Németh Zoltán: Az én magyar Varsóm Lakatos Krisztina2025. 01. 12., v – 17:47
Tárca a Szalonban.
Magyar Varsó? Nem túlzás egy ilyen jelzős szerkezet? Aki Varsóban jár, az meglepődve tapasztalja, hogy a város egész területén találhatók piros-fehér-zöld graffitik, sőt az agglomerációban is, a graffitikre jellemző módon főként vasútállomások, elhagyott házak falán. Egy ismerősöm úgy jött haza Varsóból kb. tíz éve, hogy arról áradozott, a lengyel–magyar barátság tényleg nagyon erős lehet, mert látott egy tüntetést, ahol lengyel és magyar zászlókkal vonultak fel. Ráadásul a piros-fehér-zöld zászló közepén egy nagy L betűt látott, az biztos Lengyelországra utal. És valóban, Varsóban több embert látunk akár hétköznap is piros-fehér-zöld sapkában, sálban, kabátban, mint például Budapesten.
Az igazság azonban egészen máshol keresendő. Ugyanis a legnagyobb és legismertebb varsói futballcsapat, a Legia Warszawa színei a piros-fehér-zöld. A piros és a fehér mint lengyel nemzeti színek kerültek be a Legia Warszawa címerébe és zászlajára, a zöld pedig azért, mert katonacsapat volt. Persze az egész még ettől is bonyolultabb, mert a klub fúzióból jött létre, és az L feketéje innét jött, az egyik elődcsapatból.
De Varsó gyakori állomása volt a magyar költőknek, íróknak is. Az egyik diákommal, Alicja Malanowskával másfél éven keresztül foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, egy sikeresen megvédett diplomamunka lett a kutatás eredménye. Alicja Malanowska nyomán indulok most el tehát, a teljesség igénye nélkül.
Illyés Gyula 1948 novemberében járhatott Varsóban, a háború utáni varsói benyomásait Beszámoló Lengyelországból című versciklusának második darabjában, a Hatalom című versben foglalta össze, amelyben az emberiség elpusztításának víziójával szembesít: „Vadnyulat láttam futni hosszan / Varsó szívében, a Gettóban, / S annyi lelket sem az ó-várban. // És arra gondoltam: testté lett / Az Ige itt is – a torz Semmi: / Az őrület is testet ölthet.”
Somlyó György 1954 tavaszán járt Lengyelországban, egyebek mellett Varsóban, ahol négy hétig lakott. Ennek nyomán született meg A Visztula sellője című útirajza és Varsó című szonettje. Somlyó György útirajza egyszerre reflektál a pusztításra és az újjáépítésre: „Azután még sokszor mentem végig a Nowy Swiaton s időbe telt, amíg nemcsak elhittem, de valóságosan el is tudtam képzelni, amit ezen az első sétán lengyel barátaim elmondtak. Ennek a két egymásba torkolló szépséges útnak, mely az esőfátyolba burkolt kandeláberek könnyes fényében csillogott, a felszabadulás pillanatában egyetlen ép háza se állt. Minden falát, minden oszlopát, minden kovácsolt vaskapuját, minden barokk homlokzatát és reneszánsz bejáratát három év alatt építették fel. Az egész utat az újjáépítés első diadalaként a Júliusi Deklaráció évfordulóján, 1948. július 22-én avatták fel.”
Mészöly Miklós 1963 szeptemberében járt Lengyelországban, Régi noteszlapok című esszéjében pedig egy varsói szövege is olvasható, az Anzix, Varsó. Pilinszky János háromszor járt Lengyelországban: 1965 februárjában és augusztusában, majd 1969-ben. Az első két utazás élményeiről az Új Ember című lapba írt esszéket. Az 1965. március 14-én megjelent Varsói képeslap című írásából idézek: „Először barangolni egy ismeretlen város utcáin: félig valóság, félig álom. Nemcsak a város tűnik vadonatújnak, hanem maga a világ is. A megszokottság mögül a teremtés erejével lép elő: egy ház, egy fasor, egy behavazott udvar – mint utoljára a gyermekkorban. E különös élménynek Varsóban csodálatos külön jelentése is van. E porig rombolt várost egy egész nép, egy egész ország építette újjá a semmiből, elképzelhetetlen, emberfölötti lelkesedéssel. Ez a tény soha többé nem tűnhet el, s legfőbb szépsége, stílusjegye marad a különös város minden egyes kövének. A szeretet ökonómiája olvasztja egybe az egymástól elütő negyedeket. Az új Varsó páratlanul áll a világon, s az egyetlen – szerelemből született város.”
Amíg Illyés Gyula, Somlyó György, Mészöly Miklós és Pilinszky János utazók, akik számára az idegenség válik megírandó viszonyítási ponttá, addig a magyar–latin–görög szakos Kerényi Grácia számára Lengyelország a második otthon. 1944-ben „németellenes propagandatevékenység” miatt koncentrációs táborba hurcolták, csak a világhírű klasszikafilológus apa, Kerényi Károly közbenjárásának köszönhetően helyezték át Auschwitzból Ravensbrückbe. Auschwitzban kezdett el lengyelül tanulni, majd a háború utáni időszak legfontosabb lengyel műfordítója lett a magyar irodalomban, a magyar–lengyel kapcsolatok elkötelezett híveként a legjelentősebb lengyel költők és írók barátja. Nyersfordításai alapján pedig ezek a költők fordították lengyelre magyar kortársaikat: Illyés Gyulát, Pilinszky Jánost, Nagy Lászlót. Varsó – saját vallomása alapján – Kerényi Grácia szerelme volt, rengeteg versében és prózájában megjelent. Varsói nyár című esszéjében például arról ír, hogy teljesen más ember Budapesten, mint Varsóban. Varsó pedig talán még közelebb áll hozzá, mint a szülővárosa, mert már tudatosan választotta a magáénak.
Kevesen tudják, hogy a posztmodern magyar költészet is Varsóban kezdődött. Én legalábbis ezzel a hangzatos kijelentéssel szoktam meghökkenteni irodalmár barátaimat. Tandori Dezső 1969–1970-ben írt, 1973-ban megjelent Egy talált tárgy megtisztítása című kötetéről van szó, amelynek címadó (!) verse Varsóban játszódik, végtelen varsói séták leírásának sorozatát olvashatjuk benne. A vers így kezdődik: „Hogy egyáltalán / szólhassunk / hosszúra nyúlt W.-i / tartózkodásáról, / hogy érkezését, távozását / – (ugyan)oda, (ugyan)onnan –, / rengeteg mászkálását (közben), / e csatangolások látszólag céltalan ismétlődését / térben / egyáltalán elképzelhessük, / (ahogy mintha egy üres városban bolyongna): / szólnunk kell / a Plac Trzech / Krzyżyre torkolló, innen nyíló / utcákról: a Wiejskáról, a Brackáról, / a Mokotowskáról, a Żurawiáról, a Hożárol, / a Książęcáról, az Aleja Ujazdowskieről, / s miután ezeket megemlítettük, / tágítani kell valamelyest a kört, de / egyelőre még csak magán a Wiejskán, a Mokotowskán, az Aleja / Ujazdowskien, s még itt sem a Piękna utcáig, / az Ujazdowski- meg a Łażenki-parkig, / a Koszykowáig, vagy netalán a / Plac Unii Lubelskiejig…” Vagyis a talált tárgy nemcsak József Attila Eszmélet című versének 10. versszakára utal („Az meglett ember, (…) / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg.”), hanem a lengyel fővárosra, Varsóra is.
Spiró György azok közé a magyar írók közé tartozik, akik kiválóan beszélnek lengyelül, mint például Pályi András vagy Röhrig Géza (igen, ő az Oscar-díjas Saul fia főszereplője). 1981-ben jelent meg Spiró Az Ikszek című regénye, amelyben főhősének, Wojciech Bogusławskinak (1757–1829), a lengyel színházi élet egyik legfontosabb alakjának, színésznek, rendezőnek a sorsán keresztül a hatalmi kényszer és az egyéni lehetőségek kérdéseit vizsgálja, de a mű a 18–19. századi Varsót is bemutatja.
Térey János A valóságos Varsó (1995) című verseskötete a 90-es években újra felhelyezte a magyar irodalom palettájára Varsót. 2019-ben a debreceni Alföld irodalmi folyóirat munkatársait látta vendégül a Varsói Egyetem Magyar Tanszéke, Szirák Péter főszerkesztőt, Áfra János és Herczeg Ákos szerkesztőket, akiket a lap egyik legfontosabb szerzője, a „Varsó-imádó” Térey János is elkísért. Amikor a beszélgetés során Téreytől azt kérdeztem, miért épp Varsóról írt verseskötetet, emlékeim szerint ezt válaszolta: Fiatalkori lelkiállapotomnak nagyon megfelelt a háború alatt elpusztított Varsó képe.
Alicja Malanowska szakdolgozatában további szerzőkkel is foglalkozik, többek között Halasi Zoltánnal, Csepregi Jánossal, Odze Györggyel, illetve a szlovákiai magyar Bodnár Gyula Pani Herbata című versével is. Valamint Kertész Imrével, aki 2002 márciusában járt Varsóban, s A végső kocsmában így ír a városról: „Két nap Varsó (a Sorstalanság megjelenése alkalmából). Kietlen város, kedves emberek. – Az előző napok: Magdival a kórházban, az utolsó kemoterápiás infúzió. Sok, sok szenvedés. Elképzelhetetlenül fáradtan érkeztem haza, kora reggeli ébredés, elolvastam az anyagot. Elégedett voltam. Varsóban s máshol, más alkalmakkor is minduntalan az értésemre adják, hogy valójában a Sorstalanság írója vagyok, a többi munkámat úgyszólván fölöslegesnek tekintik. Elfogadjam-e az ítéletet? Nem fogadom el. A Sorstalanság bizonyára egyedülállóan eredeti munka; de a többivel együtt egészül ki teljes világgá, az én világommá. És ha nem? Legalább jól szórakoztam. Hiszen valójában minden fölösleges, az írás is, az élet is. Mindkettő valami metafizikai többletre utal, valami luxusra, erőfölöslegre, gazdagságra, amely nem győz gyönyörködni a saját fölösleges pompájában.”
Varsói tartózkodásom óta rengeteg kortárs magyar szerző fordult meg a lengyel fővárosban, az említetteken kívül a teljesség igénye nélkül Gömöri György, Háy János, Székely Csaba, Horváth Viktor, Simon Márton, Csehy Zoltán, Gyurász Marianna, Veres Erika, Hizsnyai Zoltán, Bedecs László, Melhardt Gergő, Száz Pál, Lesi Zoltán, Gužák Klaudia, Nagy Hajnal Csilla, Csillag Lajos, Mellár Dávid, Nemes Z. Márió, Lázár Kinga, Bogyó Noémi, Gerevich András, Plonicky Tamás, és néhányan közülük írásaikba is beemelték Varsót. Kedves Olvasóm, ha még jobban meg szeretné ismerni az én magyar Varsómat, lapozzon majd bele az Irodalmi Szemle 2025. évi márciusi számába, ahol Alicja Malanowska tanulmányán kívül még sok más érdekes írást találhat Varsóról.
A szerző a szöveg megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
