A bántalmazott férfiakról kevés szó esik mind a közbeszédben, mind a médiában. Tulajdonképpen a legtöbben úgy vélik, hogy ez a probléma valójában nem is létezik, vagy ha mégis, akkor csak valami megmosolyogni való dolog lehet. Pedig a probléma nagyon is létezik, nagyon is komolyan, csak éppen soha nem beszélünk róla. A Nemzetközi Férfinap alkalmas pillanat lehet arra, hogy valós képet próbáljunk alkotni a férfiakat érő bántalmazásról.
A férfiakat érő erőszak, a kapcsolati erőszak témájának feldolgozásához dr Warren Farrel, amerikai pszichológus és férfimozgalmár a “Miért nem értik a nők, amit a férfiak nem mondanak el, avagy ki védi meg a férfiakat?” című könyvét, fogom elsődleges forrásanyagként felhasználni, amelyről korábban több részes recenziót írtam, és saját készülő, “A férfiak is egyenlőek a nőkkel?” című könyvem kéziratának egyes gondolatait is felidézem majd.
Még azok a férfiak is, akik megosztják bántalmazásuk tapasztalatait, gyakran találkoznak ezzel a válasszal: “persze, persze, de a nőknek sokkal rosszabb”. Ez annyira elterjedt nézet, hogy a férfi mellett védelmet kereső nőket lassan felváltja a nőverő férfiaktól rettegő nők népes tábora. Nem bíznak a férfiakban, és haragot, gyűlöletet táplálnak magukban velük szemben.
Népszerű az az elképzelés, hogy a kapcsolati erőszak során csak a férfiak verik a nőket, fordítva nagyon ritka, és csak önvédelemből történik meg, a nők nem szállhatnak ki ebből, mert az elhagyott férfi utánuk megy és agyonveri őket. Az elképzelések szerint ennek az egésznek az az alapja, hogy a férfiak kiváltságos lényeknek tartják magukat és a nőket pedig a tulajdonuknak.
Ha nők bántalmaznak, akkor a férfiak a nők megértésére és a változás elősegítésére helyezik a hangsúlyt, de ha férfi a bántalmazó, akkor a nők a helyzetből való kilépésre és a férfi börtönbe juttatását kívánják. A feministákat még talán senki sem figyelmeztette, hogy mottójukat, miszerint “Semmi nem lehet ok arra, hogy valaki megüssön egy nőt”–ről inkább a “Semmi nem lehet ok arra, hogy bárki megüssön egy másik embert” jelmondatra kellene változtatniuk. – Ez egyszerűen így igaz és így fair.
Kultúránk sajátosan támogatja a férfiak bántalmazását. Amikor egy reklámban elcsattan egy pofon, akkor százból százszor nő üt meg férfit. A vicces tévéműsorok gyakran mutatják, hogy nők vernek férfiakat, de azt nem, hogy férfiak vernek nőket. Ha a férfi nem hagyja el az őt megverő nőt, azt nem hívják “megvert férfi szindrómának”, sokkal inkább komédiának.
Amikor férfit bántalmaznak, akkor az sokszor azért nem jelenti az esetet, mert egyrészt nem hinnének neki, másrészt kinevetnék. A szégyentől való félelem nagy visszatartó erő.
“A férfiak megtanulják, hogy a fájdalmat ‘dicsőségnek’ hívják, a nők megtanulják, hogy a rendőrséget hívják.”
Azok a feministák, akik szerint a férfiasság az, hogy egy férfi bármikor megüthet egy nőt, mélységesen félreértik a férfiakat és a férfiasságot.
“Egy nő megverése a férfiszerep összeomlását jelenti.”
1975 – ben elkészült az első mindkét nemre vonatkozó kapcsolati erőszak felmérés, és a kutatók: Suzanne Steinmetz, Murray Strauss és Richard Gelles alig hittek a szemüknek – a férfiak és nők közel azonos mértékben ütötték meg egymást! (82)
Azóta sok kutató ellenőrizte és újra felvette az adatokat, köztük sok feminista is, de két dolgot mindig ugyanúgy találtak.
A férfiak és nők egyforma gyakorisággal verik egymást, vagy a nők kicsit gyakrabban, mint a férfiak. A nők gyakrabban kezdeményezik az erőszakot, főleg ha komoly erőszakról van szó. Ezeket maguk a nők is elismerik. Végül a nők gyakrabban kezdeményeznek olyan komoly erőszakot, amelyet nem viszonoznak.
Természetesen fontos megemlíteni, hogy itt amerikai adatokról van szó. Hazánkban az OKRI (Országos Kriminológiai Intézet) végzett kutatásokat a témában eszerint az áldozatok 30%-ban férfiak, a fiatalkorúak közt az áldozatok kétharmada fiú, a kapcsolati erőszak halálos áldozatai között pedig 63% a férfiak aránya.
Nézzük, hogyan érvel Farrell tovább!
“A férfiak gyengesége az erejük álarca. A nők ereje a gyengeségük álarca.”
Sok férfi azért nem jelenti be az őt ért erőszakot, mert úgy hiszi, hogy ” magánélet problémáit az embernek magának kell megoldania”. A szennyes kiteregetését a magánélet szentségének meggyalázásaként értékelik. Úgy vélik, a kemény fickók – és melyik férfi nem akarja kemény fickónak érezni magát – bírják a gyűrődést.
Mind a férfiak mind a nők úgy érzik, rajtuk múlnak a dolgok, azt mondják, nekik kell valamit másként tenniük. Aztán a nők ezután a rendőrséghez fordulnak, a férfiak pedig nem. Egy férfi azért sem fordul a rendőrséghez, mert nem akar a környék Nyúl Bélája lenni. Egy megvert férfi tudja, hogy nincsen számára menedék, mert senki sem hiszi el, hogy ilyen, hogy “megvert férfi” létezik. A nők tudják, hogy mikor tehetetlenek – a férfiak nem ismerték még ezt fel. A nők problémái jó úton vannak a megoldás felé, míg a férfiakét még csak fel sem ismerték.
A feminizmus feltárta, hogy a nők miért maradnak benne egy bántalmazó kapcsolatban – gazdasági és önértékelési problémákkal küzdenek, illetve félnek a férfi bosszújától.
A férfiaknál ez másképp van:
– a férfi tudja, hogy a felesége a gyerekeket is bántalmazni fogja, és ha ő elmegy, a gyerekek ott lesznek védelem nélkül.
– a férfi tudja, hogy ha elveszíti a feleségét, szeretetet már csak a gyerekeitől kaphat.
– végül, ha a férfi elmegy, a feleségéé lesznek a gyerekek és a ház is. A ház azért vonzóbb, mint egy albérlet. A gyerekek közelsége vonzóbb, mint a nő jóakaratától függő kapcsolattartás.
Ha mindehhez hozzáadjuk a tehetetlenséget a segítségkéréshez máris ott áll a “bántalmazott férfi szindróma” előttünk.”
Következő tisztázandó kérdés: Nem önvédelemből ütnek a nők?
Nézzük egy mindkét nemet megkérdező kutatás mire jutott:
Magyarázat: A százalékok a nemek válaszainak átlagát jelentik. Mindkét nem beszámolt a saját, ill. a partner által kezdeményezett erőszakról. Mindkét nem kb. 10%-al becsülte alá a saját kezdeményezte erőszakot a partner beszámolójához képest.
Nem azt halljuk, hogy ha egy nő megöli a férjét, azt önvédelemből teszi? De igen. Ám amikor dr Coramae Richey Mann ellenőrizte ezt, úgy találta, hogy ez csak az esetek 10 % – ban volt igaz. Egy nő önvédelemre hivatkozik, ha megöli a férjét, de pl. akkor is, ha álmában öli meg, vagy a férje tolószékes volt. Egyszerűen csak megfélemlítésre kell hivatkoznia a bíróságon a feministák által kreált “tanult tehetetlenségi védekezés” alapján. Csak hát a halott férfi nagyon is halott, és nem tud védekezni, hogy mi is történt.
Amikor viszont a férfiak hivatkoznak önvédelemre, ezt még az ügyvédjük sem hiszi el nekik. Pl. Steve Murray ügyvéd egy tévéműsorban szűkölőknek nevezte a férfiakat, akiket erőszak elkövetése miatt védett, hogy azt mondják: “ő ütött először”. Ha egy férfi önvédelemre hivatkozik, akkor úgy tartják, hogy rinyál.
Mi az oka, hogy a férfiakat érő bántalmazásokról olyan keveset hallunk?
Lehet, hogy a férfiak elleni erőszakról szóló híradásokat cenzúrázták, és ezért nem tudunk róluk?
A cenzúra kettős: közvetett és közvetlen.
Közvetlen cenzúra: Suzanne Steinmet-t, miután közzétette a “Megvert férfi szindróma” című művét, egyik, a Delaware Egyetemen tartott előadásán bombával fenyegették meg. Otthon felhívta egy nő, hogy valami történni fog a gyerekeivel, ha nem hagy fel kutatásai ismertetésével. Ezenkívül megpróbálták a karrierjét lerombolni. Megkeresték a női tudományok tanszékét és az előléptetése ellen agitáltak ott, ahol alkalmazásban állt.
Richard Gelles, aki Suzanne Steinmetz – cel és Murray Straus – szal együtt e tanulmányok úttörője volt, elmondta, hogy Straust csak ritkán hívták meg a kapcsolati erőszakról szóló konferenciákra, és ott sem tudta elmondani a mondandóját, mert bekiabálásokkal és füttyel zavarták meg, míg ki nem vezették a teremből. Bár számos tudományos társaság vezető tisztségére jelölték, azóta egyszer sem választották meg.
Közvetett cenzúra: Richard Gelles szerette volna bemutatni a kapcsolati erőszakot feminista és nem feminista szempontból. Egy feminista tudós beleegyezett, de csak addig, amíg meg nem tudta, hogy más nézőpontok is fognak szerepelni a könyvben. Ezután közölte, hogy nem bocsátja rendelkezésre az írásait, de azt is elintézi, hogy senki más feminista ne működjön Gelles – szel együtt.
Kanadában az University of Alberta egyik tanulmánya arra derített fényt, hogy a férfiak 12 százaléka válik a felesége áldozatává, míg a nőknek csak 11 százaléka válik a férje áldozatává, de végül csak a nőkről szóló adatot közölték. Earl Silverman évekkel később megszerezte az adatokat, de ő sem publikálhatta. Egy másik kutatás azt tárta fel, hogy a párkapcsolatban élő nők 46 százaléka és a férfiak 18 százaléka a követett el a párja ellen fizikai erőszakot. A férfiakra vonatkozó 18 százalékos adatot azonnal közzétették, de a nők 46 százalékos adatát nem nem, sőt a Canadian Journal of Sociology hasábjain azt is letagadták, hogy kutatták volna a női elkövetés gyakoriságát. Az USA-ban 1979-ben Louis Harris és társai a Kentucky Nőbizottság megbízásából kutatást végeztek a kapcsolati erőszakról. A nőket ért bántalmazás adatai nyilvánosságra hozták, míg a férfiakéi nem. R.L McNeely így beszélt erről utóbb: “Ha közzétettem volna az adatokat, rögtön megvonták volna a támogatásomat”.
Ezért mennek így a dolgok.
A két nem tagjai közel egyenlő arányban gyilkolják meg egymást, a feministák mégis a férfiakat igyekeznek kizárólagos elkövetőkként beállítani. Így aztán nincsenek menedékházak férfiaknak és a segélyvonalak is csak nők számára adnak segítséget. Hazánkban a NANE áldozatsegítői rendszeresen visszautasítják a bajban lévő férfiakat, deklaráltan nem is céljuk, hogy nekik segítsenek.
Az USA statisztikáiban sem találunk adatokat arra vonatkozóan, hogy melyik nem tagja gyilkolja meg többször házastársát, de valószínű, hogy a nők azok. A férfiak általában maguk követik el a tettet, és ezt könnyű felismerni és leleplezni. A nők azonban gyakran mérgeznek, bérgyilkost fogadnak, vagy éppen újdonsült barátjukat kérik meg a gyilkosságra. Utóbbi több tettes által elkövetett gyilkosságnak minősül a statisztikai adathalmazokban és nem a női statisztikát rontja. Holott az FBI adatai szerint ilyenkor négyszer annyi az áldozatok közt a férjek száma, mint a feleségeké. A hivatalos adatok (a házastársi gyilkosságok 42% – át követik el nők) a többszereplős gyilkosságok adatait nem tartalmazzák. Ha az áldozat nő, sokkal valószínűbben derül ki a gyilkos személye. Ha a gyilkos a felindult férj, akkor gyakran magát is megöli, mert úgy érzi, őt senki sem szereti. Amikor a férj az áldozat, nagyon sokszor a gyilkosság oka nyereségvágy, például biztosítási összeg megszerzése. A női házastársi gyilkosokat 13 százalékban mentik fel, míg a férfiakat mindössze 1 (azaz egy) százalékban. A kiszabott börtönbüntetések is háromszor hosszabbak a férfiak esetében: 17,5 év a 6,2 évvel szemben.
Ha a nőket csakis ártatlannak tudjuk elképzelni a jogegyenlőség is sérül. A kapcsolati erőszakot a nők olyan kifinomult módszerekkel űzik, hogy az hivatalosan nem is számít kapcsolati erőszaknak. Tekintsük át a női módszereket kapcsolati erőszak esetén:
A férfi önérzetének megtörése hamis vádakkal vagy bántalmazással.
Csak össze kell írni a férfi erőszakoskodásainak számát és módját. És itt határ a csillagos ég, csakis a nő fantáziája szab határt a hamis vádaknak. Távoltartást eszközölhet ki a férjével szemben, megszerezheti a gyerekeket (egyrészt mert erőszakosnak állítja be, másrészt a távoltartással eléri, hogy a gyerekek vele éljenek, és a stabilitásra hivatkozva a bíróság ezt akarja majd fenntartani, legalábbis hazánkban – a blogger) és végül: a férfi hírnevét és karrierjét is tönkre teheti. A férfi szerethetőségét a keresőképessége jelenti, ha a hírneve megroppan, abba sok férfi belerokkan. Öngyilkos lesz, esetleg infarktusban meghal. Ezek azonban nem számítanak a nők által elkövetett gyilkosságok közé.
Birtokháborítás és szakmai ellehetetlenítés.
A férfi munkájának lerombolása nem olyan, mint egy láthatatlanul maradó bántalmazás? Egy élet munkája lehet benne. Ha egy filmben a feleség tönkreteszi a férje javait (például First Wives’s Club) a közönség és különösen a nők megéljenzik ezt.
Lelki bántalmazás
Úgy tűnik, ma ez még csak akkor fontos, ha a nők az áldozatai. Holott a lelki bántalmazás, tekintve, hogy a kommunikáció a nők területe, tipikusan női eszköz. A szerző harminc éves tapasztalatai szerint a nők és férfiak másképp bántják egymást. Pirruszi győzelmeket aratnak egymás felett. A férfiak eltemetkeznek a munkába, átrendezik a garázst, eltűnnek egy üveg mélyén, a tévé előtt, az újság mögött, állandóan sportműsorokat bámulnak, esetleg szerencsejátékoznak. A nők a pénzt költik, zsémbelnek és manipulálnak, szerelmes regény mögött hárítják a szexet. Mindkét nem egyforma gyakorisággal tart szeretőt.
Sokszor a partnerek nagyon is tudják, milyen érzékeny pontra kell verbális ütést gyakorolniuk. A másik szívét törik össze – és ez lehet keményebb, bár kevésbé látványos, mint egy pofon. Elsősorban tehát ne a bántalmazásra és az áldozatokra figyeljünk, hanem a módokra, melyekkel elmélyíthetjük az együttérzésünket, illetve kifejezhetjük az egyet nem értésünket.
A feminizmus egyfajta női maffiává vált Amerikában, ahol az ártatlanság vélelme miatt a bűnös nők is megúszhatják az igazságszolgáltatással való összeütközést. Így a nők által bántalmazott nők, férfiak és gyerekek jogai csorbulnak, méghozzá számottevő mértékben. De ha nem vesszük komolyan, amikor egy nő bűnt követ el, akkor a nő sem fogja komolyan venni a bűne súlyát!
A legfontosabb – a megelőzés. Például megtanulni, hogy hogyan kritizáljunk, és hogyan fogadjuk a kritikát.
Hatékonyak a jogi eszközök az erőszak visszaszorításában?
Nos, a legtöbb férfit nem a kilátásba helyezett büntetés, hanem a bántalmazott nő szeretetének megvonása fogja visszatartani. Illetve az önmegvetés, amit a bizalom helyreállításának hónapjai alatt átél. Így vagy úgy, az a férfi, aki megüt egy nőt, az az erő érzésének egy pillanatát cserélte el hónapok tehetetlenségével.
Mivel igaz, hogy ahová bántalmazás miatt kimegy a rendőr, ott már a megelőző két évben 85 % – os valószínűséggel járt – a törvény nem igazán tart vissza az erőszaktól. Ennyire védené meg a nőket az Isztambuli Egyezmény.
A büntetés gyakran a társadalom megfutamodása a helyzet komplexitása elől.
Az egyik legrombolóbb mítosz az, hogy az elváló nő után megy a volt párja és megöli őt. Mindkét nem esetében van erre esély, de amikor ilyenről hallunk, a válás utáni erőszak öt indikátorának legalább egyike megtalálható az esetben.
Az erőszak elkerülésére vonatkozó két legfőbb szabály: állítsunk fel szilárd határokat, illetve igyekezzünk csökkenteni a volt partner presztízsveszteségét.
Egy férfinak még egy erőszak-katalizátora van: ha van nagy összegű életbiztosítása. Ez arra ösztönözheti a nőt, hogy balesetnek álcázott gyilkossággal megszerezze a pénzt.
Általában jó, ha tudjuk: a harc növeli, az odafigyelés csökkenti az agressziót.
Válás után mindkét nem szokta zaklatni a másikat. A nők azonban jobban félnek, hogy a férfi telefonhívásai erőszakos tettekben fognak folytatódni. Három dolgot érdemes ilyenkor figyelembe venni: 1. mennyire volt a férfi korábban erőszakos, 2. mennyire fáj a férfinek a visszautasítás és 3. a nő a férfi háta mögött elvitte-e a gyerekeket. Ha a férfi nem szokott erőszakoskodni (vagyis a legtöbb férfi) a nő úgy védheti meg magát, ha beszél vele – és nem diktál – ha megállapodást köt vele például a gyerekekkel való kapcsolattartásról, és azt be is tartja. Ilyenkor a férfi szintén betartja a maga részét, mert a férfiak általában bizony nem bűnözők.
A bántalmazás politikája: a nagy egyenlőtlenség.
A kapcsolati viták mezején a nők legalább annyira otthon vannak, mint a férfiak a futballpályán. De a nők szabályszegései ezen a területen legálisak, míg a férfiak fizikai erejének használata nem.
Az állam és mások csak olyan feminista szervezeteket támogatnak, amelyek ezt a “vádoljuk a férfiakat!” mentalitást vallják. Eközben a bántalmazást csak közös erővel lehet megoldani. A politikusoknak tudniuk kell, ha a férfiakról mint elkövetőkről, és a nőkről mint áldozatokról beszélnek, akkor a választókat megosztják és szembefordítják egymással.
A megoldás:
– ugyanannyi férfi és női tanácsadót kell kiképezni világszerte, így a segítő rendszer a legvalószínűbben nem lesz szexista.
– családi kommunikációs műhelyeket kell létrehozni, amelyek anélkül elérhetőek lennének, hogy a kapcsolati erőszakkal hoznák összefüggésbe őket – ez olcsóbb, mint a börtön
– a rendőrségre érkező minden kapcsolati erőszakkal kapcsolatos hívást továbbítani kell egy anyagiakkal megfelelően ellátott, 24 órában szolgálatban lévő segítőszervezetnek, hogy egy férfit, vagy nőt küldhessenek segíteni a bejelentőkhöz
– a rendőrséget csak akkor kell bevonni, ha a bejelentő nem hajlandó elfogadni a felajánlott alternatívákat
– ha valaki többedszer fordul a segélyszervezethez, akkor a párnak díjat kell fizetni, és kötelezni kell magát, hogy eljárnak a családi kommunikációs tréningre
Olcsóbb megtanítani, mint bebörtönözni.
Kötelezővé lehet tenni a tréningeket? Igen. Aki első alkalommal bántalmaz, annak fel kell ajánlani, hogy tréningen vesz részt, vagy börtönbe megy. Az adófizetők pénzén tudást és szeretet tanítunk, a gyűlölet és megkeseredés helyett.
“A férfiaknak fel kell hagyniuk az erőszakkal!” – megközelítés helyett a “Mindkét fél bújjon egy ideig a másik bőrébe” megközelítést kell alkalmaznunk. Letartóztatások helyett oktatást, már az iskolában, hogy miképpen kell teremteni és építeni, fenntartani egy kapcsolatot.
Források:
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
