Nem tudom, Excellenciád mennyire van tisztában a vidéki kisember mindennapi gondjaival, kiszolgáltatottságával, ami főleg a mai szabados világ rabszolgaelvein alapszik.
Mindenekelőtt előrebocsátom, hogy lehetőségeimhez mérten hitgyakorló római katolikus újságíró vagyok. Mint ismeretes, a hozzám hasonló tollforgató ember nem csak a maga lelki terhein könnyít, amikor bizonyos társadalmi, közéleti vagy politikai fonákságokat ír ki magából, vagy közvetít az olvasó, illetve a célszemély felé. Annál is inkább, mivel az elmúlt esztendőkben a megalázottak és megszomorítottak gondjai, nyűgjei, lelki bántalmai is mind a magamfajta nyakába szakadtak, annál az oknál fogva, hogy az esetek nagy többségében a kisember már sehol nem talál nyugalmat, meghallgatást. Ezt leginkább a vidéki újságírók tapasztalják, azaz mi, akik közelebb vagyunk Isten népéhez, mint olykor maga a gyóntatópap vagy a lelkipásztor. Mert ugyan kinek panaszkodhatna a folyamatosan kisemmizett, átvert, kizsigerelt emberi lélek, ha nem annak, aki ha nem is tud rajta segíteni, legalább megfogalmazza helyette, ami fáj, ami hiányzik, és amit nem tud, nem mer elmondani senkinek.
Nem tudom, Excellenciád mennyire van tisztában a vidéki kisember mindennapi gondjaival, kiszolgáltatottságával, ami főleg a mai szabados világ rabszolgaelvein alapszik. Mennyire ismert Excellenciád előtt a tény, hogy éheznek, fáznak, egyszóval egyik napról a másikra élnek. Mennyire elfáradtak, elfásultak testben, lélekben, hitben egyaránt. Főleg az utóbbiban, amelynek okai nem csak a sanyarú élet hozadékaiban gyökereznek, de leginkább abban, hogy immár minden kapaszkodót kihúztak-kihúznak lábuk alól, beleértve a templom nyugalmát is.
Még néhány esztendővel ezelőtt felekezetemből adódóan büszke voltam arra, hogy amikor megnyugodni vágytam az én Istenem házában, sok meggyötört hitbéli rabszolgatársammal egyetemben, úgy tudtunk lelki közösséget teremteni a vigasztaló Szentlélekistennel, hogy helyette nem a megbotránkoztatás volt az osztályrészünk.
Foglalkozásomból adódóan évek óta részt veszek a zömében magyarlakta Érmellék mindenfajta rendezvényén, a templomi búcsúkat is beleértve. Errefelé – de információim szerint nemcsak – minden össznépi megmozdulást, sátoros ünnepet össze szokás kapcsolni valamilyen közelgő politikai eseménnyel, legfőképpen a választásokkal. Mindezidáig úgy tapasztaltam, ilyen alkalmakkor csak a református testvérek templomaiban terjedt ki a politikusok hatásköre a padoktól az Úrasztalán át a szószékig.
Elkeseredve szemlélem, hogy az utóbbi esztendőkben egyes római katolikus templomokban is szabaddá vált az út az oltár előtti szónoki emelvényhez, mind a helyi kiskirályoknak, mind a választott embereknek, abból adódóan, hogy megtámogatták-megtámogatják az eklézsiát némi aprópénzzel. Megvásárolva ezáltal a szólásjogot és a politikai dogmák sulykolásának lehetőségét ama Istennek épített szent helyen, ahol az agyonalázott, agyonsanyargatott kisember hivatott letenni lelki terheit Jézus elé. Megfosztva ezzel bennünket az egyetlen szigettől, ahol nem ütköznénk az agyonpolitizált világ siralmas valóságába.
Mint ahogyan azt fennebb is kifejtettem, az újságíró a „vox populi”, azaz a nép hangja is egyben. Ennek megfelelően vettem a bátorságot, hogy feltárjam Excellenciád előtt a fentieket, illetve az alábbiakat, viselve annak mindennemű következményét. Beleértve az esetleges rám zúduló politika retorziót, vagy a cinkos egyházi emberek ellenszenvét, ami ugye emberi mivoltukból eredendően tőlük sem idegen.
Nem elszigetelt eset az Érmelléken, hogy a falunapi ünnepségekkel egybekötött búcsús szentmisék alkalmával a hívek egy része kivonul a templomból az oltár előtti politikusi szónoklatok ideje alatt. Máshol, más alkalommal pedig meg sem kezdődik a szentmise addig, amíg a helybéli polgármester, valamint az éppen ráérő megyei politikus meg nem érkezik, nem mulasztva el az alkalmat, ha már odafáradtak, hogy el ne mondják, mennyire nagylelkű volt a párt az egyházi persellyel. Nemrégiben egy nemzeti gyásznapon celebrált megemlékező szentmise csak Isten kegyelméből nem fulladt botrányba az oltár előtti pulpitusról elhangzott politikai indíttatású, fricskázó, kortes allűrökkel megtűzdelt világi orációktól.
Nem az én tisztem mérlegelni és eldönteni, mennyire helyes vagy helytelen az Excellenciád által képviselt egyház eme újkeletű iránya. De…
Megyejáró útjaim alkalmával egyre gyakrabban állítanak meg hitüket gyakorló római katolikus családok azzal, hogy minden vasárnap megfognák gyermekeik kezét és elmennének a templomba. De mivel sosem lehet tudni, hogy éppen milyen alkalomból telik meg az első padsor politikusokkal, amitől nyomban görcsbe rándul a gyomruk, inkább kihagyják a közös ima eme alkalmát. Hallják őket eleget a tanévnyitókon, kulturális rendezvényeken, köztéri szoboravatókon, egyszóval mindenhol, ahol összegyűlnek az emberek.
Azaz már a templomainkban is. Akár az ominózus „nagytestvér”. Nincs hely, ahol a társadalomnak eme tolakodó szegmense ne gyakorolna nyomást az emberek kedélyállapotára, életére, lelkére.
Ide kapcsolnám, hogy nemrégiben egyik felekezeti testvérem szájából hangzottak el a következő szavak is, amelyek megerősítettek írandóimban: „A kertem végében, a vén diófa alatt van egy kiszolgált pad. Oda járok találkozni az én Teremtőmmel. Ez az egyetlen hely ebben a mocsokkal teli világban, ahol nem iszom ki a megbotránkoztatás keserű poharát.”
Hogy milyen messzire mutatnak ezek a szavak egy hétköznapi ember szájából a jövőbeni egyházunk tekintetében és történetében, Excellenciád tiszte mérlegelni, eldönteni, illetve tenni az érdekében az elkövetkezendőkben. Természetesen, ha úgy látja jónak.
Tisztelettel:
Sütő Éva, újságíró
reggeliujsag.ro
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
