Mozart Requiemjének dallamai jutnak eszünkbe zenei aláfestésként, ha 1956. november 4-ére gondolunk. Mindennek vége, minden elveszett, a Nyugat nem segített, vérbe fojtották a magyar szabadságharcot, kegyetlen és véres megtorlás, a hallgatás korszaka következett, a kimondatlan szavak folytán évtizedeken át a lelkek megnyomorodásának korszaka jött. Ám azért, bár erről nem szoktunk beszélni, nem adtuk könnyen magunkat.
 |
Konszenzus uralkodik abban, hogy november 4-én lényegében semmi esélyünk nem volt már. Ez így igaz. A világ egyik legerősebb hadserege, városi frontharcászatra kiválóan felkészített inváziós serege rohanta le hazánkat a Forgószél hadművelettel. Esetükben már az sem volt igaz, ami még a második világháborús Vörös Hadseregre igen. Tehát, hogy belső-ázsiai mongoloid „golyófogókról” van szó, akik élete cseppet sem számított Sztálinnak. Ez esetben etnikai értelemben is oroszokról beszélünk, akik kiválóan fel voltak készítve. Ezt fontos leszögeznünk, hogy itt már nem csak mennyiségileg voltak fölényben, hanem minőségben is. Ráadásul 1945-höz képest az ellenoldal sem egy reguláris sereg, a Magyar Királyi Honvédség és az akkori világ önállóan kétségkívül legerősebb hadigépezete, a német Wehrmacht és a Waffen SS, kiegészülve önkénteseivel szerte Európából és a hungarista harccsoportokkal. Nem, ilyen volumenű ellenállási potenciálról már nem beszélhettünk, itt „csak” diákok, munkások, egyszerű magyar civil hazafiak voltak, Molotov-koktélokkal, néhány puskával, de annál nagyobb hittel és szívvel.
És ez nem mellékes körülmény.
Mert ha józan ésszel végiggondoljuk, minden racionális érv arra indít minket, hogy hasonlóképpen kellett volna történnie a szovjet bevonulásnak, mint a későbbi, 1968-os „prágai tavaszon”, tehát, élesen fogalmazva, mint kés a vajon. Ehhez képest azért mégsem ez történt. Bár tudták a felkelők, hogy semmi esélyük, mégsem adták meg magukat, makacsul küzdöttek, és amennyire erejükből tellett, megnehezítették a megszállók dolgát, vidéki ellenállásgócok is kialakultak, gondoljunk csak a „mecseki láthatatlanokra”. Egy 1957-ben, az NDK-ben tartott katonai értekezleten Zsukov tábornok kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a magyarok nem várt ellenállást tanúsítottak, s kiemelte, ez a fajta városi gerillaharcászat kissé meglepte őket, bár nyilván győzelmük nem forgott kockán, de intő jel volt számukra. Olyannyira, hogy a szovjet fél halálos áldozatait el is titkolták a közvélemény előtt. Nyilván kellemetlen lett volna megtudnia mindenkinek azt, amit aztán a Szovjetunió felbomlása után tudhattunk meg, mikor napvilágra kerültek a levéltári adatok.
Ezek alapján megállapítható, hogy
halottnak nyilvánítottak 85 tisztet, 2-t eltűntnek, további 138-at sérültnek, ezen felül 584 tiszthelyettes és sorkatona lelte halálát Magyarországon, további 1402 sérült meg, 49 tűnt el.
Ez összesen közelít a 700 halálos áldozathoz (vannak források, amelyek összességében 722 halottal számolnak). Magyar oldalon a veszteség mintegy 2500-3000 volt.
S hogy október 23-a óta mennyire egyenlőtlen küzdelem volt az övék, érdemes megnéznünk a szembenálló feleket tételesen. Ellenségeink oldalán: a szovjet fegyveres erők, a KGB, a Magyar Népköztársaság, az ÁVH, parancsnokaik Ny. Sz. Hruscsov, I. Sz. Konyev, I. A. Szerov, G. K. Zsukov, Gerő Ernő és Kádár János. Míg a mi oldalunkon a „corvinisták”, Maléter Pálék, Pongrátz Gergelyék és a sok névtelen hős, valamint az olthatatlan szabadságszeretet. Az a szabadságszeretet, mely mélyen gyökerezik a magyarság lelkében és génjeiben, mely történelmi harc jelszava volt és lesz: inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!
A mai napon a büszkeségtől megrendülve, néma főhajtással emlékezzünk rájuk, tisztelegjünk az áldozat előtt, mit értünk hoztak.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
