1945. augusztus 9-én jelent meg az Új Ember első száma. Lapunk jubileumát ünnepelve válogatást közlünk az elmúlt évtizedek írásaiból. A forradalom idején 1956. november 4-i keltezéssel jelent meg az Új Ember, melyet a hatalom betiltott. A lap több mint fél évvel későbbi újraengedélyezéséig ez volt az utolsó szám, amelynek címoldalán olvasható az alábbi, aláírás nélküli szerkesztőségi cikk.
A történelem orgonáján az Isten játszik – mondta a bíboros hercegprímás
Kedden, október 30-án délután végre megtörtént, amit a katolikus magyar és világközvélemény évek óta várt, akart és követelt: Mindszenty József bíboros hercegprímás – szabad! A rádióban erről elhangzott hivatalos bejelentést megelőzőleg a keddi tüntetések során sűrűn hangzott el a követelés: „Szabadságot Mindszentynek!”
Kedden este értesítette az Országos Forradalmi Tanács a Központi Szemináriumot, hogy a bíboros hercegprímás szabad, ÁVH-s őrzői elmenekültek, védelméről a nemzetőrség gondoskodik. Mint kiderült, a rétsági páncélos honvédalakulat ajánlotta fel szolgálatait a bíboros hercegprímásnak, aki azután szerdán, október 31-én reggel az ő kíséretükben Budapestre érkezett és azonnal a Várban lévő Úri utcai prímási palotába ment. Itt a kora reggeli órákban szentmisét mondott, majd Szabó Imre budapesti érseki helynök jelent meg nála. A későbbiek során a bíboros fogadta a külföldi újságírókat és a kispapok küldöttségét. Nagy szeretettel szólott a nála tisztelgő kispapokhoz.
– A történelem orgonáján az Isten játszik – mondotta –, a fegyverek zörejéből és zajából kihallatszik a magyar ifjúságnak és munkásságnak szabadságóhaja.
*
Amikor 1948 karácsonyán Mindszenty József bíboros hercegprímást letartóztatták, ez a rettenetes esemény jelképessé magasodott, s a világ közvéleményében és a magyar közvéleményben azt a jelentést kapta, hogy a vallásszabadságra, sőt magára a szabadságra mértek súlyos csapást. Ami azóta történt, az az Egyház élén állók részéről sokszor szinte heroikus önuralmat kívánt: hogy az egyre súlyosbodó körülmények és lehetőségek bölcs és körültekintő mérlegelésével megőrizzék Egyházunk belső életét.
A bíboros hercegprímás visszatérése a magyar katolikus Egyház élére most is jelképes és mély értelmű: vallásszabadságunk visszaszerzését jelzi, aminek elvesztése nemzetünknek annyi fájdalmat, megpróbáltatást és erkölcsi kárt okozott. Amivel a magyar katolikus Egyházunk fejét e percekben mindenekelőtt köszöntjük, az a törhetetlen elhatározásunk, hogy mi, magyar katolikusok, élni akarunk szabadságunkkal a haza javára, ezzel a szabadsággal, amelyet annyi vér, a hívő magyarság vére is szerzett. Főpásztorunk és vallásunk szabadságát az evangélium hirdetésére adott szabadságnak, a lelkek nevelésére és megszentelésére adott szabadságnak, a hívő ember, a hívő – és mindig korszerű – magyar ember kimunkálására nyert szabadságnak tekintjük.
A magyar katolikus Egyház híveinek hódolatát tesszük ebben az ünnepélyes pillanatban Mindszenty József bíboros elé.
Bízunk abban, hogy visszaáll belső életünkben a rend, és Egyházunk az ő vezetésével, mint a múltban, úgy az elénk táruló – nagy lehetőségeket, de egyben nagy veszélyeket rejtő – jövőben is megteszi hazánkért nemes szolgálatát, és betölti a magyar lélek megszentelésének magasztos feladatát.
*
Most, ezekben az órákban idézzük fel talán, amit az Új Ember az ő esztergomi érseki székre való kinevezésekor írt: „Az esztergomi érsekek sorában ötvenhárom éves korában és papságának harmincadik esztendejében, tehát a férfikor alkotó hatalmának és az egyházi tapasztalatoknak teljében lép most a férfi: ezen a trónuson ő a 79-ik. Főpásztori őseinek nemzedéke azokig nyúlik vissza, akiket még Szent István emeltetett erre a székre. A magyarság és a magyar katolicizmus történetének egyik legdöntőbb fordulópontján lép elődeinek trónusára…
Most minden pillantás oda fordul, ama acélarcú férfi elé, aki a »Tu es Petrus« hangjainak viharában fog végiglépdelni ama dombon, a Róma őrtornyának sziklafokán épült bazilikába. Az atya és az egyházfejedelem összetartó hatalmát és parancsoló szigorát várjuk és kérjük tőle, az atya és egyházfejedelem védő és őriző erejét, az atya és egyházfejedelem erős és gyógyító kegyességét… A méltóságban, ahová a Gondviselés és a pápai kegy emelte, most járja végig pillantása minden sebünket és minden gondunkat, nemzetünket és a magyar katolicizmust!”
Akár ma is íródhatnának ugyanezek a sorok! S akár ma is leíródhatna az, amit ő akkor az Új Ember első évfolyama 7-ik számában, 1945. szeptember 23-án megjelent vezércikkében írt: „Az uralkodó planéta ma a demokrácia, a népi irány… Mi Isten népének, családjának tömörítését, egységét keressük.”
És ugyancsak akár ma elhangozhatna az ő ajkain az, amit ünnepélyes székfoglalóján mondott Esztergomban, 1945. október 7-én, amikor a saját szavai szerint „a vér és könnyek völgyéből” kiáltott az ország és világ felé, s hívta fel a magyarságot arra, hogy legyen az imádság nemzete. „Akarok jó pásztor lenni – ígérte ekkor –, akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében, az örök igazságokat közvetítem népemnek és nemzetemnek. Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, melyek nélkül egyesek igen, de a nemzet nem élhet…”
Megrendülve szemléltük tizenkét éven át, mennyire igaza volt: nemzetünk megszentelt hagyományai nélkül a nemzet valóban nem élhet. S most, amikor történelmének, nemzeti egyéniségének vonalán történt meg a magyar nemzet dicsőséges forradalma, nemcsak a főpapjai, a papság, hívők, de az egész magyar nemzet is köszönti azt a férfit, akiről, amikor megkapta bíborát, ugyancsak ezeken a hasábokon azt írtuk, hogy bíbora „a megfeszített Krisztus bíbora”. Köszöntjük őt, aki magára vette szenvedéseinket, s helytállt érettünk és nemzetünkért, s aki íme most: a szabaddá vált nemzettel együtt lett szabad!
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
