Elődje örökségét készül folytatni, megtartani a Háromszék Táncegyüttes mintaadó intézményi státusát. A 32. Erdélyi Népzene- és Néptánctalálkozó megszervezésére készülő együttes igazgatójával, Virág Endrével a legjobb hazai táncszínház előtt álló feladatokról, a nemzeti érdekek tánc általi képviseletéről beszélgettünk.
– Igazgatói pályájának első nagy rendezvénye előtt áll. Van oka az izgulásra? – Legfeljebb jótékony értelemben. Két év kényszerű szünet után rendezzük meg újra az immár 32. kiadásához jutott Erdélyi Népzene- és Néptánctalálkozót, s ha ebben a pozícióban új is nekem a feladat, az évtizedek során azért alaposan benne voltam a szervezésben. Így aztán bízom benne, hogy nem érhet különösebb meglepetés bennünket. November 11–12-én a remélhetőleg minél népesebb közönség közel 650 fellépőt láthat majd a Sepsi Arénában, a Duna Művészegyüttes gálaműsora, a gyerekelőadások, a táncházak remélhetőleg maradandó élményt nyújtanak.
– Harminckét évvel a megalakulása után váltott első ízben vezetőt a Háromszék Táncegyüttes. Készült bármilyen formában is a feladatra? – Egyáltalán nem, holott tudom, úgy is tűnhetne, hiszen az alapító igazgató, Deák Gyula drámaian korai halála által kiváltott helyzetben egyedüli pályázóként nyertem el a tisztséget. Ennek ellenére, Isten lássa lelkemet, soha nem voltak hasonló egyéni ambícióim. Deák Gyula 2022. januári eltávozása után azonban sokan megkerestek: ugye, te leszel a következő? A baráti kör, a szakma részéről érkező nyomásgyakorlás mellett elindult a szóbeszéd is, külföldről is érkeztek érdeklődő és bátorító hívások. Amikor az együttes fenntartója, a háromszéki önkormányzat vezetői kikérték a véleményemet a lehetséges utód felől, önmagamat meg nem soroltam a jelöltek közé, rákérdeztek: és Virág Endre? Ilyen körülmények között lassan bennem is eldőlt: megpróbálom. Persze tele voltam kétségekkel, vajon tényleg tudnék valami jót művelni? A pályázat benyújtásának napján mindenesetre úgy mentem oda, hogy ha egyetlen jelentkező is akad, én nem nyújtom be az iratcsomót. De senki sem pályázott. Meggyőztem hát magam, hogy nem szabad elutasítanom a kihívást, felelősséggel tartozom a Háromszéknek.
– Az egykori táncos felelőssége ez? – Elsősorban, hiszen az 1990-ben létrehozott Háromszék Táncegyüttes egyik első táncos alkalmazottja voltam. Persze nem minden előzmény nélkül. Előbb 1985-től a Stúdió Táncegyüttesben táncoltam – Könczei Árpád elsősorban a barátomat igyekezett megnyerni, de végül én ragadtam ott –, ahol örökre foglyul ejtett a néptánc, a táncház „fertőzően” jó társasága, amely más, különleges közösséget alkotott a kommunizmus egyre vadabb utolsó éveiben. A Háromszék toborzásakor szerszámlakatosként dolgoztam, de természetesen azonnal váltottam, amint lehetőségem nyílt rá. Azt követően 2006 nyaráig táncoltam a Háromszékben, közben minden lehetőséget megragadtam nemcsak a technikai tudásom fejlesztésére, de a néptánc, a népi művészet világáról is igyekeztem egyre többet megtudni. A Háromszéktől való távozásom is a bennem egyre szélesebbre táruló perspektívára vezethető vissza. Miután néhányunk jobbító szándékú ötleteit az együttes vezetői közül nem mindenki fogadta egyöntetű elismeréssel, hirtelen felindulásból megpályáztam a Kovászna Megyei Művelődési Igazgatóságnál adódó táncszakreferensi állást, és legnagyobb meglepetésemre engem választottak a hét jelentkező közül.
– Képes volt elsősorban „tegnapi” tánckarvezetőként elsősorban módszertani tevékenységre adni a fejét? – Gyorsan találtunk „menekülési útvonalat”, a feleségemmel, Imolával már 2006 októberében elindítottuk a Százlábú gyereknéptánc-együttest. Előtte is, már 1992-től kezdődően tanítottunk gyerekeket különböző iskolákban, jómagam ma is öt helyen tartok iskolai órákat. Elsősorban annak az életminőségplusznak a megőrzése vezérelt, amelyet a néptánc képes nyújtani a művelőinek. Mert abban semmi természetellenes nincs, hogy a népi kultúra mindig is a nemzeti érdekeket képviselte – ha nem tudatosan, akkor ösztönösen. Ezt a Százlábú ma már egyetemista tagjai is igazolják, valahányszor meglátogatnak, mindig elmondják, mennyire más életminőséget tudnak megélni a táncos társadalom tagjaiként. A színpadra kerülés ugyanis fegyelemre, a másikra való odafigyelésre, a viselet „viselésének” megtanulására, felelősségtudatra nevel. Ezt az álommunkahelyet adtam fel, amint tudatosult bennem, hogy nekem adósságaim vannak a Háromszék irányába.
– Hogyan telt az első félév az igazgatói székben? – Tudtam, de csak miután szembesültem, éreztem is meg az egésznek a súlyát: immár 46 alkalmazott egzisztenciája múlik rajtam, minden döntésem, aláírásom következményekkel jár. És most már azt is jobban kezdtem érteni, „okoskodásaink” miért találkoztak annak idején néha elutasításnak látszó tartózkodással. Deák Gyula érdemei felmérhetetlenek, az együttes nagyon jó dolgokat művelt, egészséges arányban elegyítette a folklórt, a táncszínházat, a gyerekműsort, illetve a színházi produkciókban való részvételt. Ezért alapvetően folytatni szeretném, amit ő csinált, talán az utóbbi vonzatra erősítenék rá fokozottabban. A Tamási Áron Színházzal közös 2000-es Vérnász-produkció nemcsak kitűnő előadás volt, hanem nézőtoborzás tekintetében is fontos mérföldkőnek számít, sok színházba járó azt követően kezdett el érdeklődni a táncprodukciók iránt, és kezdett eljárni a Háromszék előadásaira is.
– Hogy újabb súlyokat helyezzek a vállára: hogyan igyekszik fenntartani a Háromszék mintaadó intézmény státusát? – Tisztában vagyunk, hogy az előadások minősége, a színpadkép, a viselet, a zene tekintetében egyértelműen irányt mutatunk nemcsak a megye amatőr együttesei számára, de az erdélyi profi együtteseknek is. Ezt a státust a továbbiakban is erősíteni akarjuk. Annak hangsúlyozásával, hogy a néptáncmozgalom erős nemzeti mozgalom, amely a gyerekektől a felnőttekig különleges emberi minőséget kovácsol gondolkodás, mentalitás, szórakozási forma tekintetében egyaránt. Ehhez képest aránytalanul kisebb támogatásban részesül, mint például a sport, egyik kiemelt célom hozzájárulni ennek az aránynak a megváltoztatásához.
Változatlanul fontos feladat a táncosok megtartása is. A „technikák” közé tartozik a felsőfokú képzés elvégzésére való ösztönzés, bár a sűrű program mellett roppant nehéz fizikailag is jelen lenni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári táncművészeti karának előadásain. Eddig a tánckar hét tagja iratkozott be, hárman már végeztek, hárman 2022 végéig jutnak diplomához – és ez fizetés tekintetében is jelentős előrelépést jelent majd számukra. Mert bizony ma még az együttesnek mindössze négy tagja rendelkezik felsőfokú végzettséget is honoráló fizetéssel, tizenhatan nem, és ezt komoly gondnak tartom. A helyzet javulásáig „eszközként” marad a szolgálati lakással, illetve a Háromszék szellemiségéből és művészi értékéből fakadó csábítás.
– Hány évre tervez előre az együttes élén? – A megbízatásom öt évre szól, erre az időszakra nagyjából készen is van az együttes műsorterve. Fiatalabb alkotók bevonására, a közreműködői kör tágítására törekszem. Gyerekelőadások felújítását is tervezzük, hiszen nemcsak nagy igény van például a nagy sikerű Ludas Matyira, de a produkció bemutatása óta több generáció is felnőtt, sőt, a tánckarban mindössze ketten vannak még, akik táncoltak az eredeti előadásban. Miközben zajlik az együttes székházának felújítása, több előadás is előkészületben van. A legközelebbi bemutatót november 30-ra tervezzük, Az ember tragédiája kerül színpadra Könczei Árpád zenéjével és rendezésében. Jövő év márciusának elején a Magyar Állami Népi Együttes táncosa, Módos Máté koreográfiájában vegytiszta folklórműsort mutatunk be, amelynek különlegessége abban rejlik, hogy a Kis-Magyarország különböző tájairól származó zenét-táncot hozza közelebb. Aztán jöhet egy újabb, egészen különleges vállalkozás: a Munkácsy-képek eltáncolása a békéscsabaiakkal koprodukcióban.
Virág Endre A Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptáncszövetség elnöke. Szászrégenben született 1967. november 3-án. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán diplomázott 2012-ben. 1990-től 2006-ig a Háromszék Táncegyüttes táncosa, illetve tánckarvezetője volt, 2006–2022 között a Kovászna Megyei Művelődési Központ szakelőadója. Feleségével, Virág Imolával 2006-ban megalapította a sepsiszentgyörgyi Százlábú néptáncegyüttest, és alapos részt vállalt a csernátoni Szakajtó és a kézdivásárhelyi Harmatfű gyerektánccsoportok, valamint a szentléleki Perkő néptáncegyüttes és a kolozsvári Bogáncs néptáncegyüttes tevékenységében is. 2016-ban az EMKE Kacsó András-díjban részesítette. Nős, egy gyermek apja.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
