Anyák napjára három különleges történettel készülünk. Három kárpátaljai görögkatolikus papné beszél arról, hogyan éli meg a 2022. február 24-i orosz támadás óta tartó időszakot – másodikként Marosi Anita. A cikksorozat a Görögkatolikus Metropólia és a Magyar Kurír együttműködésében jött létre.
A legrosszabb, hogy az ember mindenhez hozzászokik. A háborúhoz is. A menekültekhez is. A bizonytalansághoz is.
Marosi Anita (45) ezért abba kapaszkodik, ami biztos: a hitébe, a családjába, a munkájába.
A beregszászi Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium igazgatójának feleségeként, papnéként a háború kitörése óta rengeteg teendője akad. Ő vezeti a könyvtárat, ám a háború miatt nyolc munkatársukból öt Magyarországra menekült, ezért egyre több a munka. Emellett gondoskodni kell a kollégiumban elhelyezett 35 menekültről, köztük édesanyákról és gyermekekről is. A legkisebbek négy, hét és tizenöt hónaposak. A négyhónapos baba koraszülött, kilencven dekával született, és amikor érkezett, egy hónappal ezelőtt, alig érte el a két kilót, akkora volt, mint egy kismacska.
Habár négy gyermekük van, és a hadköteles korú férfiak három kiskorú gyermek esetén mentesülnek a behívás alól, Anitáéknak pechjük van: a négyből már csak kettő kiskorú. Hárman Magyarországon tanulnak. „Félelmetes belegondolni, hogy ha bármi bajuk esik, csak én tudok segíteni. István nem lépheti át a határt.”
Nehéz végignézni, hogy sok barát hagyja el Kárpátalját.
A hajót is a kapitány hagyja el utolsóként, egy pap sem fordít hátat a nyájának.”
Megyünk tovább az életünkkel
Anita nem Kárpátalján született, hanem a Hajdú-Bihar megyei Álmosdon, csak ide ment férjhez. „Bolondnak néztek már akkor: »Mindenki menekül el Kárpátaljáról, te meg idejössz?«”
A papnék egyébként a legjobb változásmenedzserek: ha a püspök új helyre osztja be a férjüket, csomagolnak és mennek. Az első gyermekük Tiszaújlakon született, a második és harmadik Karácsfalván, a negyedik Nagybégányban. Azután kerültek Beregszászba.
Anita tehát rutinos csomagoló. De a legnehezebb a február 24-i pakolás volt, amikor tétovázva, férje unszolására összerakott egy bőröndnyi ruhát és egy másik bőröndnyi iratot. Nem akart menni sehova.
Ezt lassan elfogadta a Magyarországon tanuló három gyerek is, akik februárban pánikszerűen hívogatták őket naponta többször, hogy mi a helyzet, és hogy nem akar-e az édesanyjuk átjönni.
A tervezés szó törlődött a szótárból. Karácsonykor bele szokott kerülni a naptárba az a bizonyos egy hét, amit ha törik, ha szakad, együtt tölt a család. Zsófi lányuk Prágára szavazott, Anita Görögországba vágyott, felmerült Róma is. Anita néha odalapoz a naptárban. Ki nem húzza.
A légiriadókat is megszokták az első rettegés után: a letölthető appot, amelyen keresztül megszólal a sziréna, csak kinyomja félálomban, és alszik tovább. Le azért nem törli.
„Fejben eldöntöttem, hogy ezzel élünk együtt. Pont, mint a Covidnál. Nem lógunk állandóan a híreken, napi kétszer követjük. Megyünk tovább az életünkkel.”
Többet mondjuk egymásnak: szeretlek
Anita hálás a Gondviselésnek, hogy van otthonuk, hogy Kárpátalján nem zúgnak a fegyverek, gyermekeik biztonságban vannak és tudják tenni a dolgukat. „De nehéz szembenézni azzal, mi és ki maradt meg. A templomaink konganak, a hívek egy része Magyarországon van. Mi lesz, ha nem jönnek vissza? Tavaly hetven kosár pászkát áldott meg István atya húsvétkor, most ötvenet.”
Beköszöntött a hosszú imák, lassú teázások és nagy beszélgetések ideje.
Álomszerű volt, amikor húsvétkor itthon volt az összes gyerek: hozzá kellett szokni, hogy mind együtt vannak, feje tetejére állt a ház. A Covid-járvány miatt Anita édesanyja két évig nem jöhetett, húsvétra tervezte.
Most eltolták karácsonyra.
Szerző: Varró Szilvia
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
