Ki vezeti az Európai Uniót? Közvetlenül a német parlamenti választások előtt ez igen időszerű kérdés. A megszokott válasz az, hogy az EU tagállamai, mind a 28 ország. Egy másik válasz szerint az Európai Bizottság. Paul Lever, az Egyesült Királyság korábbi németországi nagykövete még nyíltabb választ adott erre. Új könyvében, amelynek címe Berlini szabályok (Berlin Rules), azt írja, hogy „a modern Németország példája megmutatja, hogy a politika is elérheti azt, amihez régebben háborúra volt szükség”.
Németország az EU legnépesebb tagországa, és az unió gazdasági motorja, az unió GDP-jének több mint 20 százalékát adja. Nehéz konkrét magyarázatot találni arra, hogy miért ilyen sikeres gazdaságilag. Az úgynevezett rajnai modell három egyedi jellemzője azonban kiemelten fontos ebben a vonatkozásban.
Először is Németország jobban megőrizte ipari kapacitásait, mint más fejlett gazdaságok. A feldolgozóipar még mindig a német gazdaság 23 százalékát teszi ki, szemben az USA 12, illetve az Egyesült Királyság 10 százalékos értékével.
Németország sikere az ipari bázisának megőrzésében ellentmond a gazdag országok megszokott modelljének, amely a feldolgozóipari tevékenységek olyan helyekre történő kiszervezését jelenti, ahol alacsonyabb a munkaerőköltség.
A német modell második jellemzője a szociális piacgazdaság, amely legjobban a vállalati döntésekben való részvétel egyedi rendszerében tükröződik.
A nagyobb fejlett gazdaságok közül Németország egyedüliként alkalmazza a stakeholder kapitalizmust (amelyben a cégek tevékenysége által érintett csoportok érdekeit is figyelembe veszik – a szerk.). Jogszabály írja elő, hogy minden cégnél üzemi tanácsoknak kell működniük. Valójában a nagyvállalatokat két testület irányítja: az igazgatótanács és a stratégiai döntéseket meghozó felügyelőbizottság, amelyben egyenlő arányban kapnak helyet a részvényesek és a munkavállalók képviselői. Emiatt a vállalati tevékenységek külföldre helyezésével szembeni ellenállás jóval erősebb, mint máshol. Hasonló a helyzet a bérköltségek megfékezésére vonatkozó hajlandósággal is.
Végezetül azt kell kiemelni a német modellel kapcsolatban, hogy Németország erősen elkötelezett az árstabilitás mellett. Továbbá az államháztartás deficitjére vonatkozó averziókban a németek magáneladósodással szembeni ellenkezése tükröződik.
Intézményi szinten az EU Németországgá vált. Az EU szubszidiaritásról szóló hitvallása azt tükrözi, ahogy Németországban megosztják a jogköröket a kormányzat és a tartományok között. Az ország gondoskodik arról, hogy az uniós testületek vezető pozícióit németek töltsék be. Az EU irányít az intézményei révén, de a német kormányzat irányítja azokat.
Mégis tabunak számít Németországban hegemóniáról vagy akár vezető szerepről beszélni, ami a németek azon elhatározásából származik, hogy nem emlékeztetik az embereket saját országuk sötét múltjára. Az, hogy tagadják a vezető szerepet, miközben gyakorolják, azt jelenti, hogy nem lehet megvitatni Németország felelősségének kérdését. Ez pedig gazdasági költségeket jelent a többi tagállam számára. Németország egy olyan szabályrendszert hozott létre, amely körülsáncolja a versenyelőnyeit. A közös fizetőeszköz kizárja az eurózónán belüli leértékelés lehetőségét.
Az EU fiskális unióra vonatkozó szerződése kötelező érvényű jogi kötelezettségeket ír elő a kiegyensúlyozott költségvetésre és a mérsékelt szintű államadósságra. Ez tiltja azt, hogy a deficit révén finanszírozzák a növekedés erősítését.
Az EU, különösen a 19 tagállamból álló eurózóna, hatalmas hazai bázisként funkcionál Németország számára, s ebből a helyzetből expanziót tud indítani a külföldi piacok felé. Ez a bázis pedig igen erős. Németország az EU-ba 30 százalékkal többet exportál, mint amennyit importál onnan, illetve a világ egyik legnagyobb folyófizetésimérleg-többletével rendelkezik.
Ez inkább szelíd, mintsem brutális hegemónia.
A középpontjában azonban egy jelentős ellentmondás áll. A nemzeti fizetési mérlegeknek egyensúlyban kell lenniük. Az Európa egyik részén jelentkező többlet a kontinens másik felén deficitet jelent. Az eurózóna a fiskális transzferek mechanizmusa nélkül lett létrehozva, amely viszont segítséget tudna nyújtani az övezet bajba került tagállamainak. Az Európai Bizottság eurókötvényekre – vagyis a közösen garantált állampapír-kibocsátásra – vonatkozó javaslata pedig megbukott Németország ellenállása miatt, noha e rendszer biztosítékának legtöbb terhe rá hárulna.
Mit lehet tenni azért, hogy egy szimmetrikusabb felállás jöjjön létre Európa hitelező és adós államai között? A fiskális transzferek mechanizmusain kívül John Maynard Keynes 1941-es tervét egy nemzetközi klíringunióra vonatkozóan adaptálhatná az eurózóna. A tagállamok jegybankjai a saját euróegyenlegüket egy európai klíringbanknál vezetett számlán tartanák. Egyszerre lenne nyomás a hitelező és az adós országokon, hogy egyensúlyba hozzák számláikat azzal, hogy emelkedő kamatot vetnének ki a tartós egyensúlytalanságokra. Egy klíringunió kevésbé látványos módon menne szembe a német nemzeti érdekekkel, mint egy fiskális transzferunió. A lényeg ugyanis az, hogy az eurózóna működéséhez az erős tagállamnak fel kell készülnie arra, hogy szolidáris legyen a gyengébbekkel. Ezt nem tartalmazó mechanizmus nélkül az EU az egyik válságból a másikba fog esni, és talán eközben tagországokat fog elveszíteni.
Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org
Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »