Míg Rómában a történelem valaha volt egyik legpusztítóbb tűzvésze szedte áldozatait, Nero császár nyári üdülője kényelmében dallal és lantjátékkal próbálta elütni az időt – hangzik az ókori uralkodó ellen leggyakrabban felhozott vád. Nero a keresztényekre hárította a felelősséget, sokak szerint pedig egyszerű baleset történt. De mi lehet az igazság? A történészek perdöntő bizonyítékok hiányában csak feltételezésekre, valamint az ókori történetírók gyakran egymásnak is ellentmondó állításaira hagyatkozhatnak. A tűz keletkezésének körülményeiről szóló vita mindmáig tart, és kérdés, kiderül-e valaha, hogy mi okozta a katasztrófát.
Az ókori Róma virágkorában gyakoriak voltak a tűzvészek. A város túlnépesedése elérte a kritikus szintet, a szűken kanyargó sikátorok között pedig rendezetlenül hevertek a rómaiak otthonai. A hatóságok szinte tehetetlenek voltak katasztrófahelyzetben, mivel nem rendelkeztek tűzoltásra alkalmas eszközökkel. Ilyen körülmények között a gyorsan terjedő lángok rövid időn belül minden idők egyik legborzalmasabb tűzesetét okozták.
Kr. u. 64. július 18-ról 19-re virradóra hisztérikus ordítozás zaja szakította félbe a római éjszaka nyugalmát. Az ébredező rómaiak először nem értették az utcáról beszűrődő sikoltozás okát, bár orrukat és szemüket már bántotta a kellemetlen füstszag. A felfordulásban megszaporodtak a kétségbeesett „tűz van!” kiáltások, és az éjszaka nyugalmát megtörő pánik egyre ijesztőbb mérteket öltött. A rómaiak tehetetlenül figyelték a tűz villámgyors terjedését. A máskor sötét égbolt mélyvörös színben pompázott.
A városon végigsöprő tűz szörnyű pusztítást végzett. Fényűző villák, színpompás kertek, csodálatos templomok, hűsítő szökőkutak, hatalmas fórumok váltak a lángok martalékává. És persze emberek ezrei, akik közül sokan már a mindent beborító füsttől megfulladtak.
Tacitus feljegyzései szerint a tragikus esemény Róma kereskedelmi negyedében, a Palatinus-dombhoz közel fekvő Circus Maximus területén kezdődött. A környéken egymás után sorakoztak a szorosan egymás mellé épített, düledező viskók, gyúlékony áruval teli bódék és sebtében összetákolt faraktárak, a város tikkasztó nyári hőségben kimerült őrei pedig éjszakánként gyakran elszenderedtek őrbódéikban. Nem nehéz belátni: elég volt egy szikra, hogy pillanatokon belül hatalmas tűz keletkezzen.
Tacitus a következőképpen emlékezett vissza az eseményekre: „A bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt felhalmozva, egyszerre kezdődött a tűz, és máris erőre kapva és a széltől szítva, a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok vagy egyéb akadályok nem voltak közben. Rohamával a tűzvész először a sík területeken száguldott végig, majd magasra felcsapott, és ismét az alacsonyabban fekvő részeket pusztítva, a baj gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk s ide-oda kanyargó utcáival és szabálytalan házsoraival ki volt neki szolgáltatva – már amilyen a régi Róma volt.”
Amikor végre sikerült eloltani a lángokat, a hét római domb egyikénél, Esquilinusnál újabb tűz ütött ki. A legtöbb történetíró szerint a tűzvész hat napon keresztül pusztította Rómát, de egyes források több mint egy hétig tartó katasztrófáról számolnak be. A tizennégy római kerületből három teljesen elpusztult. Hét esetében még helyre lehetett állítani a sérült házakat, és csak négy kerületnek sikerült teljesen elkerülnie a tűzkárokat.
Jótevő, vagy őrült?
Szinte azonnal megindultak a találgatások a tragédia okáról. A nép körében elterjedt a pletyka, miszerint maga Nero gyújtatta fel a várost. A szóbeszéd alapját az adta, hogy a császár a város központjában egy új palotakomplexum megépítését tervezte, és elegendő hely hiányában épp kapóra jöhetett neki a katasztrófa. A gyanút tovább táplálta, hogy Nero – néhány megfigyelő szerint – túlzott szorgalommal látott hozzá a porig égett városrészek felújításához. A császár sokak számára örökre őrült gyújtogatóként maradt meg, akinek a túlzott hatalomvágy elborította az elméjét.
A velejéig romlott császár képének elterjesztéséhez Suetonius és Cassius Dio is jelentősen hozzájárult. A két neves ókori történetíró szerint a császár színpadi jelmezében követte végig, ahogy Róma a lángok martalékává válik. Szívből örült annak, amit látott, lanton játszott, és Trója elestéről énekelt. A híresztelés azonban valószínűleg nem volt több az uralkodó lejáratására szolgáló rosszindulatú pletykánál.
Nero a tűzvész ideje alatt minden bizonnyal a várostól 60 km-re fekvő antiumi nyári rezidenciáján tartózkodott, és itt kapta a hivatalos értesítést arról, hogy lángok borítják Róma központi részét – többek között jelentős művészeti kincsekkel telezsúfolt, frissen felújított palotáját is. Az uralkodó a hír hallatán gondolkodás nélkül Rómába utazott. Érkezésekor azonnal hozzálátott a tűz esetén szokásos intézkedésekhez, és a polgárok legnagyobb meglepetésére azonnal felajánlotta saját anyagi forrásait és ingatlanai bizonyos részeit. Azoknak, akik néhány óra leforgása alatt mindent elvesztettek, rendelkezésére bocsátotta a Mars-mező néven ismert területet. Sőt, még az egyébként szigorúan őrzött gyümölcsöskertjébe is beengedte a szerencsétlenül járt polgárokat, és az éhínség megelőzése érdekében biztosította a lakosság rendszeres élelemellátást. Átmenetileg csökkentette az élelmiszerárakat, és az ivóvízkészletekről is gondoskodott.
Bűnbakképzés az ókorban
Nerót azonban nem hagyták nyugodni a feltételezett érintettségéről szóló hírek, és azt sem volt hajlandó beismerni, hogy a város jelentős részének pusztulásáért – mint uralkodót – felelősség terheli. A zúgolódó tömeg lecsillapítása érdekében a keresztényeket vádolta szándékos tűzokozással. A rágalom akkoriban nem keltett különösebb megütközést, hiszen a rómaiak többségének szemében a különös szekta rendkívül gyanús volt. Mivel a keresztények többször bűnös városnak nyilvánították ki Rómát, és pusztulásáról jövendöltek, minden bizonnyal ők idézték elő a nagy tüzet – hangzott az indoklás.
A császár parancsára megkezdődött a keresztények letartóztatása. A kegyetlen kínzások hatása alatt sokan további követőkről számoltak be a túlélés reményében. A legtöbb fogoly a római jog által gyújtogatás esetén előírtaknak megfelelően máglyán végezte, de volt, akit keresztre feszítettek, vagy ragadozó állatok elé dobtak. Tacitus így számolt be az eseményről: „Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt, és Christianusoknak nevezett. A vészes babonaságot egyszer már elfojtották, de újból előtört, nemcsak Júdeában, e métely szülőhazájában, hanem Rómában is, ahová mindenhonnan minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát először azokat fogták össze, akik ezt a vallást vallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és amikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak.”
A gyújtogatás tehát csupán ürügyként szolgált a római történelem első szervezett keresztényüldözésére, melynek során összesen közel háromszáz embert végeztek ki.
A császár álma: Neropolis
A nagy tűzvésznek azonban nem a keresztényüldözés volt az egyetlen hozadéka. Amint kihűlt a hamu a megfeketedett romokon, Nero egy válogatott építőmunkásokból álló csoporttal hozzálátott az elpusztult területek helyén álló új városrész, Neropolis megépítéséhez. Modern, rendezett, kövezett utcákat terveztetett. Elrendelte az épületek maximális magasságának csökkentését, amelyek alapjául ekkortól kezdve csak teljesen éghetetlen követ lehetett használni. Minden épületet fallal kellett körbekeríteni, és a meglévő helyiségekhez csak engedéllyel lehetett új házrészeket hozzáépíteni.
Nero egy fényűző császári palotát is építtetett, amit Domus Aureának, vagyis Aranyháznak nevezett el. A nyolcvan hektáron álló hatalmas komplexumot különálló pavilonok sora képezte. Az épületen belül többek között egy óriási méretű vízi orgona, valamint egy 30 méter magas csarnok is helyet kapott.
Nero halálakor a palota még nem készült el teljesen. Egy ideig még folytatták a munkálatokat, ám Vespasianus idejében felhagytak az építkezéssel. A megüresedett területen építették később a híres Colosseumot, Traianus termáit és Vénusz templomát. Az óriási Nero-szobrot később napkoronával díszítették, így a rossz hírnévnek örvendő császár helyett immár Héliosz isten nézett le a városra. Később a szoborfejet lerombolták, és az aktuális uralkodó kívánsága szerinti fejjel helyettesítették – általában a császár saját arcképével.
Nero szobra tehát eltűnt a római terekről, alakja azonban irodalmi, képzőművészeti alkotásokban, történészi vitákban időről-időre felbukkan. Bár gonosztettek sora fűződik a nevéhez, a római tűzvészért valószínűleg nem tehető felelőssé. Ennek ellenére továbbra is Róma felgyújtójaként él tovább a köztudatban, és amíg a történészek nem állnak elő ennek ellenkezőjét alátámasztó megcáfolhatatlan bizonyítékokkal, addig minden bizonnyal a CD-és DVD-író program neve is Nero Burning ROM marad.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
