Június 16-án, kedden este a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola idei szabadegyetemi sorozatának záróakkordjaként Budapesten, az intézmény Piarista közi székhelyén Nényei Pál író, drámaíró, középiskolai tanár, a Sapientia oktatója tartott előadást Te nyitod a néma fülemüle torkát kiáltásra címmel.
Az előadó a pannonhalmi bencés gimnáziumban érettségizett, magyar-művészettörténetből szerzett diplomát; 1999 óta tanít egyházi csúcsközépiskolákban – bencések, ferencesek, piaristák, ciszterciek.
Bevezetőjében leszögezte: a korszak, amelyben élünk, „mintha nem az Egyházunk virágkora lenne, és akkor még finoman fogalmaztam…” Nényei Pál állítja: a katolikusoknak megújulásra van szükségük.
Előadását Dante Isteni színjátékával kezdte, a harmadik énekből idézte A Pokol kapuja című fejezet első kilenc sorát, Babits Mihály fordításában:
„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Nényei Pál kiemelte: az Isteni színjáték Pokol éneke a 14. század elején készült, amely szintén nem volt a kereszténység virágkora. Az akkori történésekben ráismerhetünk „a saját korunk nyavalyáira” – fogalmazott. – A költői én eltéved az emberélet útjának felén. Dante ekkor 35 éves. A 70 a teljesség száma. Krisztusnak adatott meg, hogy a csúcson áldozza életét az emberiségért, 35 éves korában halt meg. „Nem azért, mert valóban akkor halt meg, hanem a számszimbolika szempontjából ez nagyon fontos.”
Az eltévedt, bolyongó költői én találkozik Vergiliusszal. Együtt indulnak el, és eljutnak a pokol kapujáig. Nagyon fontos, hogy 1300 nagypéntekén vagyunk, délután három órakor, amikor Krisztus meghalt. Az ő halálának pillanatáról van tehát szó – mondta az előadó. Egyúttal rámutatott: az Isteni színjáték keletkezésének idején már kezd elterjedni az utolsó ítélet ábrázolása Nyugat-Európában, a megszületett festmények rendkívül látványos képek, hatalmas a népszerűségük.
Nényei Pál illusztrálásképpen Dante barátjának, Giottónak a festményeit vetítette ki a táblára, melyeken válogatott kínok között kínozzák a kárhozott lelkeket. Ezek az ábrázolások kielégítik az ember horrorigényét. Giotto az üdvözültek seregét is megfestette, de ezek „végtelenül unalmasak” a pokolhoz képest. Az emberben megvan az igény a borzongásra, és ez így volt a 14. században is – emelte ki az előadó. – Az emberekben kialakult, hogy ennek egyik megfogalmazója Dante. A Pokol éneke valóban tele van borzalmakkal.
A Pokolról rengeteg benyomásunk van, a Purgatóriumról már kevesebb, míg a Paradicsomról csak alig valami. Van egy mű, amely végigmegy az üdvösség útján, de mi igazából csak az első énekét, a Poklot tudjuk elolvasni, ez ragad meg bennünket. Itt a nagy kérdés: miért van ez így, miközben a Paradicsom „közunalom tárgya?”
Az idézett részt követően olvassuk: „E néhány szó setét betűkkel állott / magasan ott egy kapura / s szóltam: »Mester, nem értem, hogy mi áll ott?«” Ez azért érdekes, mert mi értjük ezt, borzalmas dolgok fognak történni velünk, de azt már senki nem kérdezi meg, mit nem ért Dante. Az előadó szerint Babits félrefordítja ezt a sort, de nem azért, mert nem tud olaszul, hanem mert olyat ragad meg, amit a mérték, a rím miatt így tud megfogalmazni. Ám az eredetiben inkább az van: kemény beszéd ez, nekem ez sok, ez nekem nem fog menni.
Itt kezdődik az igazi probléma – mondta Nényei Pál. – Kiderül: a pokol kapuja Isten teremtménye. „Fölteszem a kérdést: ha Isten emelte a pokol kapuját, akkor ott valóban a szörnyűségek kezdődnek? Istennek az a terve, hogy mi ott szenvedjünk, és a nyelvünknél fogva lógassanak föl?” Nényei Pál szerint egyetlen dolog magyarázza ezt: ha elfogadjuk, hogy „ez a pont Krisztus kereszthalálának a pillanata. Ekkor viszont kiderül, hogy a pokol kapuja az az üdvösség kapuja. Az üdvösséghez vezető útnak az első lépése.” A „hagyj fel minden reménnyel…” pedig eszerint azt jelenti, hogy „egyrészt ide nem vihetsz magaddal semmit, itt egyedül kell menned, bátornak kell lenned, nem lehetsz gyáva, olyan útra hívlak, ami lehet, hogy meghaladja az emberi erődet”.
Az előadó felhívta a hallgatóság figyelmét: a pokol nem itt kezdődik, hanem sokkal később, a folyó túlpartján. „Nem itt lépünk be a pokolba. Itt elkezdődik az üdvösségnek az útja.
Nényei Pál kitért Pilinszky János egyik interjújára is, amelyben a költő azt mondta: „Költő vagyok, és katolikus”. Rengeteg értelmezése van ennek, attól függően, hogy az ember mit akar beletenni. Van a költő, aki fantasztikus, de a katolikus jelző tönkreteszi, beszűkíti „az egészet”. Ezzel szemben ott van Mécs László, a „katolikus költő, Ady Endre-epigon: nagyon szép dolgokat fogalmaz meg, de nehéz költőnek nevezni”. Pilinszky mintha ettől óvná magát, nehogy már Mécs László legyen belőle, nehogy bekerüljön valami más, hasonló kategóriába. Az említett interjúban Pilinszky azt is közölte: „Szeretnék katolikus költő lenni, ha a katolikus az egyetemeset jelenti.”
Nényei Pál személyes megjegyzése ehhez: „erre én még nem állok készen”. A katolikus kifejezés tehát Pilinszky számára sem leszűkítő fogalom, hanem az egyetemességet jelenti. Állítja: minél jobb egy költészet, annál inkább katolikus.
Ezért „a költő vagyok, és katolikus” tautológia. Nem kell azt gondolnunk, hogy az egyik címkéje lenne a másiknak.
Itt van Dante költészete – mutatott rá az előadó. – Senki nem gondolkozik azon, hogy a katolikus beszűkítené. Olyan tudás fogalmazódik meg az Isteni színjátékban, és éppen a harmadik ének első fejezetének tizenvalahány sorában, amely az ember saját tapasztalata. Mi ezt már elfelejtettük, de a középkori világkép szerint a teremtés pillanata nagypéntek, Krisztus kereszthalálának a pillanata.
Tehát az üdvösség abban a pillanatban kezdődik, amikor megszületünk, és ez Krisztus útjának a kezdőpontja is, amikor megszületett. Vagyis a halál és a születés egy és ugyanaz. Átlépés valami újba – szögezte le Nényei Pál. Hozzátette: ezt nevezi katolikus tapasztalatnak. Ha az ember elmélyed a saját életében, és következetesen végiggondol néhány kérdést, akkor végül belátja: ez egyszerűen igaz, az emberségünkből következően az.
Nényei Pál beszélt a hermeneutika szó jelentéséről is, amely Hermész nevéből származik. Tudjuk róla, hogy nemcsak vidám, „jópofa” isten volt a görög mitológiában, hanem ő a lélekvezető Hermész is. Amikor az ember olvas és értelmez, hermeneutaként viselkedik, akkor egyfajta pokoljárásban vesz részt. Leszáll a dolgok mélyére, az alvilágba. Az olvasás maga azt jelenti: végigmenni, a legapróbb részletekig átélni azt, ami a szövegben benne van.
A saját életemet ugyanúgy olvasni kell, mint az irodalmi mű szövegét. Aki megtanulja a szöveget olvasni, az az életével is tisztában lesz.
Az, hogy az ember útja, Krisztus útja a poklon át vezet, olyan tény, amely a 14. században még közismert volt. Olyannyira, hogy aki a poklot ki akarja kerülni, mint Odüsszeusz, az a legborzasztóbb büntetésben részesül. A pokol kikerülésével nem érhetjük el az üdvösséget. A Szentírás lényegében ugyanerről ír a tékozló fiú példázatában. Az üdvösségig vezető út a disznóólon át, a disznópásztorkodáson keresztül vezet. Ez félelmetes, és ha ezt felismerjük, rádöbbenünk, miért nem akarjuk érteni 700 év után sem Dantét. Azért, mert a pokolra szállás kellemetlen. Krisztust nagyon szívesen követjük mint „aranyos, kedves Bárányt”, csak a kereszthalálról ne legyen szó. Nényei Pál megemlítette: ismert olyan keresztény közösséget, amelyben nem beszéltek a gyerekeknek a keresztre feszítésről, nehogy elszomorodjanak. Pedig az, hogy az üdvözülés útja a poklon át vezet, nem lehet kikerülni, különös fénybe emeli magát a megújulás problémáját is.
Az előadó emlékeztetett: több orosz írót kétségbe ejtett, hogy „itt van ez a Dante”, aki megírta a Poklot, utána a Purgatóriumot, és végül még a Paradicsomot is meg tudta írni. És itt vagyunk mi, akik a pokolnál nem jutunk tovább.
Gogol elégeti a Holt lelkek második részét, amelyben már egy jó ember is feltűnik. Amikor a Bűn és bűnhődésben Raszkolnyikov lelkileg megtisztul, Dosztojevszkij véget vet a regényének. Ugyanez történik Tolsztoj Feltámadásában: Nyehljudov herceg bűnbánatot gyakorol, amiért egykor elcsábította a cselédlányt, Katyusát, majd magára hagyta; ezért lemond a vagyonáról, és segíti a lányt. Tolsztoj itt abbahagyja a könyvét, képtelen megírni a folytatást. Mindez intő példa nekünk. Az ember ilyen. Szívesebben nézzük borzongva a pokol rémisztő képeit, mint a mozdulatlanul álló, tekintetüket égnek emelő üdvözültekét. Ám ha tisztában vagyunk ezzel, de belátjuk: az üdvözülés útja a poklon át vezet, akkor a legmélyebb következtetések levonására is képesek lehetünk a jövőnket illetően.
Fotó: Merényi Zita (archív)
Videó: Sapientia Szabadegyetem YouTube-oldala
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
