A legkevésbé ismert világrész: Óceánia. Már volt ilyen cikkem, de most kicsit más szemszögből, mivel a hírekben nemrég sokat szerepelt a térségbeli Új-Kaledónia.
Nyilván – mint minden kontinens esetében – itt is vitás, hol vannak a határok. A legszélesebb értelmezésben minden Óceánia, ami a Csendes-óceánban van. Én azonban a szűkebb definíciót használom, azaz kivettem Ecuador, Chile, Japán olyan szigeteit, melyek közel vannak az anyaországhoz. Szintén sokan Indonézia keleti részeit és Kelet-Timort is ide számítják, ezeket is kivettem.
S van 3 egyértelműen óceániai ország – a három legnagyobb, azaz Ausztrália, Pápua Új-Guinea, Új-Zéland -, ezeket azért vettem ki, mert túl ismertek, én meg csak a kevésbé ismertekkel akarok foglalkozni.
Ami a világbanki besorolást illeti, itt az egyes kategóriák a lakosság anyagi helyzetét jelentik: a „magas” – ez az átlagos európai szint (Magyarország is itt van), a „magas-közép” pl. a legszegényebb európai országok szintje (pl. Albánia, Örményország, Ukrajna), az „alacsony-közép” az a szegényebb, de mégse koldusszintű országok (pl. India, Libanon, Tunézia), az „alacsony” pedig a nyomorszint (pl. Afrika nagy része).
Igen, a ballib propaganda által fertőzött olvasókban mindig döbbenetet vált ki, hogy az összes nemzetközi statisztika szerint Magyarország gazdag ország. Pedig ez a tényhelyzet.
Ami a földrajzi állapotot illeti, alapvetően itt 3 modell van:
- egyetlen nagy sziget önmagában, ill. egy kiemelkedően nagy sziget sok kicsivel,
- egy vagy több szigetcsoport, kiemelkedően nagy fő sziget nélkül, egymáshoz közel,
- egy vagy több sziget(csoport), kiemelkedően nagy fő sziget nélkül, egymástól messze.
Ez utóbbi a legfurcsább: ezek így kis területű országok, hatalmas távolságokkal az egyes részei között. A legextrémebb eset Kiribati, mely az egyetlen ország a világon, melynek törzsterülete megtalálható a Föld mind a 4 részében – észak, dél, kelet, nyugat -, miközben az ország alig 811 km2, a távolság a két egymástól legtávolibb szigete között viszont 3700 km.
Az USA egykor hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkezett a térségben. Mikronézia egészen a XIX. sz. végéig spanyol terület volt, ezeket Spanyolország részben elvesztette a spanyol-amerikai háborúban (1898), részben kényszerűen eladta 1899-ben Németországnak. A németeknek eladott terület az I. vh. után Japáné lett, majd a II. vh. után az USA-é.
Aztán a XX. sz. vége felé az USA szabadulni akart mikronéziai területeitől, egyedül a Mariana-szk. legdélibb szigetét, Guamot akarta megtartani, mivel ott hatalmas katonai támaszpont működtetett. Az eredeti tervek szerint egy új független szövetségi állam alakult volna Mikronézia néven, de végül megtagadta a csatlakozást Palau és a Marshall-szk., így ezek önálló országok lettek, sőt az Északi-Mariana-szk. a függetlenség ellen szavaztak, így maradt amerikai szuverenitás alatt mint társult állam, Puerto Rico mintájára.
A tényleges helyzetet nézve a 3 említett független ország – Marshall-szk., Mikronézia, Palau – mintha szintén társult államok lennének. Nincs se önálló kül-, se védelmi politikájuk, az USA-dollár a pénzemük. Továbbá szinte teljes az integráció: teljesen szabad a mozgás az USA és a 3 ország között, olyan vízummentesség van, melyet az USA-ban egyedül még egyetlen más ország, Kanada állampolgárai élveznek (tehát előzetes internetes bejelentkezésre sincs szükség a beutazáshoz, ahogy ez a magyar állampolgároknak kell), valamint ez a 3 ország az egyetlen, melynek állampolgárai zöld kártya nélkül, korlátlanul élhetnek, dolgozhatnak az USA területén.
A spanyol gyarmati örökség mára egyetlen maradványa egyes helynevek és az emberek nevei, sokan ma is spanyolos nevet használnak. Miközben a spanyol nyelv itt ma nem létezik egyáltalán.
xxx
A többi amerikai területet az USA a XIX. sz. közepén szerezte meg, ezek közül Hawaii ma már amerikai szövetségi állam, a többi lakatlan: egykor a foszfátkincsük miatt lettek megszállva az USA által, ma már természetvédelmi területek. (A Hawaii-szk. egyk szigete, a lakatlan Midway nem része Hawaii államnak, ezt direkt kivették az államból, mert itt hatalmas katonai támaszpont van.)
Az egyetlen kakukktojás Amerikai Szamoa. A Szamoa-szigetek a XIX. végén fel lettek osztva Németország és az USA között, a német rész az I. vh. után Új-Zélandé lett, majd 1962-ben független országgé vált. Az amerikai rész máig az USA-é, belső autonómiával rendelkezik, de nincs társult állam státusza. Lakosai nem amerikai állampolgárok, de szabadon költözhetnek az USA-ba (s ez nem viszonzott: amerikai állampolgároknak engedély kell a helyi hatóságoktól a letelepedésre).
Óceánia legnagyobb része persze brit volt eredetileg. De a britek gyorsan rájöttek: elég a gazdasági függőség, felesleges pénzt költeni távoli szigetek irányítására, így a XX. sz. második felében minden gyarmatukról lemondtak, egy kivétellel, ez a Pitcairn-szk., ami egyszerűen életképtelen lenne független államként. Az összes többi vagy független lett – Fidzsi, Kiribati, Nauru, Salamon-szk., Tonga, Tuvalu -, vagy át lettek adva Új-Zélandnak: Cook-szk., Niue, Tokelau.
Ez utóbbi 3 érdekes eset. A Cook-szk. és Niue Új-Zéland társult államaik jogilag, de az új-zélandi társult államiság státusza egészen más, mint az amerikaié. Ez ugyanis Új-Zélandon a formális függetlenséget leszámítva teljes autonómiát jelent, az új-zélandi hatóságoknak semmibe sincs beleszólásuk, ezek a területek a külügyeiket is önállóan irányítják, nem beszélve a belső jogrendről, pl. míg Új-Zélandon létezik egynemű házasság, addig a Cook-szigeteken nemhogy nincs ilyesmi, de maga az aktív homoszexualitás is bűncselekmény. Tulajdonképpen csak azért nem akarnak a helyiek jogilag függetlenséget, mert akkor ugrana a segély Új-Zélandról, meg az új-zélandi állampolgárság, mellyel korlátlanul lehet dolgozni nemcsak Új-Zélandon, de Ausztráliában is.
A harmadik új-zélandi terület, Tokelau vicces eset. Új-Zéland évizedek óta igyekszik a területnek legalább autonómiát adni, de ez minden népszavazáson elbukik: a tokelaui lakosok ugyanis ragaszkodnak a gyarmati státuszhoz, attól félve, hogy ha ezt elvesztik, le fog csökkenni az Új-Zélandról kapott segélyek összege. A lakosság számát tekintve – alig több ezer főnél – ez valós félelem, nem lenne képes a terület önellátásra.
A franciák nem a brit módon gondolkodtak, számukra presztízskérdés a gyarmatbirodalom megtartása. Így 5 darab óceániai gyarmatukból csak az egyiket engedték el, az Új-Hebridákat, ez eleve közös brit-francia gyarmat volt, ma független állam Vanuatu néven.
A másik 4 máig francia. Ezek közül a lakatlan Clipperton-sz. persze nem rendelkezik jelentőséggel. Hivatalosan engedély kell a látogatáshoz, a valóságban nincs aki ezt ellenőrizné, viszont gyakorlatilag képtelenség megközelíteni: se leszállásra alkalmas repülősáv, se kikötő. Amolyan természetvédelmi területként működik. Időnként partra szállnak eltévedt halászok meg gazdag természetfotósok, majd mennek is el.
A másik 3 francia területen viszont súlyos problémákat okozott a múltban az etnikai viszály. Ugyanis a térség jó éghajlata vonzotta az európai telepeseket. Míg Francia Polinéziában és Wallis-Futunán sikerült elérni egyensúlyt (sokszor vicces kompromisszukkal: a francia közjog Francia Polinéziát egyenesen „országnak” ismeri el Franciaországon belül, Wallis-Futunán pedig az egyébként harcosan republikánus francia közjog hivatalosan elismeri a 3 fő sziget királyát, akik a helyi kormányzat tagjainak felét nevezik ki), addig Új-Kaledóniában az őslakosok nemzeti érzése sokkal erősebb, a francia állampolgárség adta előnyök nem képesek kompenzálni a függetlenség hiányát.
Új-Kaledónián a fő baj az etnikai arány: túl sok idegen telepedett be, jelenleg az őslakos arány 40 %, az európai arány 30 %, a többi pedig vegyes és külföldi. Az őslakos érv pedig az, hogy aki nem őshonos, az ne szavazhasson, hiszen miért döntenének a függetlenségről idegen betelepülők. Így ott a megoldhatatlan kérdés: kinek legyen joga szavazni a függetlenségről.
A francia állam pár éve kompromisszumot javasolt: a nem helyben születettek ne szavazhassanak, mindenki más igen. Azonban így se jött össze a függetlenségpárti többség, hiszen a helyben született nem-őslakosok vagy kevertek zöme a függetlenség ellen szavaz. A 2020-as népszavazáson végül 47 % szavazott a függetlenségre, 53 % ellene. Azóta az őslakosok bojkottálnak, szeretnék a szavazati jogot vér szerinti alapra korlátozni, azaz a helyben született idegenek ne szavazhassanak, ez viszont már teljesen szembemegy a francia alkotmányos elvekkel.
Tulajdonképpen ez az egyetlen megmaradt francia de-facto gyarmat, ahol ma is komoly elszakadási mozgalom van.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »