Francesco Sforza 48 évi vatikáni szolgálat után vonul nyugdíjba. A L’Osservatore Romano, ma Vatican Media fényképészeként követte az egyházfők tevékenységét, VI. Pál pápaságától kezdve XIV. Leó péteri szolgálatának első néhány hónapjáig. Paolo Ruffini, a Kommunikáció Dikasztériuma prefektusának írását adjuk közre.
Francesco Sforzát már azelőtt megismertem – vagyis inkább: megtanultam felismerni őt –, hogy ő megismert volna engem.
Diszkréten, csendben, mosolygósan, mindig sietősen. Igyekezett észrevétlen maradni, de mindig jelen volt. Lehetetlen volt nem észrevenni: jelenléte volt a jel, hogy a pápa hamarosan megérkezik.
VI. Pál pápa alatt kezdett, folytatta II. János Pál pápa mellett, XVI. Benedek fő fényképésze lett 2007-től fogva, majd Ferenc pápáé, és végül szolgálata utolsó hónapjait XIV. Leó mellett töltötte. Fotóit sok-sok ezer ember őrzi emlékezetében: különleges képek sora az apostoli utakról, a találkozásokról, a pápák gesztusairól.
Francesco, aki most nyugdíjba vonul, negyvennyolc éven át a pápák és Isten népének szeme volt, általa találkozott a tekintetük. Egy másik nagy fotós, Arturo Mari tanítványa és asszisztense volt, aki ötvenegy éven át dokumentálta a római egyház történetét, XII. Piusztól XVI. Benedekig; ő volt az, aki képekkel is elmesélte a II. János Pál pápa elleni merényletet.
Amikor Arturo Mari nyugdíjba vonult, Francesco Sforza vette át tőle a feladatot, és most a rá jellemző tapintattal és alázatossággal továbbadja Simone Risolutinak.
Francesco Sforza soha nem szerepelt riportokban, nem szóltak róla szalagcímek. Azonban a történelem mégis sokat köszönhet neki.
Fényképezőgépét a közösség szolgálatába állította.
Eszembe jutnak a Regina Coelik alkalmával készült képek; vagy ahogy Ferenc pápa átöleli a fogva tartottakat; a gyerekek és menekültek Leszbosz szigetén; az Irakban vagy Kanadában készült fotók; vagy az, amelyen egy idős asszony látható Panamában, aki egy táblát tart a kezében: „Mi is tudunk zajt csapni” felirattal.
Francescót, bár nem szerette, ha fényképezik, mégis megörökítették más fotósok és a televíziós kamerák is. Ezért ismertem őt, mielőtt megismertem volna, mint mindenki más. Mert lehetetlen volt nem ismerni őt: Francesco mindig ott volt, biztosan jelen volt.
Azokon a képeken, amelyeken véletlenül ő is látható, tapintatot és nyugalmat sugároz, és érzékelhető munkájának a varázsa: megfagyasztani a történelmet abban a pillanatban, amikor az történik,
Egyszer azt mondta – jóllehet szűkszavú egyébként –, hogy
Ezt akkor mondta, amikor maga és fotóstársai nevében odaajándékozott egy korábban az utcán élő embernek egy olyan fényképezőgépet, amelyet a pápa fotózására használtak azelőtt. Majd hozzáfűzte: „Aki az utcán él, az jól tudja, hogy egyetlen fotó is segíthet megismerni a valóságnak azon arcait, amelyeket sokszor nem látunk, vagy nem akarunk látni”.
Akkor ismertem meg személyesen, amikor a Kommunikáció Dikasztériuma prefektusa lettem. És valahányszor beszéltem vele, vagy láttam őt fotózni, vagy amint a számítógépén archiválja a napi több száz képet, arra gondoltam, az övé igazi hivatás: fényképekkel tanúskodni arról, amit a szavak nem tudnak elmondani, vizuális nyomot hagyni arról, amit látott, a jóról, amivel találkozott, Jézus jelenlétéről a világban.
Most, hogy nyugdíjba vonul, azt gondolom, mindannyian tartozunk neki egy „köszönöm”-mel.
Köszönünk, Francesco, minden egyes képet, minden elkapott pillanatot, ritkán hallott szavaidat és széles mosolyodat. Köszönjük, hogy megmutattad nekünk, hogy a jó kommunikáció nem az, amelyik zajt kelt, hanem amelyik meg tudja látni, még a csendben is, a történet értelmét és a hit nagyszerűségét.
Köszönjük, hogy megmutattad a világnak az Egyház szépségét, irgalmát, reményét.
Tudom, hogy ezekkel a szavakkal most árulást követek el a szerénységed ellen, de bízom megértésedben.
Jó életet, Francesco! Vidd tovább fényképezőgépedet a válladon, és mesélj tovább a világban még meglévő szépségekről.
Forrás: Vatican News spanyol nyelvű szerkesztősége
Fotó: Vatican News
Verestói Nárcisz/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
