Petneki Katalin gyerekkorában gyakran betegeskedett, amiatt pedig sokat hiányzott az iskolából. Tíz-tizenkét éves lehetett, amikor a betegágyánál az édesanyja – a festőművészként, falukutatóként és tankönyvillusztrátorként is ismert – Petrich Kató (1908–1987) felolvasott neki saját, tizenkét éves korából, Angliából, a szüleinek küldött leveleiből. Az édesanyát annyira bosszantotta, hogy nincs meg sorrendben az összes levél, hogy végül csak párat olvasott fel, majd az egész paksamétát gondosan eltette.
A levelekkel akkor találkozott ismét, amikor már sem az anya, sem az apa nem élt: azok a lakás kiürítésekor és a hátramaradt holmik szortírozásakor kerültek elő egy dobozból. A már nyugdíjas Petneki Katalin sok-sok év után végre elkezdhette olvasni édesanyja ceruzával és apró betűkkel írt sorait, amikből egyszer csak „előjött a múlt”.
A család – a társadalom alapsejtjének a – fogalmára, működésére és a történetére, valamint a család(ok) változó mindennapjainak a megismerésére irányuló kutatások egészen újkeletűek és csak az utóbbi néhány évtizedben kaptak megérdemelt hangsúlyt a történettudomány művelőinek érdeklődési körében. Az elmúlt negyed évszázad már-már áttekinthetetlenül gazdag szociológiai, pszichológiai, antropológiai és persze történeti kutatásai közül a szélesebb közönség számára különösen érdekesek azok a munkák, amelyek a legfiatalabb generáció történetét mutatják be. A Gyermekvonat Angliába című – az Európa Kiadónál megjelent – kötetben Petneki Katalin saját édesanyja gyerekkori leveleire építve mutatja be egy részleteiben eddig feltáratlan gyermeksegélyezési akció történetét. Egy olyan első világháború utáni kényszerű „kalandét”, amikor az édesanyja, Petrich Kató (sok ezer társával egyetemben) angliai nevelőcsaládhoz került, hogy a háborús megpróbáltatásokban legyengült szervezetüket felerősítsék.
Jegyrendszer, éhség, szűkösség
Az első világháború kitörésekor gyakran tapasztalt lelkesedés alig egy év leforgása alatt jelentősen megcsappant. A munkaképes felnőtt férfilakosság nagy részének frontra kerülése miatt a gazdaság teljesítménye visszaesett, a termelés csökkent. A lakossági fogyasztás szempontjából legfontosabb élelmiszer, a kenyérgabona termelése két év alatt, 1916-ra a háború előtti mennyiség kétharmadára, 1918-ra pedig a felére esett vissza. Nem sokkal a háború kitörése után maximalizálták az alapvető élelmiszerek és közszükségleti cikkek árát, a drágaság miatt a húsfogyasztás visszaesett, a Központi Hatalmak országait sújtó blokád miatt pedig számos korábbi élelmiszer beszerezhetetlenné vált. A növekvő árak miatt már 1915-ben bevezették a Magyar Királyságban a kenyérjegyet, később a legtöbb élelmiszerre kiterjesztették a jegyrendszert. 1915 tavaszától állandósult a liszt- és a zsírhiány, ugyanezen év nyarától érzékelhető a húshiány, ami a társadalom széles réteginek életminőségét rontotta le jelentősen. Külön fogalom jelent meg: a hadigasztronómia – ami a „hiányra” alapozott és az „eredeti élelmiszerek” helyett a gyakran silány minőségű, de legalább beszerezhető utánzatokra és különböző pótszerekre épített. A beszolgáltatásoknak és az állatállomány kényszerű átadásának köszönhetően a termelés még tovább csökkent, ami nagyarányú inflációval, és a bérek csökkenésével járt együtt. Az utolsó békeévhez képest a tisztviselők reálbére a háború végére 67%-kal, a napszámosoké 54%-kal, a gyári munkásoké pedig 47%-kal csökkent. Az emelkedő árakhoz csökkenő fizetések tartoztak, ami miatt jelentősen csökkent az életszínvonal is.
A Nagy Háború adott jelentős lökést a „szociális állam” létrejöttének: a hadigazdaság bevezetésével – vagyis a piaci szempontoknak a hadsereg igényeinek való alárendelésével – állami feladattá vált a lakosság ellátása, az állam szociális ellátó szerepe ezért felerősödött. Az állami és egyházi segítő akciók mellett komoly társadalmi és egyesületi mozgalmak is kibontakoztak. A legkülönfélébb karitatív akciók és gyűjtések az elhunyt katonák mellett a háború legnagyobb áldozatainak számító, hadiözvegyek és hadiárvák életkörülményeinek a javítását szolgálták. A háború végére – ahogy azt a kötetből olvashatjuk – egy genfi gyermeksegítő nemzetközi konferencián a németországi és a magyarországi éhező gyermekek számát is már egy-egy millió főre becsülték.
A Magyarországot továbbra is sújtó árubojkott következtében a hazai segítő szándék már kevésnek bizonyult, ekkor, 1920 elején, indultak el a „gyermekvonatoknak”, vagy „külföldi gyermekakcióknak” nevezett segélyakciók, aminek a lényege az volt, hogy – elsőként a háborúban semleges államok – Svájc, Svédország, majd Anglia és 1923-tól már Belgium is – huzamosabb időre fogadtak be vesztes országokból érkezett gyermekeket. A korszakban nagyon komoly híre volt az 1920 februárjában kezdődött, Hollandiába irányuló gyermeküdültetési programnak is, amelynek a sikerében komoly szerepet játszott Clinge Fledderus holland főkonzul és a volt holland miniszterelnök, Abraham Kuyper leányai. Az egyik hazai főszervezője Antal Géza református püspök volt (akinek holland felesége volt), a holland segítségnek pedig nyílt felekezeti jellege volt: szigorú vallási szempontok szerint fogadtak csak be protestáns gyerekeket. Az 1930-ig tartó humanitárius akciók révén összesen mintegy 60 ezer magyar gyerek nyaralt hollandiai családoknál.
„megtanultam iszonyúan szeretni otthonom”
A kötetben közvetlenül a kislány elutazása előtt készült családi fényképfelvétel örökítette meg a budai Petrich családot, amelyet a kislány magával is vitt Angliába. Petrichék a budai Krisztinavárosban, a Naphegy szomszédságában laktak, háromszobás lakásban, a családi összejöveteleknek is helyt adó anyai nagyszülők családi házának a közelében. A család háború előtti életkörülményei: az önálló üzlet, a kis kert, a fürdő- és cselédszobás ingatlan, a nappaliban álló zongora, „apuska gramofonja” és a háború előtti rendszeres tengerparti vagy hegyvidéki nyaralások a boldog békeidők klasszikus polgári életviteléről tanúskodnak. A konszolidált jólét a háború következtében elillant – az élemiszer-szűkösség miatt a konyhában találékonyságra volt szükség, a drága tűzifa miatt pedig a család minél kevesebb helyre zsúfolódott össze. Az elhúzódó nélkülözés és a háborús nehézségek miatt 1917-től az országban mind gyakrabban került sor munkamegtagadásokra, üzemi sztrájkokra és a katonák teherbírásának a végét jelzik a mind nagyobb mértékben előforduló dezertálások a frontokon. Ugyanerre az időszakra a hátország is teljesen kimerült, és általános lett a háború mielőbbi befejezésének óhaja, azaz a békevágy. Innen szakadt ki Kató, akit tíz hónapos angliai tartózkodása alatt végig gyötört a honvágy, és aki karácsonyra a szüleinek küldött levelében azt írta: „megtanultam iszonyúan szeretni otthonom”.
Más országokhoz hasonlóan, Angliában is társadalmi szervezet (a Famine Area Children’s Hospitality Committee) szervezte a rászoruló gyerekek szigetországi kiutazását, Magyarországon pedig a szervezőmunka dandárját az Országos Gyermekvédő Liga bonyolította le. Petrichék gyerekei közül egyedül Kató felelt meg a korosztályi előírásoknak (aki még csak majdnem 12 éves volt ekkor). A szerencsés kiválasztottakkal a Liga „Tájékoztató” levele közölte az utazás módját, sorolta fel a szükséges teendőket, és mindazt, amit lehetett vinni és azokat, amiket nem, valamint eligazított a hátralévő tennivalókról.
„Csókol benneteket Kató”
Kató a nagymamájától az elutazása előtt kapott kis fekete, kockás füzetbe írta naplóját. „6 óra előtt 5 perccel indult el a vonat (kórházi) és az ajtó elé egy farács volt téve, és ezen át történt a búcsúzkodás. Nem is sírtunk olyan nagyon, mint hittem volna. Nagyon jól éreztem magam. 13an voltunk és 9 ágy (a Juliska nénivel együtt 14-en voltunk). Fél hétkor kaptunk vacsorát, ami tejberizsből állt. Fél nyolckor Bicskén voltunk, Tóváros 9, Komárom ½ 10, Győr 11.” – értesülhetünk az indulásról és az első benyomásokról. Kató az utazás során minden állomást feljegyez, rögzíti a látottakat és szorgalmasan megörökíti az utazási legérdekesebb „történéseit”. Már Bécsből – ahol a legtöbbet álltak – lapot küld a szüleinek. A jó hangulatban eltöltött utazásról ebben ezt olvashatjuk: „[a]lig aludtunk egy kicsit, mert a vonat rémesen zakatolt, mindig nevettünk és beszéltünk. Nekem nagyon jó helyem volt, egyedül feküdtem egy fölső ágyban és úgy, hogy előre feküdtem, amerre a vonat ment. Nagyon jó minden, ne aggódjatok. Pá, pá, sietek, hátha elmegy a vonat. Csókol benneteket Kató.”
Angliába Hollandiából hajózva jutottak el, ahol előbb hosszabb ideig karanténban voltak. A „táborban” katonás fegyelem volt és szigorú szabályokat kellett betartani. Néhány nap után derült ki, hogy egy, a tengerparthoz közeli kisvárosba, Bridgwaterbe fog kerülni.
Bridgwateri levelek
Kató szorgalmasan (szinte heti rendszerességgel) ír levelet a szüleinek. Ezekben beszámol gyakorlatilag mindenről, amit külföldi tartózkodásából fontosnak tart: mikor ébredt, mit reggelizett, mivel és hogyan utazott, kikkel találkozott, hogyan halad az angol nyelv elsajátításában, milyen órái vannak az iskolában, hogyan telt a napja. A távolból is – a felnőtteket megszégyenítő módon – tartja számon családja jeles napjait: édesanyja névnapját, nagyszülei születésnapját, és előfordul, hogy ajándékokat is tud küldeni a magyarországi rokonainak (édesapja születésnapjára például két, Bridgwaterról szóló könyvecskét). A honvágy hangjai és a hazaiaktól érkező hírek utáni szomjúhozás rendszeresen jelen van a leveleiben. „Nekem már úgy tűnik, mintha két éve távol lennék hazulról! Én azt hiszem elájulok, ha meghallom: holnap hazamegyünk! Százféleképp’ elgondoltam már a viszontlátást! Jaj, már bőgök!!! […] Írjatok sokat, iszonyúan várom a leveleket hazulról. Isten veletek, milliószor csókolom Apust, Anyust, Ferikét, Karikát, Nagyszülőket, Bébusékat, Ödön bácsiékat. A ti hazavágyó Katótok!” – olvashatjuk az 1920. november 29-i levelében. A szülei gyakori válaszlevelekben tájékoztatják őt a hazai viszonyokról, legyen szó az árak alakulásáról (a pénzromlásról), a hazai gazdasági helyzetről vagy nagybátyjának viszontagságairól, aki temesvári postai alkalmazottként nem tette le az esküt a román államra, amiért családostól kiutasították, és átmenetileg budapesti vagonlakóvá váltak. Kató levelei és naplójában írtak mellett ceruzarajzokat, saját verseket, akvarell képeket is megőrzött. Leveleiből nem derül ki, mikor érkezett haza – ennek időpontját Petneki Katalin korabeli újságokból tudta rekonstruálni. Az Újság 1921. június 18-án írta meg, hogy „[a] múlt év augusztus hó 15.-én Angliába elindult magyar gyermekcsoport június 19.-én reggel 8 órakor érkezik vissza a Keleti pályaudvarra, Az Országos Gyermekvédő Liga felkéri azon szülőket, a kik az értesítést idő rövidsége miatt meg nem kapták, hogy gyermekeik átvétele végett jelenjenek meg a keleti pályaudvaron”.
Százéves utazás
Az 1920-ban indult nyomorenyhítő „gyermekvonat-akciók” szigorú értelemben véve (kronologikusan) ugyan nem tartoznak az első világháború eseménytörténetéhez, a Nagy Háború mélyreható és hosszúra nyúló szociális következményei miatt ugyanakkor mégiscsak elválaszthatatlanok attól. A szerző édesanyja szüleinek és nagyszüleinek gyerekfejjel írt leveleivel sikerrel rekonstruál egy sajátos történelmi helyzetben született családi levelezést, amit jól egészít ki a korszakról született szakirodalmi munkákkal és az általános társadalmi viszonyokról tájékoztató és a „gyermektranszportokról” készült korabeli sajtócikkekkel.
Az Angliába jutott „gyermekvonat-történet” Petneki Katalin számára egyszerre nagyon is konkrét (saját) családtörténet, ezentúl anyakeresés és az elhunyt szülő száz évvel ezelőttről megszólaló hangjának kreatív „beszéltetése”. Nekünk, kései olvasóknak, pedig szintén izgalmas utazás: a kötetet elolvasva egy tizenkét éves budai kislány leveleiben megőrzött emlékeinek segítségével eljuthatunk egy többé már nem idegen család történetébe és a száz évvel ezelőtti, közvetlenül a háború sokkjából éledező, magyar és angol hétköznapok nem mindennapi tanulságokkal kecsegtető világába.
Petneki Katalin–Petrich Kató: Gyermekvonat Angliába. Egy budai kislány levelei (1920–1921). Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
