Vannak a sorsnak érthetetlen dolgai, és hiába a kérdések, a miért indulatából fakadó perlekedés és vívódás, nincs válasz. Nincs más, csak az elmúlás fájdalmas valósága, a megrendítő csönd. Így ért bennünket is október 17-én a lesújtó hír, hogy 57 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Potápi Árpád János.
Annyi mindent elvégzett az elmúlt években, és még tengernyi feladat várt volna rá. Ám amit ránk hagyott, mégsem torzó, hanem maga a teljesség, hiszen irányt mutatott, kijelölte a célt, és lépésről lépésre haladva, az elhivatottak makacs megszállottságával építette a Kárpát-medencei magyarság szellemi és közösségi színtereit. Mert mindenkinél erősebben hitte a magyarnak maradni ősi parancsát, még a legnehezebb körülmények között is. Ezért dolgozott, ezt hirdette, ez volt a krédója.
Potápi Árpád János számára nem tankönyvi lecke volt a Kárpát-medence, pontosan tudta, mit jelent a trianoni sors keresztje. Családját a 20. századi viharok sodorták el Bukovinából, hogy a székely haza kényszerű elhagyása után Tolnában, Bonyhádon találjanak új otthonra. Ugyanúgy, ahogy történt ez számtalan felvidéki családdal is, hiszen sok kitelepítésre ítélt mátyusföldit, csallóközit is épp itt szállítottak ki a vonatból. Ebből a sorsközösségből táplálkozott különleges kötődése a Felvidékhez, amit a rendszerváltás után, már polgármesterként, erős kötelékként ápolt. Tardoskeddel testvértelepülési szövetségben, más falvakkal rendszeres baráti találkozókkal.
Többször járt nálunk is, a szerkesztőségben, avagy mi kerestük őt fel egy-egy interjúra, őszinte baráti beszélgetésre budapesti hivatalában, ahol az ajtaja mindig nyitva állt, mindenki előtt. A látlelet pontosságával tudta összefoglalni a „felvidékiséget”, közösségként erőtlenségünk, tétovaságunk okait, a sokéves eredménytelenség mibenlétét.
Értette, hogy történelmi traumáink generációkat kötöttek lelkileg gúzsba, s a görcsös félelmek nem segítik a bátorságpróbákat. Tudta, hogy egy csallóközi embert más foglalkoztat, mint egy gömörit vagy bodrogközit, s mégis a széttartó élethelyzeteket és szertefutó érdekeket kell közös akarattá fonni. Józan meglátásai, hasznos tanácsai, segítő szándéka mindenkit előre vitt, aki meghallgatta. A restséget gyűlölte, szent meggyőződése volt, munkával minden elérhető, a rossz is jóra fordítható.
Amit Potápi Árpád János a nemzetpolitika ügyében tett, az mértékegységgel nem mérhető, tízéves megbízatása idején számtalan terv és program valósult meg, amelyek által felbecsülhetetlen minőséget kapott a nemzetpolitika, és felmérhetetlen lehetőségeket a külhoni térségek. Hajtómotorja volt ennek az építkezésnek, amely az évszázados reménytelenség után nyújt reményt a külhoni közösségeknek a megkapaszkodáshoz, a megmaradáshoz. Csak most, elvesztésével látjuk, munkájával, lendületével, hitével milyen pótolhatatlan űrt hagyott maga után, nehéz örökséget szabva ezzel az utána jövőknek.
Potápi Árpád János szolgálata most véget ért, itt e földi létben. Nekünk nincs más feladatunk, olyan odaadással és szívós akarattal kell dolgozunk közösségeinkért, ahogy azt ő tette. Most már érte is! Emlékét örökké őrizve.
Nyugodj békében, drága Árpád!
Megjelent a Magyar7 2024/43. számában.
The post Nemzet – politika – szolgálat: Potápi Árpád János halálára appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
