Hatvanhárom éve halott. A hamvaitól is retteg egy ország, pedig csak egy nagyszerű író volt, aki szerette a fajtáját. Úgy tervezték, hazahozzák végső megnyugvásra, szülőhazájába. Úgy terveztük, de nem sikerült. Akkor most hol van? Madridban ne keressetek, mert hazamentem, ezt is írhatná viccesen az öreg Almudena temetőkert sírkövén. Ott már nincs, az biztos, hazafelé jövet Budapesten megállt egy fertály órára, aztán eltűnt.
Gondolatai mindig itthon jártak: „Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyirjeseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz” – írta.
Utoljára sokan Szőcs Géza költő fekete bőrtáskájában sejtették vagy látták, a Papkertben mondott gyönyörű emlékbeszéde alatt, közel a Rózsa utcai családi házhoz, az egykori iskolához, és egy karnyújtásnyira az utolsó nyughelytől. Valóban az újratemetésén azt láttuk, hogy a színpadra lépő kulturális államtitkár egy nagy táskát vitt magával, melyet lerakott maga mellé.
Akkor most hol van?
Azt mesélik, nincs messze tőlünk, itt valahol a közelben várja az igazi feltámadást. Micsoda halál utáni élet, miközben a földi pálya sem volt teljesen zavartalan!
Hirtelen az jut eszembe, hogy szülőfalumban, Korondon, az urnája után vadászott a rendőrség, állításukkal ellentétben nem a csíksomlyói zarándokok biztonsága miatt állítottak fel útzárakat, nem drogot vagy fegyvert kerestek, hanem a székely apostol hamvait. Hajtóvadászat emberi hamvakért. Meghurcolt újságíró… Az urna üres volt, az útzárakat feloldották.
Az eső szitálni kezdett, az összesereglett emberek szétszéledtek, de aznap és másnap mindenki róla beszélt. A román rendőrség is beszállt a nagy író népszerűsítésébe.
A találgatásoknak nincs vége. Sokan úgy vélik, valamelyik minisztérium titkos polcán pihen, vagy ki tudja, már régen itthon van.
Nem volt egy csendes típus, tehát a polc kizárva. Nyughatatlan ember volt egész életében, mesélte az újratemetés apropóján Pék Márton, öreg barátom, aki nem messze lakott az író szombatfalvi házától. Azóta lehet, újra találkoztak, mert Márton is az örök vadászmezőkre távozott. Szomszédok voltak, az édesapja gyakran rádiózott délutánonként az íróval, ő, a gyermek, csak hallgatózott és figyelte a messziről jött érdekes embert. Olyan szerzet volt, aki nem hagyta magát. Márton így jellemezte: Nyirő a magyar írótoll egyik legkülönb mestere, büszkesége, aki szónoknak is kiválóság volt. A mulatást sem vetette meg, énekelni is nagyon tudott, tagja volt a városi vegyeskarnak, amely a Református Dalkör utódjaként vált híressé.
Miközben a családi ház udvarán beszélgettünk, románul szólt rá az egyik huncutkodó kutyájára. Egy temesvári román szomszédomtól kaptam ajándékba, amikor ott éltem, onnan hoztam magammal, s vele néha románul beszélek, hogy ne felejtse el a nyelvét – magyarázta mosolyogva. A másik kettővel magyarul, vagyis székelyül, tette hozzá. Jól megférnek egymás mellett… Majd igazított egyet sokdioptriás szemüvegén, és így folytatta: – Na, ide figyelj, ha igaz, hogy a temetéskor Nyirő benne volt a nagy táskában, akkor azt kereshetik, mert az úgy ismerte ezt a környéket, mint a tenyerét. Uz Bencéből doktorált, hát nem? – kacagott egy nagyot, és kacsintott.
Ezek után én is azt mondom, Madridban fölösleges keresni. Itthon van.
Nyírő József (1889. július 28., Székelyzsombor – 1953. október 16., Madrid) Székelyudvarhelyen érettségizett (1907) a Római Katolikus Főgimnáziumban, majd teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott Gyulafehérváron és a bécsi Pázmáneumban, teológiai doktorátust szerzett és egyházi pályára lépett, Nagyszebenben szentelték pappá (1912). Nagyszebenben és Besztercén volt hittantanár, majd 1915 és 1919 között a Kolozs vármegyei Kide község plébánosa. Nem sokkal azután, hogy Erdély Romániához került, kilépett az egyház kötelékéből, családot alapított és előbb molnárként, később pedig különböző lapoknál szerkesztőként, illetve újságíróként dolgozott. Az 1920-as években magához térő erdélyi magyar irodalom, a transzilvanizmus egyik jeles írójává, hamarosan az Erdélyi Szépmíves Céh társalapítójává vált. Egyike kora legnépszerűbb íróinak, a novella, a regény és a színpadi műfajok terén egyaránt alkot. Életműve megkerülhetlen az irodalomtudomány számára, hiszen Nyirő munkásságában a magas esztétikai érték, a közéletiség, az erdélyi magyarságért, a székely népért érzett felelősségtudat mindvégig nyomon követhető; nyugodt szívvel az is kijelenthető, hogy Nyirőt a tehetségéből fakadó kötelességtudat predesztinálta arra a szerepre, amelyet befutott. Írásaiban történelmi fordulópontokban kibontakozó emberi sorsokról olvashatunk, novelláiban és elbeszéléseiben a székely népi lélekről, hétköznapi és ünnepi pillanatokról, olyan humorral, nyelvi ízekkel, szófordulatokkal, amelyekkel az ugyancsak székely Tamási Áron műveiben is találkozhatunk. 1931-től Alsórákoson élt, majd Székelyudvarhelyen telepedett le, ahol továbbra is lapokat szerkesztett – többek között a kolozsvári Keleti Újság főmunkatársa, illetve felelős szerkesztője -, 1941-től behívott képviselő a magyar országgyűlésben. A németbarát politikai irányvonalat követte, 1944 őszétől az összeomlásig részt vett a parlamenti munkában. Németországi, majd spanyolországi emigrációban élt. 1947-ben – amikor még Németország nyugati megszállású övezetében tartózkodott, Rajk László, magyarországi belügyminiszter sikertelelenül kérte háborús bűnösként való kiadatását. Élete utolsó éveiben visszavonultan élt. Tomek Vince piarista rendfőnök közbenjárására XII. Pius pápa felmentette a kiközösítés alól. Az emigrációban két regényt és egy önéletrajzi ihletésű könyvet írt. Nyirő József íróként makulátlan. Közéleti és nagypolitikai szerepvállalása pedig – ha kell, lelválasztva róla a szépírói teljesítményt – olyan íven fut végig, amelyet mindvégig a képviseltek érdekeiért folytatott jogos küzdelem, a jóirányú tenniakarás és a kinti világ, az aljas politikai játszmák közötti szkizofrén életállapot diktált. (A Szerk.)
Balázs Árpád – Élő Székelyfóld
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
