Nincs más vétkük, mint hogy rossz helyre születtek – Helyszíni riport Leszbosz szigetén

Nincs más vétkük, mint hogy rossz helyre születtek – Helyszíni riport Leszbosz szigetén

A Sant’Egidio közösség másodjára hirdeti meg a szünidő heteiben a szolidaritás nyarát: fiatalokat hív Leszbosz szigetére, hogy részt vegyenek a moriai menekülttábor lakói között végzett szolgálatban. Jelenleg 15 ezer menekült él az eredetileg 3000 főre tervezett táborban, embertelen körülmények között. Idén a magyar közösség tagjai is a helyszínen segítenek. Kollégánk helyszíni riportja.

Az adagolókonyhában kezdem az első nap a szolgálatot; mellettem olaszok, lengyelek, egy ukrán fiú és egy szép fiatal afgán lány segít, a fején kendővel. 800 adag étel készül, elképesztő az összhang, pedig nem is ismerjük egymást. Angolul beszélgetünk, kiderül, hogy az afgán lány, Delaram a táborban lakik, onnan jár át segíteni.

A programban 30-40 ember dolgozik egyszerre, tíznapos turnusokban négyszer váltják egymást. Az említetteken kívül vannak még velünk spanyolok, de ők aznap a felszolgálásban segítenek, alig találkozunk, hatalmas a pörgés. A kezdeményezést a Sant’Egidio közösség finanszírozza, adományozói segítségével. Három órától érkeznek az emberek, a kapuban ellenőrzik, van-e jegyük: ha van, sorban állhatnak, ha nincs, menniük kell előbb regisztrálni. Másnap a sorállást felügyelem: mindenkin legyen maszk, a családok egymástól kellő távolságban elhelyezett székekre üljenek, kedves fogadtatásban részesüljenek. Sok szomorú felnőtt érkezik, mind ugyanazt mondják: nem sok reményük van, egyhangúan telnek a napjaik, nem tudják, mikor születik döntés az ügyükben. A nagylányok mosolyognak, szelfiznek, a kicsik hancúroznak az udvaron, végre van egy pici tér, ahol kevésbé zsúfoltan szaladgálhatnak. Az élet mindenhol győzedelmeskedni akar, ez a sok szép, okos tekintetű, virgonc gyerek azonnal feltalálja magát, sokan velem, az idegennel is azonnal bolondozni kezdenek. Nagyrészt afgánok, nemigen beszélnek angolul, de sok családban akad valaki, aki tud egy kicsit.

A konyhában kiderül, a rizs egy része nem sikerült, de már jön az újabb vásárlás eredménye, paradicsom, uborka, feta, készül a saláta. A csodálatos kenyérszaporítás valósul meg, nyolcszáz ember lakik jól aznap. Delarammal együtt hámozom az uborkát, megtudom, hogy bár afgán, Iránból jött, ahol az afgánoknak nincsenek jogaik, iskolába sem járhatnak, ő maga is csak illegális afgán iskolába járt, ahol sokat nem tanítottak. Nem egészen értem, hiszen különösen intelligens, sokat tud a világról, Magyarországról is sokat kérdez, szépen beszél angolul, franciául is tud. A viselkedése alapján pedig egy hercegi családban tudom elképzelni, finom, tartózkodó és nyitott egyszerre. Elmeséli, hogy a szülei csak a nevüket tudják leírni, apja súlyos beteg.

Anna, a 19 éves, szeptembertől orvostanhallgató barátnőm felszolgál, már a második nap végén sokat tud fársziul, Nadia tanítja, aki ugyan alig beszél angolul, de a fiatalok hamar megértik egymást. Összeköti őket az emberszeretet, az önzetlen, ingyenes szolgálat. Anna is kérdezgeti az embereket, de végül inkább nem is, csupa szomorú történetet hall, inkább csak mosolyog rájuk, és szeretne itt maradni örökre, amíg nem talál mindenki otthonra, ahol nyugalomban, békében élhet.

Leszbosz Európa szélső határa, a kikötője azoknak, akik nehéz utazásról, háborúból jönnek. Nagyon sokan halnak meg közülük a viszontagságos út során. Földi pokolnak nevezik a közösségbeli barátaim a tábort: a hivatalos táborban konténerekben élnek, de sok ezer ember már nem fért be, a „dzsungelnek” nevezett kinti táborban lakik, szedett-vedett sátrakban, összezsúfolva. Semmi nincs, áram is ritkán, és gyakorlatilag semmi tennivaló sincs, csak telnek a napok céltalanul. „Eszünk és alszunk” – mondja a 13 éves Salma, aki iskolába szeretne járni, vagy legalább olvasni, de könyv sincs a táborban.

A találkozás örömét visszük el nekik, ami nagyobb ajándék a finom ételnél is. Terített asztalokhoz ülhetnek, arra a kis időre visszanyerik emberi méltóságukat ezek a sokat szenvedett emberek, akik a táborban emberhez nem méltó körülmények között élnek.

Dawood a közösség tagja, sokat mesél, 18 éve él Olaszországban. Afganisztánból jött, megjárta ugyanazt az utat, mint az itt élők: napokon és éjszakákon át gyalogosan, kamionokban utazott, majd gumicsónakon kelt át a tengeren. Rómában az utcán élt, amikor a Sant’Egidio közösség elhívta a nyelviskolájába. Azóta elvégezte a szociális munkás szakot, most doktorál, tanít egy állami iskolában, szabadidejében pedig a közösségben végez szolgálatot, a nyelviskolában. Már második nyara ez Leszboszon, fáj a szíve ezért a sok emberért, akik nem kapnak esélyt egy jobb életre, pedig csak az a bűnük, hogy rossz helyre születtek. Vissza akarja adni másoknak, amit ő kapott a közösségtől, és úgy gondolja, senki nem olyan szegény, hogy ne segíthetne a nála még szegényebbeknek. A táborlakók több mint fele a honfitársa, egy olyan országból jöttek, ahol több mint negyven éve háború dúl, nincs biztonság; a hazarákat, ő is ehhez a népcsoporthoz tartozik, szisztematikusan irtják. Sokat megértek a szavaiból, látom már a vacsorára érkező vendégek mögött a poros utcákat, hallom a lövéseket, érzem a létbizonytalanságot, amiből érkeznek.

Delaram orvos szeretne lenni. Már azt is tudja, hol vannak a legjobb orvosi egyetemek Európában, azokra a helyekre vágyik. A globalizált világban az internetről tanult meg sok mindent, de papírja nincs róla. Vajon adunk-e esélyt neki? És annak a sok csillogó szemű kisgyermeknek? „Nincs bűnük, gyerekek, de ha most nem tanulhatnak, mi lesz velük?” – teszi fel a gyötrő kérdést Dawood.

Hírdetés

Másnap reggel a konyhára megyek főzni. Egy angol házaspár, Eric és Philippa konyhája, akik több mint húsz éve turistaként érkeztek Leszboszra, de megismerve a menekülteket, itt maradtak segíteni nekik. Több száz embert mentettek ki a tengerből. Eric szobrász, létrehoztak egy művészeti műhelyt, a táborban lakó fiatalok kijárnak hozzájuk rajzolni, festeni. A béke szigete ez, valódi otthon az otthontalanság mély szakadékában, ahonnan nem látszik a kiút. A képek szépek és fájdalmasak. Philippa elmeséli, hogy a nagy aukciósházaknál előkelő helyen kínálják őket, de az eladásukkal nem az a cél, hogy drágán keljenek el, hanem hogy az emberek megismerjék alkotóikat: nem a „menekültek” címkével ellátva, hanem úgy mint Ali, a grafikus; Amir, a festő; Khaled, a divattervező…

A konyhán hatalmas a sürgés-forgás, hihetetlen mennyiségű padlizsánt pucolunk meg, hagymát, répát, zellerszárat vágunk fel, tojást főzünk meg néhány óra alatt. Egy lengyel pappal vágjuk a hagymát, aki egy hetilap főszerkesztője; Alexandra szabadúszó fotós, de van köztünk orvos, tanár, jogász, pszichológus, szociális munkás, programozó… Van feladat bőven, figyelni is kell egymásra, mert szorít az idő. Segítenek Eric barátai, egy szír, egy etióp, egy afgán fiatal: munkához szoktak, szívesen beállnak, emelik a legnehezebb edényeket.

Vasárnaponként szentmisét ünneplünk, a keresztény menekült barátaink, akik közül néhányan kijöhetnek a táborból, nagy örömmel vesznek részt rajta. A gyerekek foglalkozásán, a béke iskolájában hetente háromszor gyűlik össze kétszáz gyerek, a fiatalok játszanak velük. Egy másik helyszínen angoloktatás zajlik, egyhónapos tanfolyam, százan jelentkeztek, gyerekek, felnőttek egyaránt, két csoportot alakítottak ki belőlük. Nagyon szeretnének tanulni, a gyerekeknek különösen hiányzik az iskola. Improvizálunk, lengyel, olasz, spanyol tanárok oktatnak, nem egy tipikus nyelviskolai csoport, sem korosztály, sem létszám alapján, de nagy a lelkesedés. Mert a tanulás a reményt, a jövőt jelenti. A tengerparti éttermet – ami valójában egy olívasajtoló üzem – alakítjuk tanteremmé, mindenki kap maszkot, kézfertőtlenítőt, füzetet, ceruzát.

Leszboszon 90 ezer lakosra jut 20 ezer menekült, aránytalanul nagy feladat az ellátásuk a sziget méretéhez képest (1633,83 km²). 67 menekült jutott már el a közösség által kezdeményezett és Európa több országában megvalósított humanitárius folyosókon keresztül Leszboszról Olaszországba. Az első csoport 2016. április 16-án Ferenc pápával érkezett, amikor az egyházfő a menekülttáborba látogatott. Ezzel a konkrét gesztussal hirdette, hogy ne féljünk.

Andrea Riccardi, a Sant’Egidio alapítója is ezt közvetíti a közösség felé: ne féljünk, tekintsünk rá a szenvedés helyeire, lépjünk közel, lássuk meg az emberek arcát. Ha nem is tudunk sokat tenni, azt mindenki megteheti, hogy odafigyel, beszél róla, informálódik. És imádkozik.

Ezt tettük szerdán, amikor ellátogattunk a sziget északi részére, erre a szimbolikus helyre, amelyet a mentőmellények hegyének neveznek. A part mindössze négy kilométernyire van Törökországtól, ide a legkönnyebb csónakon eljutni. Számtalan emberi tragédia történt itt, több ezren fulladtak a tengerbe. Az itt maradt mellényeket, csónakok maradványait, mentőöveket és más tárgyakat a hegyre halmozzák fel. Nem szép hely, nem az a történelmi örökség, amit az útikönyvek szerint látni kell, de napjaink történelmének hiteles tanúja: zarándokcsoportok célpontjává vált a domb, megrendítő zarándoklatoké.

Körbementünk, virágot helyeztünk el szemétkupacon az emlékezés, a kegyelet jeleként a halottak iránt, akiknek a sírjára a rokonok nem helyezhettek koszorút. „Oltalmad alá sietünk” – szólt az ének lengyelül, Mária irgalmas szívébe, oltalma alá ajánlottuk mindazokat, akik egy jobb élet reményében keltek útra.

A 142. zsoltár szavain elmélkedve imádkoztunk: Dávid menekül, sehol nem fogadják be, az Úrhoz fordul, bízva a segítségében. Kértük az Urat a hozzá hasonlóan üldözött, menedéket kereső emberekért és azért, hogy növekedjen a szolidaritás az emberek között. 

Fotó: Anna Matlak

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »