Május 4-én, csütörtökön a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának újbudai székházában került sor az idei országos ökumenikus lelkészköri találkozóra. Az országban működő különféle ökumenikus lelkészkörök 2001 óta szerveznek évente ismétlődő találkozót, melyen egy-egy téma mentén elmélyedhetnek küldetésükben és közös szolgálatukban. A rendezvény moderátora Szecsődi Péter ceglédi plébános volt.
A találkozót a Fokoláre Mozgalom papi közössége szervezte a felekezetközi Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoporttal (ÖTM) együttműködve. A rendezvény témája: „És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze” Ter 2,15) – Hogyan gondozzuk a teremtett világ kertjét közösségeinkben? Az ÖTM részéről Kodácsy Tamás református lelkész, Nobilis Márió római katolikus pap, plébániai kormányzó, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára és Szűcs Kinga evangélikus teológus tartottak előadást.
Az első előadásblokk címe Utak a teremtett világ iránti felelősséghez volt. Először Kodácsy Tamás fejtette ki gondolatait, majd Nobilis Márió.
A református lelkésznek a kertről és a felelősségről a sáfárság gondolata jutott eszébe. Idézett Kálvin János Institutio című művéből, amely a kálvini teológia összefoglalója. Kálvin ebben azt írja: mindent amit kaptunk Isten jóságából, azt megőrzésre és sáfárkodásra kaptuk, s el kell számolnunk róla. Ha megbíznak valamivel – és ezt nem csupán valamilyen pénzösszegre érti, hanem az egész teremtett világra –, azt mértékletességgel kell gondoznunk. Ám Kodácsy Tamás megjegyezte: a sáfárkodásról elsősorban nem Kálvin jut eszünkbe, hanem Lukács evangéliumának 16. fejezete, ami a sáfár történetét írja le. Különös történet, mert a végén az ura megdicséri a hamis sáfárt, ám számos kérdés felmerül bennünk. Az előadó kérdésére többen hozzászóltak a hallgatóságból, és voltak, akik szerint a sáfár egy dologban volt okos, hogy a jövőjére gondolt. Kodácsy Tamás hozzáfűzte: a sáfár tulajdonságai tehát, hogy van jövőképe, a mértékletessége, az önzetlensége nemcsak pénzügyi értelemben, de az egész teremtett világra, azon belül a gazdaságra nézve is nagyon lényegesek.
Kálvin szerint az első sáfár, ökonómus a bibliai József volt, a történelem első igazi közgazdásza. S valóban, a hét bő és a hét szűk esztendőre nézve képes távlatokban, jövőben gondolkozni, megkapja a felhatalmazást a fáraótól, ahogyan Thomas Mann írta, a fáraó barátja lett, tehát szoros, bizalmi kapcsolat alakult ki Egyiptom ura és a fejedelemmé megtett József között. Egy holland közgazdász szerint lehet, hogy József nem csupán az első, de az utolsó közgazdász is, mert a közgazdaság időközben elfelejtette azt a feladatát, hogy a közvagyonért, a közjóért, az egész oikoszért (otthon, ház, családi gazdaság) felel. Éppen ez a legnagyobb probléma a mai európai zöld egyezményekkel és akciókkal, hogy belterjesek.
József képes volt így gondolkozni.
Vele szemben áll a negatív sáfár, Káin, akinek nemcsak a teremtett világot, a növényeket és az állatokat, hanem a saját embertársait is őriznie kellett volna. Ő azonban Isten kérdésére – „Hol van a te testvéred, Ábel?” – úgy felel: „Nem tudom.
A református előadó rendkívül fontosnak tartja a sáfárságban a fenntartható fejlődésért való osztott felelősséget mindazokkal együtt, akiknek a működése hatással van a környezeti teljesítményre, a gazdasági aktivitásra és a társadalmi fejlődésre. A sáfárság tehát olyan bibliai fogalom, amely szabványosítva lett a közgazdaságban. Ezt a szemléletet mi is nyugodtan elővehetjük: van egy kérdés, amihez kapcsolódik egy felelet. Vannak felülről jövő, de belülről szorító kérdések – „Hol vagy, Ádám?”, „Káin, hol a te testvéred?” –, amelyekre válaszolnunk kell. Semmi okunk arra, hogy amit Isten jónak teremtett, azt mi rosszá tegyük. Kaptunk egy mandátumot, hogy őrizzük meg ezt a teremtett világot, globális szemlélettel és azzal a tudattal, hogy ezt valaki egyszer számonkéri majd tőlünk. Ez egyfajta társadalmi felelősségvállaláshoz kapcsolódik, és ez nem csupán elméleti kérdés. Ahogyan Káint megkérdezi az Úr, hogy hol a testvére, úgy tőlünk is megkérdezi, hol van a másik, És a mai, globalizált világban mindegy, hogy ez a másik hány kilométerre van tőlünk, mindegy, hogy kinek a gyerekéről van szó, ökológiailag rögtön a felebarátunk lesz. Ilyen értelemben mindenkire vonatkozik ez a kérdés. Kodácsy Tamás végezetül ismét Kálvint idézte: „Legyen mindenki Isten sáfára mindabban, amit kapott”.
Nobilis Márió előadásában kiemelte: ha a krisztusi küldetésünk szemszögéből nézzük a világ gondjait, akkor a teremtett világ védelmének kérdése ott van a látóterünkben, és ezzel foglalkoznunk kell, figyelve arra, hogy Krisztus mit akar erre válaszolni bennem, bennünk, mint közösségben, az Egyházban, az Ő testében. Az előadó felidézte az ismert történetet: Néró császár idejében Péter Rómába ment, hogy megerősítse az ottani közösséget. Közben kitört a keresztényüldözés, keresztény testvérei pedig azt mondták Péternek: jobb lesz, ha elhagyja Rómát, mert ott veszélyben az élete. Péter tehát elindul, kifelé Rómából, és egyszer csak jön vele szemben valaki. Péter felismeri, és elhangzik a híres kérdés: „Quo vadis Domine?” vagyis „Hová mész, Uram?” Jézus pedig így válaszol: „Megyek Rómába, hogy megfeszítsenek helyetted, újból. Ha te kifelé mész, akkor én befelé megyek, helyettesítelek.” Így Péter mégis visszamegy. S valóban ez történik: elfogják és megfeszítik Pétert is.
Márió atya szerint gyakori, hogy mi, keresztények is Krisztusra, a Szentírás részeire hivatkozva, jól megokolva,
Az ökológia kérdése is ilyen. Úgy véljük, nem kell nekünk ezzel foglalkoznunk. De akkor miért szegezzük tekintetünket a földre? – tette fel a kérdést a katolikus előadó, majd hozzátette: Jézus azt mondta nekünk, „az odafent valókat keressétek”. S hogy mik ezek? Jézus egyértelmű: a felebaráti szeretet, az irgalom, a szolidaritás. Ezeket viszont idelent kell keresni, ebben a valóságban.
Nobilis Márió idézte Ferenc pápát, aki legelső, Laudato si’ (Áldott légy) kezdetű enciklikájában azt írta: „Ökológiai megtérésre van szükségünk, ami azt jelenti, hogy engedjük: Jézussal való találkozásunk minden következménye megjelenjen a minket körülvevő világhoz fűződő kapcsolatainkban.” Krisztus-központúságra van tehát ebben a kérdésben is szükség.
A katolikus lelkipásztor kiemelte: a teremtett világ iránti felelősségünk elsősorban az evangéliumból érthető meg, ennek fényében olvassuk helyesen az Ószövetséget, például a Teremtés könyvében: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá…”. Krisztus személyében Isten jön szembe a Via Appián, ő az, akiben Isten megtestesül, ő az, aki teljes mértékben kiüresítve önmagát nem tartja méltatlannak, hogy eggyé váljon az emberrel, a világgal, és azokkal a problémákkal, amelyekkel együtt élünk. Ha megértjük Krisztusnak ezt az elképesztő nagylelkűségét, felfoghatatlan ajándékozó mivoltát a megtestesülésben, akkor nem mondhatjuk azt, hogy „köszönjük, Jézus, ez nagyon szép volt, élvezni szeretnénk az eredményeit”, hanem csak annyit mondhatunk: „én is ezt szeretném tenni”.
Krisztus sokszor beszél a fiúságról, ami nem elsősorban a testi leszármazást jelenti, hanem a hasonló viselkedést. Ez a keresztény teremtésvédelem iránti felelősség kulcsa, is. Azért kell foglalkoznunk a teremtett világ védelmével, mert mi is az Atya gyermekei, Krisztus tanítványai, testének a tagjai vagyunk.
Szűcs Kinga evangélikus teológus Ige és ökoteológia címmel tartott előadást. Kifejtette: ami a klasszikus kontextuális teológiáktól – felszabadítási, fekete, feminista teológia – jelentősen megkülönbözteti az ökoteológiát, az az, hogy globális, tehát nem helyi problémákra ad választ, hanem minden létező nemzetre, népre, földrészre kiterjedő problémára, amivel valamit kezdenünk kell.
Nagyon fontos, hogy az ökoteológia alapvetően egy interdiszciplináris perspektívát tesz magáévá, tehát nem csupán teológiai szempontból vizsgálja a kérdéseket, maga a probléma sem a teológiában vetődik fel először. Itt egyéb eszközöket is figyelembe kell venni, kicsit érteni kell a biológiához, a fizikához, csillagászathoz, társadalomtudományokhoz, közgazdaságtanhoz.
Az evangélikus előadó kitért arra is, hogy a Bibliában több olyan igehely is van, amely utal a természetre, Isten–ember–természet hármasának a viszonyára. Van a teremtettségnek, a jutalmazásnak-büntetésnek a dimenziója, a harmadik az Isten szövetsége a teremtett világgal, a negyedik az alávetettségnek és a kölcsönösségnek a viszonya, a következő a katasztrófák és megújulások dimenziója. Ez különösen a prófétáknál jelenik meg hangsúlyosan. Sok szöveget találunk az életért való hálaadás dimenziójánál is. Szűcs Kinga szerint nagyon lényeges szem előtt tartanunk, amikor magunkra kitüntetett létezőként tekintünk, hogy milyen széles az a bioszféra, amelyben az egész életünk lejátszódik: ez alig néhány kilométer, ennyi az, ahol minden megtörténik velünk, kezdettől a végig.
Két nagy toposz, aminek tükrében ez megjelenik. A kozmikus megváltás vagy megbékélés képeit látjuk a Rómaiaknak, illetve a Kolosszeieknek írt levélben, illetve az Új Jeruzsálemben, ami a Jelenések könyvében van részletesen leírva. A Rómaiaknak írt levélben a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Itt tehát valamilyen komplex egészről van szó, a teremtett világ fog megszabadulni a romlandóság szolgaságából. Az Újszövetség fókusza az Isten országa, alapvetően eszkatológiai a közelítés, a teremtés és az üdvösség szinte kizárólag egymásra vonatkoztatva jelenik meg. Nagyon fontos kérdés, hogy hol van Isten Országa, hová képzeljük, és ez perdöntő lesz a környezethez való viszonyulásunkat illetően.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
