váltak, bekerültek az alkotmányokba.

A liberalizmus ideológiai, politikai célból intézményes eszköz- és keretrendszerré vált; olyan törvényes renddé, amely mintegy alapfeltétele annak, hogy egy politikai berendezkedés demokratikus legyen. A liberalizmus azt az utat járta be, mint a demokrácia: az autokratikus, arisztokratikus és diktatórikus politikai rendszerek időszakában a demokrácia is eleinte politikai és ideológiai alapelv, elérendő cél volt, hogy aztán, hosszú politikai küzdelmek után, a második világháború utáni Nyugaton intézményesített politikai rendszerré váljon.

A (klasszikus) liberalizmus és a demokrácia a XX. század második felében talált egymásra, s jöttek létre a parlamenti demokráciák keretein belül a klasszikus szabadságjogok, illetve a klasszikus szabadságjogokra alapuló parlamenti demokráciák.

Az egyik a hatalom gyakorlásának módjára vonatkozott (egyenlő állampolgárok többségi akarata dönt), a másik a hatalommal szembeni védelemre (szabadságjogok). Ebben az értelemben a demokrácia valóban elképzelhetetlen a liberális alapelvek intézményesítése nélkül, de ez kizárólag a klasszikus liberalizmus alapelveire vonatkozik, s nem arra a teljesen új, a klasszikustól gyökeresen, homlokegyenest elütő politikai jelenségre, ami az utóbbi két-három évtizedben próbálja magát liberalizmusként eladni.

A XX. század vége felé, s különösen a kétpólusú világrend felbomlása után ugyanis olyan gazdasági és politikai erők jelentek meg, amelyek a liberalizmusnak mint politikai eszmének és ideológiának a feltámasztásában látták meg a lehetőségeket.

Ezek az erők nem mások, mint a világ vezető pénzügyi és gazdasági körei, egy viszonylag szűk kör, amely brutális vagyonnal és exponenciálisan növekvő jövedelemmel rendelkezik, s amely pozíció­jánál fogva globális célokat fogalmaz meg.

Alapcéljuk a profit állandó növelése és a kapitalista világ feletti, már meglévő befolyás fenntartása, illetve, nem lévén már a kétpólusú politikai rendszer és a Szovjetunió, a profit, a befolyás és az ellenőrzés globálissá tétele. E csoportok köré gyűlnek politikusok, pártok, közéleti szereplők, értelmiségiek, tudósok és tanárok, egyetemi emberek, a média és a sajtó szereplői stb.

A globális pénzügyi és gazdasági körök alapcélja a globális uralom megszerzése és a profit maximalizálása. Hogyan lehet ezt elérni? Akkor, ha a világ összes polgára atomizált fogyasztóként él, alávetve magát a belé sulykolt gondolatoknak. Mi áll ennek az útjában? Minden olyan intézmény, szokás, gyakorlat, amely védi a közérdeket a magánérdekekkel szemben, illetve a szolidaritás és az emberiesség erkölcsi alapelvei mellett áll ki. Ezek: a közérdek iránt elkötelezett állam, amelyik korlátozza a piacot, a nemzettudat, amely egy kulturális közösség érdekeit helyezi előtérbe az individuális érdekekkel szemben, a család, amelyik a szeretetre és összetartozásra épül, illetve a kereszténység, amely a szegények és elesettek védelmét hirdeti.

S egyáltalán, minden hagyományos intézmény, amely közösségi értékeket és érdekeket véd.

Felismerték, hogy a liberalizmus eredetileg az állami önkény és a hagyományos közösségek elnyomása ellen lépett fel, tehát most is felhasználható az állam, illetve a hagyományos értékek ellen. Így újra „feltöltötték” a liberalizmust ideológiai tartalmakkal és célokkal, s ezeket terjesztik immáron harminc-negyven éve a világ minden szegleté­ben milliószoros hangosítással, gigantikus financiá­lis háttérrel.

Igen ám, de az ellentmondás kiáltó: amíg a klasszikus liberalizmus az állami önkénytől és a tradíciók uralmától védte meg az egyént, tehát az előírások és kényszerek ellen lépett fel és ez által védte a szabadságot, addig a mai liberálisnak nevezett torzsszülött, a neo­liberalizmus már nem megvéd valamitől, hanem előírja az egyénnek, miként kell szabadon élni.

Amíg tehát a klasszikus liberalizmus a választás lehetőségét és szabadságát, a toleranciát, a nyitottságot, a pluralizmust, a vélemények és nézetek, értékek és szokások sokszínűségét és egyenjogúságát garantálta törvények és intézmények segítségével, addig a neoliberalizmus követelményeket szab meg, előírja, s fokozatosan törvényesíti (lásd TTIP), hogyan is kell „szabadon” élni, gondolkodni, cselekedni.

Ez utóbbi már újra ideo­lógiai cselekvés, nyomásgyakorlás, eszmei diktatúra – a szabadság nevében. (A fasizmus és a kommunizmus is „nemes eszmék” nevében kényszerített és diktált.)

Az eszmék részleteit már jól ismerjük: a piac mindenhatóságát kell hirdetni és vallani az állam „torzulásaival” szemben; a nemzetállam, a nemzettudat elavultságát kell vallani és világpolgárrá, kozmopolitává kell válni; le kell vetkőzni a közösségi kötöttségeket, s individualista módjára élvezni kell a napok fogyasztói létmódjának új és új csodáit; nem szabad hinni a családban, a gyermeknemzésben, mert az béklyóz és gátol az önérvényesülésben; a velünk született nemi adottságunk is béklyó, helyette magunk válasszuk meg, hogy milyen nemhez kívánunk tartozni (lásd svéd semleges vécék); a kereszténységgel szakítani kell, mert önkényt gyakorol felettünk, legyünk helyette ateisták; a régi erkölcsöket a sutba kell dobni, mert gátolnak a szabad cselekvésben stb.

És általában: mindig, mindenkor a másságot, a kisebbségeket (kivéve határon túli nemzeti kisebbségek) kell szeretni, mert – ugyebár – nem szabad engedni a többség diktatúrájának. Ez utóbbi egyébként szakítást jelent a demokráciával is! S végül: azért kell támogatni Európa elözönlését migránsokkal, mert az iszlám egy új lehetőséget jelent Európának. Főleg azoknak, akik Európa szétverésére játszanak.

Szabad akkor vagyok, ha nem fenyeget az önkény. Ha valaki előírja, hogyan legyek szabad: az önkény. A XXI. századi neoliberalizmus tehát nem más, mint a liberalizmus ellenkezőbe fordulása, kiherélése és komédiája – nagyon is világos globális érdekek mentén. Ez a neoliberalizmus nem szabaddá, hanem rabbá teszi a világ összes polgárát. Egy felfuvalkodott globális elitréteg önkénye, amely mára a szabadság legnagyobb ellensége lett.

Fricz Tamás

A szerző politológus


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »