Az osztrák bosszú már 1848 decemberében lecsapott Magyarországra, 1850 nyaráig különböző indokkal legalább 150-160 embert végeztek ki, többségük civil volt, aki soha nem fogott fegyvert.
A szabadságharc leverése után, 1849-ben a császári kormányzat indokolatlanul durván lépett fel Magyarországon. Bécset a bosszú vezette, és Ferenc József hiába igyekezett Julius von Haynau „nyakába varrni”, az egész Európát – még a cárt, sőt egyes osztrák udvari köröket is – megdöbbentő vérontás fő felelőse ő maga volt.
A megtorlás csúcspontja mindenképp 1849. október 6., Batthyány Lajos és a 13 aradi vértanú kivégzése volt, tudatosan időzítették a magyar üggyel szimpatizáló bécsi forradalom első évfordulójára. A nemzeti emlékezet soha nem feledte, 2001 óta hivatalosan is nemzeti gyásznap, iskolai megemlékezések, könyvek, tanulmányok, cikkek ezrei dolgozzák fel az eseményeket.
A szabadságharc alatti, majd az azt követő bosszúhadjáratnak azonban volt még az óvatos becslések szerint is legalább 150 olyan áldozata, akikről a tankönyvek is csak pár mondatban emlékeznek meg az aradi 13 árnyékában. Honvédek, népfelkelők, jegyzők, papok, tanítók, egyszerű emberek, akiket a megtorlás során szűk másfél év alatt ítéltek halálra és végeztek ki.
Nagyjából 60 százalékuk civil volt, soha nem fogott fegyvert – az ő sorsukról kérdezte Bihari Dániel, a 24.hu újságírója dr. Hermann Róbert történészt, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesét.
Az első kivégzés
Magyarországon megtorlás lesz, ezt mindenkinek nyíltan a tudomására hozta egy 1848. október 3-án kiadott császári rendelet, miszerint aki attól a naptól kezdve bármilyen módon is a magyar államot szolgálja, Bécs szemében fegyveres lázadónak számít, akár halálbüntetésre is számíthat. Az osztrák csapatok decemberi, általános támadásáig ennek nem lehetett érvényt szerezni, ám a hónap második felétől az elfoglalt magyar területeken megindultak a letartóztatások.
Ezek általában a kisembert érintették, népfelkelők, illetve a magyar kormány rendeleteinek kihirdetéséért, forradalmi jelképek vagy fegyver birtoklásáért előállított civilek kerültek hadbíróság elé. Az ítélet mindig a helyi katonai vezető »szigorán« múlott
– mondja a 24.hu-nak Hermann Róbert.
Az első letartóztatásokat Pozsonyban hajtották végre még december második felében, majd 1849. január 12-én egy Bakonybélen elfogott gerillacsapat két tagját ítélte golyó általi halálra és végezte is ki a rögtönítélő bíróság. Fontos megjegyezni, hogy eddig a pontig és ezt követően is több halálos ítéletet hoztak, mint amennyit végre is hajtottak, főleg május 30-áig – e dátumnak lesz még jelentősége.
Rosszat mondott a császárra
Január végétől Pest-Budán szaporodtak meg mind a perek, mind kivégzések, ami annak is köszönhető, hogy a feljelentő jutalmat kapott. Itt is leginkább az egyszerű polgár volt érintve, főben járó bűnnek számított, ha valaki tiszteletlenül beszélt a császárról vagy például átállásra buzdította a városszerte beszállásolt osztrák katonákat.
Egy szabót például azért lőttek főbe, mert miután este italozott a nála pihenő katonákkal, azok másnap bepanaszolták, hogy miket mondott az uralkodóra – nyilvánvalóan a fejpénz miatt.
Az első „elitből érkező” áldozat Witalis Söll, a honvédsereg oldalán küzdő tiroli zászlóalj parancsnoka volt, Pesten fogták el. Alfred zu Windisch-Grätz, majd utóda, Ludwig von Welden főparancsnoksága, azaz 1848 decembere és 1849. május 30. között eltelt öt hónap alatt 20 személy vált a megtorlás áldozatává, pontosabban ennyit ismerünk név szerint, akit különböző indokkal, de bírósági ítélet alapján végeztek ki.
Három osztrákot egy magyarért
Május 30-án azonban Ferenc József Haynaut nevezte ki a hazánkban harcoló császári csapatok vezetőjévé, ő pedig már egyik első intézkedésével két embert kivégeztetett. Két tisztről van szó, bűnük az volt, hogy Lipótvár feladása előtt a kapituláció ellen érveltek. Áprilisban meghozott halálos ítéletük végrehajtását akkor felfüggesztették, ám Haynau ezt „visszamenőleg” felülbírálta és akasztófára küldte őket..
Természetesen a magyarok válasza sem maradhatott el, bár Görgei Artúr szerencsére nem váltotta be fenyegetését, mint ahogyan korábban „ígérete ellenére” végül Buda visszavívásakor sem ölette le a fogságba esett császáriakat. A honvédsereg vezére 1849 áprilisában kiáltványt adott ki, egy példányát a császárnak is eljuttatta. Ebben kijelentette, hogy
amennyiben folytatódik a katonai bíróságok ítélkezésének gyakorlata, minden kivégzett magyarért cserébe három osztrák hadifoglyot fognak agyonlőni.
A „névtelen” vértanúk
Az osztrákokat mindez nem hatotta meg, a terror Haynau színre lépésével minőségi és mennyiségi változáson ment keresztül. Az utolsó, a szabadságharccal összefüggő kivégzést 1850 júniusában hajtották végre, és bár a bíróságok később is többször kimondták a legsúlyosabb ítélet, ezeket a fellebbezés után már mind börtönre változtatták. Az áldozatok, más szóval a szabadságharc névtelen mártírjaink számát nem tudjuk pontosan.
Nagyjából 150-160 áldozatot lehet azonosítani, de ennél szinte biztosan többen voltak. Nagy ugyanis a látencia, vagyis sok olyan eset történt – főleg a harc utolsó napjaiban – amiről nem tudunk, nem dokumentálták, illetve ellentmondó forrásokkal rendelkezünk. A 150 fő a legszerényebb becslés
– fogalmaz a történész.
Közülük megközelítőleg 30 fő volt honvédtiszt vagy a honvédsereg tagja, 30 egyfajta köztes kategóriába tartozó népfelkelő vagy „gerilla”, míg a többi, legalább 90-100 ember civil. A császári és fővezéri kiáltványok alapján gyakorlatilag a fél magyar közigazgatást ki lehetett volna végezni, bárkit, aki akár csak a forradalmi magyar kormány valamely rendeletét kihirdette.
A hivatalnokokon túl papokat, lelkészeket, tanítókat, egyszerű embereket találunk a vértanúk között, elég volt, ha valaki népfelkelésre buzdított – minden adott osztrák parancsnok lelkiismeretén, kedélyállapotán múlt.
Hadbíróság vagy kényszersorozás
Érdemes pár szót szólni a honvédség egészéről is, sokuk sorsára éppúgy a bosszú pecsételte meg. A világosi fegyverletétel után a legénységi állomány, őrmestertől lefelé automatikusan kegyelmet kapott, mindenki hazatérhetett. A tiszteket viszont, akik már a császári haderőben is tisztként szolgáltak, hadbíróság elé állították. Aki a magyar honvédségben szerezte tiszti rangját, közlegényként besorozták az osztrák seregbe, ám ezek után nyitva állt előtte a karrier lehetősége.
Rajtuk kívül még 40-50 ezer honvédnek kellett kényszerből osztrák zászló alá állnia, Bécs ezzel igyekezett pótolni a legénységi állomány tetemes veszteségét
– teszi hozzá Hermann Róbert.
Hogy ez miként hathatott az egyszerű katonára abba kortársak visszaemlékezései, többek közt Klapka György emlékirata enged betekintést. A tábornoknak az ezúttal is bevehetetlennek bizonyuló komáromi erőd parancsnokaként minden tisztjének és honvédjének sikerült büntetlenséget kiharcolnia a megadás fejében.
Apró közbevetés, de érdekes módon ekkor hirtelen jelentősen gyarapodott a védők létszáma olyan személyekkel, akiknek civilként is félnivalója lett volna az osztrák hatóságoktól – összesen 30 ezer embert mentett meg, köztük például Jókai Mórt…
„Ha a hazának szüksége lesz ránk”
Nos tehát a megadás napján, október 3-án Komárom helyőrsége teljes díszben felsorakozott, a tábornok ellovagolt harcostársai előtt. Majd a győztes nevében Johan Nobili gróf, altábornagy szólt a honvédekhez: az önként jelentkezőket rangjuk megtartása mellett átveszi a császári hadseregbe. Óriási kegy volt ez, rajtuk kívül senkit nem illetett.
Fölszólítását mély csend követé. Senki se lépett ki a sorból. Egy vén altiszt azonban hangosan és nyugodtan így szól:
»Tábornok úr! Az osztrákokhoz nem lépünk át. De ha a hazának ismét szüksége lesz ránk, mindnyájunkra számot tarthat ön!«
– idézi Nemeskürty István 1848-49 „Kik érted haltak, szent világszabadság” című művében a szemtanú Szinnyei Józsefet.
Hermann Róbert pedig történészként megerősíti, hogy amikor Komárom védői szabadon választhattak, senki nem lett a császár katonája. És bármennyire is utólagos romantikának tűnik, fenti jelenet valóságát Klapka György is megerősítette.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
