A Momentum gazdasági programja totális gazdasági-társadalmi káoszhoz vezetne.
A Momentum a következő gazdaságpolitikai intézkedéseket ígéri kormányra kerülése esetére: euró bevezetése; négynapos munkahét bevezetése; progresszív jövedelemadózás bevezetése; privatizáció norvég mintára, amelynek során minden magyar állampolgár állami vállalati részvényeket kap; az egyéni nyugdíjszámlákon felgyülemlett pénz egy részének felhasználhatósága a nyugdíjkorhatár elérése előtt; a gazdaság „fidesztelenítése”.
Az euró bevezetése nem új gondolat, Magyarország uniós csatlakozása óta napirenden van.
Sőt a bevezetéséhez szükséges, úgynevezett konvergenciakritériumok elérése érdekében – még a csatlakozás előtt, 1998 és 2002 között – az első Orbán-kormány tett a legtöbbet, amit aztán a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányoknak nyolc év alatt sikerült teljes egészében tönkretenniük. 2002 és 2010 között az infláció, a költségvetési hiány és az államadósság olyannyira elszállt, hogy az euró bevezetése teljességgel lehetetlenné vált.
A csökkenés 2010 után indult meg újra, a kedvező trendet csak a koronavírus-járvány törte meg – nem csak nálunk. Az elmúlt negyedszázadban tehát minden alkalommal a jobboldali kormányok tették a legtöbbet azért, hogy az euró bevezethető legyen Magyarországon. Más kérdés, hogy van-e bármilyen érv, amely a konkrét bevezetés mellett szólna. Különösen egy olyan helyzetben, amikor az unió eresztékei recsegnek-ropognak, és ki tudja, meddig marad egyben az egész építmény. Egy ilyen helyzetben a közös valutához való csatlakozás helyett politikailag sokkal bölcsebb az óvatos kivárás. Ráadásul az önálló valuta nagyobb gazdaságpolitikai mozgásteret jelent. Az euró bevezetése mellett konkrét érvet eddig senki nem mondott, és a Momentum sem tér ki erre. A bevezetés melletti kiállás inkább tekinthető állásfoglalásnak a nemzetállamok Európája és az európai egyesült államok közötti vitában – az utóbbi mellett. Ez pedig egy régi baloldali álláspont: minél előbb és minél teljesebb betagozódás egy szuperbirodalomba. A birodalmak ugyan változnak, de a betagozódás baloldali kényszere állandó.
A négynapos munkahét – nyilvánvalóan megvalósíthatatlan – ígérete színtiszta populizmus, vagyis egyszerűen hangzó, népszerű, de valójában megvalósíthatatlan ígéretekkel való operálás.
Önmagában ezzel nincsen baj, hiszen a populizmus együtt jár az általános választójogon alapuló tömegdemokráciával. A Momentum általi bevetése ugyanakkor hitelteleníti azt a kommunikációt, mely szerint ők újfajta politizálást hoznak a magyar közéletbe, és rávilágít arra, hogy valójában semmi ilyesmiről nincsen szó. Ha pedig a négynapos munkahét bevezetésével ténylegesen megpróbálkoznának, akkor abban a pillanatban bezuhanna a magyar gazdaság versenyképessége (hiszen a kevesebb munka mellett sincsen arról szó, hogy közben a fizetések csökkennének), és odajutnánk, hogy az elvárt életszínvonalat a gazdaságban megtermelt jövedelmek helyett csak hitelfelvétellel lehetne elérni. Ezzel pedig nem egy új Magyarország venné kezdetét, hanem egy három évtizedes kitérő után sikerülne visszamanőverezni az országot a késő Kádár-korba.
Hasonló a helyzet a progresszív jövedelemadózással.
Minden elemzés azt támasztja alá, hogy 2010 óta Magyarországon jelentősen csökkent a rejtett gazdaság aránya és a feketefoglalkoztatás. Ezt több összehangolt eszközzel sikerült elérni, amelyek közül az egyik az adó- és járulékcsökkentés. A progresszív jövedelemadózás bevezetése adóemelést jelent, annak minden következményével: egyrészt a növekvő személyi költségek (amik ráadásul nem járnak együtt a munkavállalók nettó keresetének növekedésével) csökkentik a versenyképességet. Másrészt a magasabb jövedelmi sávokat sújtó magasabb adók újra visszahozzák a legális foglalkoztatás helyett mindenféle trükkös megoldások alkalmazását (beszámlázások, zsebbe fizetés stb.).
Mindez nem új Magyarországot hozna, hanem a 2010 előtti időket, amikor szintén progresszív jövedelemadózás működött, és amikor a feketegazdaság és a feketefoglalkoztatás aránya jelenleginél jóval magasabb volt.
Arról nem is beszélve, hogy a progresszív jövedelemadózás és az adóemelés évszázados múltra visszatekintő, klasszikus baloldali gazdaságpolitikai eszköz, tehát sem a korábbi politikai megosztottság meghaladásának, sem valamiféle újdonságnak nem nevezhető.
A következő kérdés a privatizáció norvég mintára. Ennek értékeléséhez először tudnunk kell, hogy alátámasztja-e bármi a Momentum által előrevetített privatizáció szükségességét. Az OECD adatai szerint az állami tulajdonban álló társaságoknál foglalkoztatottak aránya Magyarországon alig több mint négy százalék, és ez a nagyságrend hasonló, mint Észtországban, Franciaországban, Csehországban, Szlovákiában vagy Olaszországban. Ugyanez az arány a hivatkozott Norvégia esetében csaknem tíz százalék. Nehéz tehát belátni bármiféle további privatizáció szükségességét, sőt a követendőnek kikiáltott norvég modell eléréséhez az állami szektor arányának jelentős növelésére volna szükség.
A további privatizáció a korábbi szocialista–szabad demokrata kormányok időszakát hozná vissza, amikor privatizáltak, ha kellett, ha nem.
Így került külföldi tulajdonba az energetikai szektor jelentős része vagy éppen a budapesti ivóvíz-szolgáltatás, annak minden következményével együtt: a közüzemi díjak jelentős megemelkedésével, a hálózatok karbantartásának elmulasztásával stb. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a Momentum privatizációs ötlete ugyanide vezetne: az újdonsült tulajdonosok többsége a tulajdonát azonnal készpénzre akarná váltani, és a legtöbb pénzt a magukat bevásárolni kívánó külföldi cégek kínálnák a papírokért.
Az egyéni nyugdíjszámlákon lévő összegek nyugdíjkorhatár előtti felhasználásnak lehetővé tétele szintén rengeteg problémát vet fel.
Nem véletlen, hogy a nyugdíjrendszerhez való csatlakozás kötelező, hiszen az emberek egy jelentős része önmagától valószínűleg nem tenne félre vagy nem elégséges forrásokat tenne félre idős korára. És az sem véletlen, hogy nyugdíjat a nyugdíjkorhatár elérése után vehet fel az ember. Ha ugyanis a nyugdíjszámlán lévő pénz korábban is felhasználható lenne, akkor kevesebb pénz maradna a nyugdíjas évekre, és olyan helyzet állna elő, amikor sokaknak túl alacsony lenne a nyugdíja. Az ő megsegítésükhöz pluszforrásra lenne szükség, aminek egyrészt kérdéses az előteremthetősége, másrészt igazságtalan lenne azokkal szemben, akik nem élték fel előre a nyugdíjuk egy részét.
Ha a nyugdíjuk egy részét előre felélőket nyugdíjaskorukban az állam kisegítené, akkor senki nem lenne arra ösztönözve, hogy ne tegyen ugyanígy, és a nyugdíjrendszer elvesztené fő funkcióját: az időskori megélhetés biztosítását. A Momentum javaslata tehát visszahozná az alacsony nyugdíjak korát vagy jelentős pluszterheket róna a későbbi aktív generációra. A korábban felélt összegeket ugyanis csak adó- és járulékemeléssel lehetne pótolni. És mivel a nyugdíjrendszert egyébként is feszíti az aktív korú népesség csökkenése, a várható élettartam növekedése, a társadalom elöregedése, borítékolható, hogy a Momentum javaslatának megvalósítása súlyos válságot eredményezne.
Bár a Momentum szemérmesen hallgat róla, szóhasználata arra enged következtetni, hogy kormányra kerülése esetén visszahozná a magánnyugdíjpénztári rendszert. Azt a rendszert, amikor a zömmel külföldi tulajdonban álló magánnyugdíjpénztárak hatalmas profitra tettek szert a mi befizetéseinkből, ezt a pénzt kivitték az országból, majd amikor elszámolásra kötelezték őket, a legtöbb magyar polgár olyan levelet kapott tőlünk, hogy „az Ön befizetéseinek hozama nulla forint”.
A fentieken túl, bónuszként megígéri nekünk a Momentum a gazdaság fidesztelenítését. Talán ez mutatja meg leginkább a Momentum hazugságát az új Magyarországról. A gazdaság fidesztelenítése ugyanaz a kategória, mint a gazdaság zsidótlanítása vagy a mezőgazdaság kuláktalanítása.
A Momentum az új Magyarország ígéretével nyilas és kommunista retorikához nyúl, nyilas és kommunista politikát ígér.
Mi jelenthető ki a fentiek alapján a Momentumról? Gazdaságpolitikai programjuk meghaladja-e a hagyományos ideológiai (bal/jobb) megosztottságot? Valóban új korszak kezdődhet-e a Momentum kormányzásával?
A válasz mindkét kérdésre nemleges.
A Momentum egyrészt jellegzetesen baloldali párt, amelynek a hatalomra kerülésével részben az 1990 előtti kommunista Magyarország, részben pedig az 1990 utáni időszak baloldali kormányainak politikája térne vissza.
A Momentum másrészt nem új párt: ideológiája, retorikája, politikai programja alapján az 1990-es évek SZDSZ-ének a reinkarnációja. Annak a pártnak, amely a kommunizmusba nyúló gyökereivel, ávós felmenőkkel bíró pártvezetőivel akkor szintén új világot hazudott nekünk, amely új világ a gyakorlatban egy szélsőliberális, nemzetellenes politikát és totális gazdasági-társadalmi káoszt jelentett.
Köszönjük, ebből egyszer is elég volt!
Felföldi Zoltán
A szerző közgazdász, politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
