A hazai közbeszéd ma a traumatizált, szélsőségesen egymásnak feszülő társadalmi folyamatok bűvöletében él, amelynek apropóját a mindennapi politikai történések szolgáltatják. De ne felejtsük el: azokhoz, akik nem csupán az egybites kommunikációból értenek, hanem mélyebben is vizsgálják a valóságot, két kiemelkedő példa is eljutott a napokban. Az egyik a gyermekvédelmi szabályozást követő, az iskolai érzékenyítést érintő vitás törvénymódosítás kérdése; a másik pedig az 1956. október 23-i események 70. évfordulója kapcsán felmerült protokolláris helyzet, amikor is a magyar kormányzat ukrán állami vezetőkkel tervezett közös megemlékezést.
Két olyan téma, amely súlyos késszúrásként hat a végletekig megosztott magyar társadalom testén. Ahhoz azonban, hogy megértsük a pro és kontra keretrendszerben működő reflexeket, magasabbról kell indítanunk az elemzést.
A metapolitikai harc és az immunrendszer metaforája
Metapolitikai síkon a történelemben régóta zajlik a két nagy világnézeti erő küzdelme: a baloldali, liberális világé és a jobboldali, konzervatív közösségé (szándékosan mellőzve a mindkét oldalon jelen lévő szélsőségeket). Ez a két világtrend folyamatosan verseng egymással, aminek demokratikus leképeződése a választói akarat. Egy egészségesen működő társadalomban mindkettőre szükség van – olyan ez, mint az immunrendszer az emberi szervezetben. Ha valami túlzottan túlburjánzik, az ellenpólus igyekszik megakadályozni a nagyobb károkat.
Vannak kérdések, amelyekben kellő konszenzussal, együtt is tud gondolkodni a két oldal. Ilyenkor a hangnem normális, és elmaradnak a kiugró politikai attrakciók. Ám vannak helyzetek, amikor bizonyos körök elvárásainak megfelelően az egyik oldal erőszakosan tipor bele a másik szent ügyeibe. Az emberi természet törvényszerűsége, hogy ilyenkor megszületik az ellenállás, és bekövetkezik az immunválasz. De tegyük a szívünkre a kezünket: ezek a felfokozott érzelmi manipulációra épülő konfliktusok soha nem viszik előre a nemzetet.
Tabuk és értékek: Miért fáj a megalkuvás?
Lehet-e valaha igazságot tenni ilyen súlyos kérdésekben? Jobboldali, konzervatív politikusként is azt mondom: lehet, de ehhez őszinteség kell.
Konzervatív értékrendembe egyszerűen nem fér bele az, hogy a gyermeknevelési intézményekbe szivárványos LMBTQ-szervezetek szivárogjanak be, és érintkezzenek a gyermekeinkkel. Nem fér bele az sem, hogy legszentebb nemzeti ünnepeinken az egykori agresszorokkal vagy az ország szuverenitását sértő szereplőkkel koccintsunk. Nem teszünk ilyet június 4-én a románokkal, nem ünnepelünk október 6-án Habsburgokkal, és nem parolázunk október 23-án sem oroszokkal, sem ukránokkal. Ezek a mi oldalunkon tabuk – és nem azért, mert ne lehetne más időpontban a diplomáciai kapcsolatokat ápolni, hanem mert a nemzeti emlékezet szent.
A kéznyújtás és a népszavazás mint kiút
De el tudom fogadni, ha valaki másként gondolkodik ezekben a témákban. Nem baj, ha nem értünk egyet. Mivel mindketten a saját igazunk igazolására fogunk pro-kontra érveket felsorakoztatni – és vélhetően soha nem fogjuk egymást teljesen meggyőzni –, kardinális kérdésekben ne egy éppen aktuális uralkodó politikai elit döntsön.
Ahol a két világnézet ennyire távol áll egymástól – mint például az LMBTQ-lobbi térnyerése vagy a nemzeti sorskérdések –, ott a legjobb eszköz a népszavazás lenne. Ott mindenki elmondhatná az érveit, de a végső döntést a nemzet közösen hozná meg.
Amíg nem értjük meg, hogy a nemzet sokszínű, és senki sem kényszerítheti rá a saját kizárólagos igazát a többségre, addig állandó marad a feszültség. Ezzel a gondolattal nyújtok kezet a másképp gondolkodó honfitársaimnak. Az árkokat talán nem temethetjük be egy szempillantás alatt, de a konszenzus, a közvetlen demokrácia eszköze közelebb vihet a megoldáshoz.
Nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy egy hazában éljünk. Lehet jobb világot építeni – de ehhez az kell, hogy meghallgassuk a másik hangját is.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
