Bármennyire is vonzónak tűnhet sok mai fiatal számára az utilitarista és hedonista életmód, hisszük, hogy nemzetünk fiatalsága nem kér a liberális egyenlősdiből, hiszen soraiban ott szunnyadnak őseink életerőt adó energiái. Egyre többen döbbennek rá ugyanis, hogy igazi egyenlőség csak ott van, ahol az életet, amit a Teremtőnktől kaptunk, mélységesen tisztelik, s ezért tudják, hogy kizárólag keresztény értelemben van egyenlőség, vagyis mindannyiunkra egyenlően vonatkoznak Isten törvényei.
A közismert jelszóhármasság (szabadság, egyenlőség, testvériség) bizony nem liberális monopólium, ha mélyebben gondolkodunk. Egyáltalán nem az. Igazi értelme honnan is ered?
„A kereszténység léptette először életbe az ember, az egyéniség eszméjét; tőle származik, mint az emberről s az emberszeretetről szóló tanainak folyománya: az egyenlőség, szabadság és testvériség nagy elve is és a kik azóta az ember jogáért küzdöttek s melyik században hiányoztak ilyenek? Mind ezeknek az elveknek gyakorlati megvalósításán fáradoztak. Motívumaik lehettek tiszták, vagy kevésbé helyesek, az eszme azonban, melynek küzdelmeik által szolgálatok véltek tenni, mindig keresztény eszme volt. S a századok emez előretörő munkája meg is hagyta nyomait az emberiség társadalmi kialakulásán. Az előnyözöttek helyébe az emberi jogok élvezetében lassan, fokról-fokra, milliók léptek, minden század előrehaladt ebben s éppen az emberi jogok élvezése tekintetében ma már a múlthoz viszonyítva hasonlíthatatlanul jobban áll az emberiség, mint valaha.
A katholikus egyháznak munkája volt ez, mely a demokratikus elvet tartotta folyton az emberek szemei elé, akkor is, midőn a népvándorlás nyomában a hűbériség fejlődése az ember és ember közé a legnagyobb társadalmi gátat kezdte emelni. A középkor századai alatt ugyanis a világi társadalom még nagy különbséget tett a szabad és szolga között, az egyház ellenben, hogy csak két nagy, ezzel a felfogással szemben álló, demokratikus intézményére rámutassak, a szolga és a szabad között létrejött házasságot érvényesnek tartotta s papságát, tekintet nélkül az illetőnek származására, a népből, a megvetett parasztosztályból csak úgy egészítette ki, mint az úri nemzedék soraiból. Egyszerű pórfiú is – ott van például Bakócz Tamás érsek – emelkedhetett a püspöki székre, sőt a pápaira is; V. Coelesztin egyszerű pásztorfiú volt.
Az egyház tehát nemcsak elvben hirdette az emberi egyenlőséget, de azt gyakorlatilag is érvényre juttatni iparkodott, a mennyire lehetett. Azt mondom, a mennyire lehetett; mert tudvalevő dolog, hogy nagy a különbség az eszmény szépsége és a gyakorlatban, az emberek közt való megvalósíthatósága között, mint ezt mindennap ezernyi esetben a saját szemeinkkel láthatjuk. A ki tehát akár a múltban, akár ma ebben a munkában fáradozik s az elvnek gyakorlati megvalósítását askarja előbbre vinni, az az egyháznak munkatársa, az egy kétezer éves elvnek áll szolgálatában. Ebben a történelemnek oly beszélő a tanúsága, hogy arra egyszerűen rámutatni is elégséges. Íme két-három évtized előtt is voltunk tanúi ama nagy mozgalomnak, melyet Lavigerie bíboros az amerikai rabszolgakereskedés, az afrikai négereknek fogdosása ellen megindított s XIII. Leó segítségével szerencsésen keresztól is vitt. Mily más fejlődést vett volna a középkori társadalmi alakulás az egyház tanítása s hol békítő, hol meg az emberi jogért még a császárokkal is szembeszálló őrködése nélkül!”
(Religio. Tudományos, társadalmi és irodalmi katholikus folyóirat. Felelős szerkesztő: dr.- Dudek János. 1906. szeptember 9. 313. old.)
Ha netán Dudek János katolikus teológusprofesszor fentebbi sorai mégsem elégségesek annak bizonyítására, hogy a liberális „jogvédők” által széltében-hosszában hangoztatott „jogegyenlőség” megvalósítására leginkább a kereszténység törekedett a történelemben, álljon itt a jeles hitvédő, Bangha Béla egyik kiváló művének fejezete, amelyből még egyértelműbben kiderül, hogy az oly gyűlölt rabszolgatartás intézményének felszámolása kiknek is az érdemük?
„A családi élet megszentelése után a kereszténység áttért a nyilvános társadalmi élet megújítására. Ε téren első dolga volt az emberi jogok helyreállítása, a közszabadság, egyenlőség és felebaráti szeretet megalapítása. A rabszolgaság intézménye az egyház föllépése előtt mindenütt felburjánzott, az egyház föllépésével és terjedésével hovahamar végleg elenyészett.
Nem mintha a kereszténység azonnal valamennyi rabszolga szabadon bocsátását rendelte volna el. Ez nemcsak az állani és társadalom rendje szempontjából lett volna helytelen s okozott volna helyrepótolhatatlan rázkódtatásokat, hanem éppen azoknak használt volna legkevesebbet, akiken az Egyház segíteni akart: a rabszolgáknak. Amíg azok az emberi jogok és a szabadság teljes élvezetére elő nem készültek s meg nem értek, kegyetlenség lett volna őket megszokott életmódjukból kiragadni s így csak mély pszichológiai érzéket s a nemzetgazdasági viszonyok tapintatos mérlegelését bizonyítja, ha az Egyház a rabszolgaság kiirtásában is bizonyos bölcs mérséklettel és fokozatossággal járt el. Először egyénileg és erkölcsileg dolgozta meg a rabszolgát, ránevelte lelkének értékelésére, a lelkiség s az erkölcs kultuszára, kiemelte a szegényt a szellemi és morális fásultság letargiájából; az uraktól pedig egyelőre csak annyit kívánt, mint szent Pál Filémontól, hogy emberies, testvéries módon bánjanak a rabszolgákkal.
Azonban a kereszténység kezdettől fogva nem szűnt meg magának a rab szolgaintézménynek eltörlésén s az emberek teljes egyenjogúsításán is fáradozni. Már az első század folyamán magában Rómában is különös szeretettel foglalkozott a legalsóbb néposztályokkal is; azokból nemcsak tagjait toborozta, hanem egyházi elöljáróit is. így már az első század végén egy rabszolga fiát, Római Kelement, tette meg pápának, az egyház fejének, Péter harmadik utódjának. A harmadik század egyik legtekintélyesebb pápája: CaJlix tus, maga is rabszolga volt.
De a kereszténység a tömeges és önkéntes rabszolgafölszabadítást is sürgette s buzdítása már az első századokban bőséges visszhangra talált. így Chromatins egymaga 1400 rabszolgáját szabadította föl. Hermes, Róma prefektusa, megkereszteltetése napján egyszerre 1250 rabszolgáját bocsátotta szabadon s meg is ajándékozta valamennyit. A keresztény püspökök és kolostorok e téren is legelői jártak a jó példával s az ő buzgalmuk eredménye, hogy a XII. század végén Európában sehol többé rabszolgakereskedés nem folyt, az egyetlen Spanyolországot kivéve, mely az arabok kezében volt.
Az újkorban ismét föllendült a rabszolgakereskedés es kevesen tudják, hogy az amerikai ültetvényetek, kik Afrikában nagyarányú embervadászatokat rendeztek s Amerikát néger rabszolgákkal népesítették be, túlnyomó részben ezúttal sem keresztények, hanem Spanyolországból s Németországból kiűzött zsidók voltak. (Werner Sombart, Die Juden und das Wirtschaftsleben 34.) Ezúttal is a pápák és a szerzetesrendek voltak azok, akik a rabszolgakereskedés ellen legerélyesebben küzdöttek. II. Pius, III. Pál, VIII. Orbán és XIV. Benedek élesen kikeltek az újkorban felújuló e barbárság ellen; a szerzetesek, a ferencrendiek, dömések s a Paraguayban működő jezsuiták, a nagy Kláver Péter, Vieira, Las Casas, a XIX. században Lavígerie bíboros voltak a rabszolgák egyetlen védői s oltalmazol. Külön szerzetesrendek is alapultak (a trinitáriusok, a de Mercede-szerzetesek vagy nolaszkóiak stb.), kiknek élethivatása a rabszolgák kimentése lett, végső esetben azon az áron is, hogy a szerzetesek magukat adták el rabszolgákul védenceik helyett. S a XIX. század rabszolgaságellenes mozgalmaiban egy XVI. Gergely vagy XIII. Leo szava legalább annyi eredményt jelentett a rabszolgaság kiirtásában, mint a koloniális nagyhatalmak húzó- halasztó partvidékőrségei.(Ha ezzel szemben a budapesti katolikus Pázmány-egyetem egy tanára nemrégiben azt az állítást kockáztatta meg előadásában, hogy a rabszolgaság megszüntetése a francia forradalom műve s hogy a pápák csak a XIX. században kezdtek a rabszolgaintézmény ellen küzdeni, ez vagy a magyar tudományosság szomorú értéktelenségére vet világot, vagy pedig azt jelenti, hogy katolikus pénzen létesült egyetemünket büntetlenül használhatják föl némelyek a keresztényellenes agitáció céljaira.”
(Bangha Béla SJ: A katolikus Egyház krisztusi eredete. Budapest, 1923. „Magyar Kultúra”-Pallas Rt. Nyomda. Katolikus Kultúrkönyvtár IV. köt. 169-171. old.)
Mégis, a derék liberális „jogvédők” állandó vesszőparipája, hogy a kereszténység, a katolicizmus kerékbe törte a nemzeteket azzal, hogy semmibe vette az emberi jogokat. Mondják ezt olyanok, akik szájkosarat tennének mindenki szájára, aki utópiáikkal szembeszáll – legyen szó a genderelméletről vagy bizonyos történelmi kérdések megválaszolásáról. Örökösen ankétoznak, melyeken „megvitatják”, miért és mennyire nem érvényesülnek azok a hőn emlegetett „emberi jogok”.
Ne mai jelenség ez sem persze. Amikor például a Momentum „jogegyenlőség”-ről papol, méltán juthat az eszébe a historikusnak megannyi, marxizmuson, freudizmuson és a Frankfurti Iskolán „nevelődött”, önmagát szociológusnak tekintő agitátor a múltból. Ezúttal csak egyet emelünk ki. 1901 és 1919 között működött Magyarországon egy bizonyos Társadalomtudományi Társaság. Az akkori hazai liberális értelmiség úgyszólván valamennyi képviselője benne volt – elég legyen csak olyan húzóneveket említeni, mint Braun Róbert, Jászi (Jakubovics) Oszkár, Pikler Gyula, Szabó (Schlesinger) Ervin. (Ebből a holdudvarból jött létre aztán a hírhedt Galilei Kör.)
Érdemes fellapoznunk e társaság működéséről a korabeli magyar sajtót. Dudek professzor folyóiratában így fogalmaz (314. old.):
„Az emberi jogok fokozatos kiterjesztésénél, nevezetesen a mai viszonyaink javításánál, mi szükség van a nemzetköziségre, mi szükség van az anyagelviség egész pereputtyára?”
Márpedig a Társadalomtudományi Társaság a nemzetköziség, az anyagelviség szószólója volt. Holott valóban szükség lett volna egy keresztény szellemiségű és magyar értékszemléletű szociológiai társaságra (314. old.):
„Társadalomtudományi Társaságra nálunk csakugyan szükség volna; de nem olyanra, mely az idegen uraságoktól levetett esznéket hozzánk becsempéssze s zavarokat idézzen föl, melyek között némelyeknek jól esik a halászat; hanem olyanra, a mely végre-valahára alaposan tanulmányozná a mi társadalmunkat s hasznos önmegismerésre, öneszmélésre vezetne. Kutatnivalója csakugyan sok akadna, nevezetesen – hogy néhány tételt említsek – ilyen volna első sorban a magyar ember faji jellege erényeivel, hibáival. Ennek összehasonlítása – senki azért antiszemitizmussal ne vádoljon – a zsidó nép faji jellegével, mely egy komoly tudós állítása szerint sok tekintetben a magyarral szemben superioritásban [felsőbbségben – Ifj. T. L.] van. Ilyen tételek lehetnének továbbá: mik a magyar ember könnyelműségének az okai, hogy tovább szeret terjeszkedni, mint takarója ér, a mi nevezetesen a nemzet gerincének, a gentrynek [dzsentrinek – Ifj. T. L.] pusztulására vezet? Miért, hogy, általában szólva, kevéssé hajlandó a komoly tanulásra, az önképzésre, úgy, hogy még a hivatottak, sőt a tanárok sorában is sokan nem tanulnak, könyveket nem vásárolnak? Mi az oka annak, hogy nálunk oly sok kapaszkodó van, a ki munka, érdem és arravalóság nélkül akar emelkedni s valaminek nem annyira lenni, mint látszani akar? Mi az oka annak, hogy például a legkiválóbb embereink, előkelő politikusaink is, a nagy bankok kezében vannak, s mik annak társadalmi és politikai következményei? Miért van az, hogy például az összes iskolai könyveink megíratása és kiadása néhány nagy cég kezében van összpontosítva s mik ennek a kulturális következményei? Miért van a sajtónk annyira az izraeliták kezében? S így tovább s így tovább.
Íme közéleti bajaink száz meg száz kérdése, mely egyenesen létünket, szellemi életünk magasabb érdekeit érinti. Ezeknek földerítése, orvosszereik keresése s esetleg a szükséges reakció megindítása mily szép és üdvös föladatát képezhetné egy magyar Társadalomtudományi Társaságnak?
Aztán ott van a munkáskérdés, az anyagi kiegyenlítés megoldásra váró sok részlete, melynek beható tanulmányozása nem izgatásra, a mi csak egyesek önző kihasználására s mások érdemetlen emelkedésére szolgál, hanem oda vezetne, hogy a törvényhozásnak a viszonyok rendezésére szükséges anyagot, előtanulmányt s irányítást nyújtana. De mindehhez magyar szív, magyar lélek kellene, mely szereti s megérti a népet, nem pedig a nemzetköziség utópiája, mely a latifundiumokra és a nemzeti kultúrát szolgáló papi birtokra éhes csak azért, hogy mint 48 után, úgy majd ezeknek esetleges fölosztása után is, ismét gazdagodjék nem a nép, hanem a zsidó faj.
Erre való volna nálunk egy igazi magyar Társadalomtudományi Társaság, csakhogy nem Piklerék és Méray Horváthok, hanem Mailáth Józsefek vezetése alatt.”
Ijesztően időszerű sorok. Láthatjuk tehát, hogy már akkor is kik vették leginkább ajkukra a jogot és az egyenlőséget. Amúgy miként is lehetne egyenlőség ott, ahol a hagyományos keresztény és nemzeti értékek sárba tiprása folyik? Mivé lesz az az ifjúság, melyet a liberális „jogvédők” egyszerűen elkábítanak?
Egy falusi esperes” a vidéki papság által középiskolázott paraszti ifjúság Trianon utáni elhelyezkedésének nehézségeiről így írt:
„Ezeknek – paraszti tanuló ifjúságnak szerk. megj. – lelki fejlődése félelmetes. Régi parasztkörnyezetükbe igazában visszatérni nem tudnak. Elégedetlenség, a mostani állapotok epés kritikája, más társadalmi berendezkedés vágya foglalkoztatja őket. Egy-kettő akad csupán közöttük, aki a szemita-hatalom uralmában és hazánk megcsonkításában ismeri föl nehézségeink forrását; de amióta az antiszemitizmus legyöngült és az irredentizmus halvány teóriává süllyedt, legtöbbjük kifejezetten a destruktív ideológia felé közeledik. Mi, papok segítettük diplomához őket azért, hogy a nemzetnek a nép egészséges lelkű rétegéből eredő középosztályt és vezetőket termeljünk ki és íme így értük el a célunkat! Épp ellenkezőleg, elégedetlen, és elkeseredésében a destrukcióra alkalmas anyag vált belőlük”
(Egyházi lapok. Papok közlönye, egyházpolitikai, hittudományi, és lelkipásztori folyóirat. Szerk.: Dr. Czapik Gyula. Budapest, 1928. szeptember 1.)
Csak remélni tudjuk, hogy a mai magyar ifjúság, látva a Momentum és a hozzá hasonló szervezetek egyre nyíltabb és agresszívabb fellépését minden érték ellen, nem válik „destrukcióra alkalmas anyag”-gá. Bármennyire is vonzónak tűnhet sok mai fiatal számára az utilitarista és hedonista életmód, hisszük, hogy nemzetünk fiatalsága nem kér a liberális egyenlősdiből, hiszen soraiban ott szunnyadnak őseink életerőt adó energiái. Egyre többen döbbennek rá ugyanis, hogy igazi egyenlőség csak ott van, ahol az életet, amit a Teremtőnktől kaptunk, mélységesen tisztelik, s ezért tudják, hogy kizárólag keresztény értelemben van egyenlőség, vagyis mindannyiunkra egyenlően vonatkoznak Isten törvényei.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
