Tűzvész tombol, s föld csuszamlik,
Áradás szök bőszen fel,
Vihar tép és hányja lelkem,
Iránytűmet mosva el.
Egyre dúl a sodró idő,
Egyre morzsol, zúz a gép,
Hajómon már tört az árbóc,
Deszkáin már ott a lék.
Megpihenni módom nincsen,
Testem fáj és megkopott,
(Lelkemben bár buzgalommal
Vegyült kétes hit ragyog),
Kikötőm már rég elhagytam,
És a part oly távol még,
Azt hinném, hogy vége lesz, ám
Úgy tűn, munkám: nem elég.
És távolban mi vár vajon?
Éden avagy kárhozat?
Lesz-e módom béke-révbe
Vinni fáradt csontomat?
Lesz-e mód majd megnyugodnom,
Otthont érni tudok-e?
Merre visz a tenger habja,
Szerencsének vad szele?
Nem tudom, hát sodródnom kell!
Bird ki hajóm, bird ki még!
Révbe kell, hogy érjek egyszer,
Kell, hogy legyen béke-rév!
Kell, hogy legyen, s elüljön már
Vad vihar s az áradat,
S múlt legyen a régi káosz,
Nem fojtva már vágyakat.
Kerepesi Igor
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
