Nancy Pelosi, az Egyesült Államok Képviselőháza elnökének augusztusi tajvani látogatására Peking huszonhat éve nem látott tengeri erődemonstrációval válaszolt, Tajvan körül nagy hadgyakorlatba kezdett. Ennek keretében először repültek át kínai rakéták a sziget felett. Kínai hadihajók és katonai repülőgépek többször átlépték a 130 kilométer széles Tajvani-szoros középvonalát. Válaszul a tajvaniak figyelmeztető lövéseket adtak le.
Az említett választóvonalat az USA húzta meg egyoldalúan a hidegháború alatt, s bár ezt Peking hivatalosan sohasem ismerte el, az elmúlt évtizedekben de facto határnak számított a szárazföldi Kína és Tajvan között. Közben a kínai kormány újra leszögezte álláspontját a tajvani kérdésben: igyekszik békés úton elérni Kína és Tajvan újraegyesítését, de nem mond le arról, hogy szükség esetén erőhöz folyamodjon. Az Egyesült Államok megvédi Tajvant egy esetleges kínai invázió során – jelentette ki válaszként Joe Biden amerikai elnök egy amerikai hírtelevízióban szeptember 18-án este sugárzott interjújában.
Szép sziget
1544-ben egy portugál hajó haladt el a sziget mellett, ekkor kapta Tajvan az Ilha Formosa (szép sziget) nevet. 1624-ben a hollandok, 1626-ban a spanyolok jelentek meg a szigeten. 1662-ben az egész Kínát megszálló mandzsuk foglalták el. 1683-ban a mandzsu Csing-dinasztia (1644–1912) hivatalosan annektálta Tajvant és a szemközti Fucsien tartomány igazgatása alá helyezte.
1885-ben a Csingek tartománnyá szervezték Tajvant, Tajpej központtal. A sziget lett a mandzsu-kínai birodalom huszadik tartománya. Az 1894–95-ös japán–kínai háborút lezáró shmonoszeki béke nyomán Tajvan és a Penghu (Peskadores)-szigetek Japán uralma alá kerültek. A szövetséges hatalmak kairói (1943) és potsdami (1945) konferenciáin hozott döntései nyomán Kína helyreállította szuverenitását Tajvan felett.
Kuomintang
Tajvan történelmének alakulása elválaszthatatlan Kína történelmétől. Az 1911-ben kitört polgári-demokratikus forradalom megdöntötte az utolsó mandzsu császár, Pu-Ji hatalmát és ezzel a Csing-dinasztiát, 1912. január elsején kikiáltották a Kínai Köztársaságot, elnökéül Szun Jat-szent, az általa alapított Kínai Nemzeti Párt, a Kuomintang vezetőjét választották, fővárosnak Pekinget jelölték ki.
De Kínában eluralkodott a politikai és hatalmi káosz. A 13. dalai láma 1913-ban kinyilatkoztatta Tibet függetlenségét. Elszakadt Mongólia is. A hatalmat az északi tartományokban, így Pekingben is, a régi, feudális félgyarmati rendszert kiszolgáló katonai csoportok ragadták magukhoz (hadurak kora). A forradalmi mozgalom szálláshelyei a déli tartományok lettek, amelyek függetlenítették magukat az északi kormánytól és Kantonban Kuomintang-kormányt alakítottak Szun Jat-szen vezetésével, amely kisebb megszakításokkal 1927-ig fennállt.
Május negyedike mozgalom
1919. május 4-én Pekingben egyetemi hallgatók tiltakoztak a Santung-kérdés miatt. Az 1898-as kínai–német egyezményben a császári Németország 99 évre „bérbe vette” a Santung-félszigetet Csingtao kikötővel. Az első világháborúban az antant oldalán hadba lépő Japán Csingtao blokádja és ostroma után (1914. szeptember–november) birtokába vette ezt a területet. A versailles-i békekonferencia a németeknek Santung-félszigetre vonatkozó jogait a megszálló Japán Császárságnak adta.
Az országossá dagadt május negyedike mozgalom követelte a Santung-terület és az eladott jogok visszatérését Kínához, továbbá a teljes kínai függetlenség és önállóság helyreállítását, a konfuciánus értékek elhagyását, a demokratikus és liberális kormányzást, a tudományon és az iparon alapuló társadalom megteremtését. Számos történész szerint a következő évtizedek kínai átalakulása a május negyedike mozgalomban gyökerezik.
A kínai kommunisták és a polgárháború
A Kínai Kommunista Párt 1921. július 1-jén alakult meg Sanghajban. Akkori első, nagy titokban tartott, kalandos és viszontagságos kongresszusán 12 küldött jelent meg, köztük Mao Ce-tung. A pártnak akkor országosan 53 tagja volt.
A kínai polgárháború első szakaszában (1924–1927) a Kuomitang vezette nemzeti hadsereg a kommunisták támogatásával, szovjet katonai tanácsadókkal ellenőrzése alá vonta Kína legnagyobb részét, és 1928-ban bevonult Pekingbe.
Ezt megelőzően 1925-ben meghalt Szun Jat-szen, és a Kuomintang élére került Csang Kaj-sek 1927-ben megszakította a Kínai Kommunista Párttal való együttműködést. 1927 és 1937 között – a kínai polgárháború második szakaszában – a Kuomintang hadserege és az 1927-ben alakult, kommunisták vezette Kínai Vörös Hadsereg voltak a hadviselő felek.
1931 szeptemberében Dél-Mandzsúria elfoglalásával kezdetét vette a Kína elleni japán agresszió.
Hosszú Menetelés
A Kínai Kommunista Párt elhatározta a forradalmi támaszpontoknak Dél-Kínából Észak-Kínába, a szovjet határ közelébe történő áthelyezését. A Kínai Vörös Hadsereg e célból végrehajtotta az 1934 és 1936 közötti Hosszú Menetelést, melynek során 12 500 kilométert tett meg rendkívül nehéz körülmények között, és kikerült a Kuomintang csapatainak gyűrűjéből. „Menet közben”, 1935-ben lett Mao Ce-tung a kommunista párt első embere.
Az 1937–1945-ös felszabadító háborúban a Kínai Kommunista Párt egységfrontba lépett a Kuomintanggal, és jelentős sikereket értek el a betolakodó japánok elleni harcokban. Japán kapitulációja után (1945. szeptember 2.) – a kínai polgárháború harmadik szakasza során (1946–1949) – a Kínai Felszabadító Néphadsereg megdöntötte a Kuomintang uralmát, és 1949 végéig az ország szárazföldi területét ellenőrzése alá vonta. A Kuomintang haderejének maradványai Csang Kaj-sek vezetésével, az Egyesült Államok támogatásával, Tajvan szigetére vonultak vissza.
1949. október elsején Pekingben Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot. Hajnan szigetére 1950 áprilisában, Tibetbe pedig 1951 szeptemberében vonultak be a kínai kommunista csapatok.
Kettészakadva
1949-től Kína kettészakadva él: a Kínai Népköztársaság Peking fővárossal és a Tajvan szigetéből, Penghu, Csinmen és Macu-szigetekből, valamint több tucat kis szigetből álló Kínai Köztársaság Tajpej fővárossal. 1971-ig az utóbbit ismerték el nemzetközileg, az ENSZ alapító tagja volt és a világszervezet Biztonsági Tanácsában is – mint állandó tagok – tajvani képviselők ültek. Washington csak később, 1979-ben ismerte el hivatalosan a Kínai Népköztársaságot, s ezzel megvonta az elismerést a Kínai Köztársaságtól, azaz Tajvantól, elismerte, hogy csak egy Kína van („egy Kína-elv”), és ennek az „egy Kínának” egyetlen törvényes kormánya, amely Pekingben székel.
1954. szeptember 15. és 28. között megtartotta első ülésszakát az Országos Népképviseleti Gyűlés, ez alkalommal elfogadták a kommunista Kína első alkotmányát, államelnöknek Mao Ce-tungot, miniszterelnöknek pedig Csou En-lajt választották meg.
1949 és 1952 között gazdasági konszolidáció vette kezdetét a hatalmas országban. Földreformot hajtottak végre, államosították – első lépésben a külföldi érdekeltségekhez kötődő vállalatokat, 1953-ban szovjet mintára és segítséggel megindult az alapvetően reális célokat maga elé tűző első ötéves terv megvalósítása. Rövid idő után azonban jelentkeztek Mao Ce-tung voluntarista törekvései az ütem gyorsítására.
Nagy Ugrás (1958–1960)
Mao és hívei meggyőződése szerint a tömegek kreatív energiái lehetővé teszik az ugrásszerű fejlődést, a tőkehiányt a munkaerő mozgósításával kívánták pótolni. A „Nagy Ugrás” (vagy „Nagy Ugrás Előre”) meghirdetett célja az volt, hogy 15 év alatt gazdasági téren utolérik Nagy-Britanniát, 20 év alatt pedig az Egyesült Államokat. Mao a gazdasági fejlődést két „húzóágazatra”, a gabona és a vas termelésére szűkítette le. 1958 őszén, az aratás után bejelentették, hogy a gabonafélék évi terméseredménye 375 millió tonna, azaz kétszerese az előző évinek, s a következő évre 525 millió tonna termést irányoztak elő. Országos kampányt indítottak a „négy kártevő” – a patkányok, a verebek, a legyek és a szúnyogok – kiirtására.
Népi kohók
1958 augusztusában az addig beérkezett, döntő mértékben hamis adatok alapján úgy értékelték, hogy a mezőgazdaság terén a Nagy Ugrás kitűnő eredményeket hozott. Mao kijelentette, hogy mostantól az ipart kell „megragadni”.
Az acéltermelés előirányzata 1958-ra 10,8 millió tonna volt, Mao azt javasolta, hogy ezt egy év alatt 27–30 millió tonnára kell emelni. De mivel az ipar kapacitáshiánya miatt nem tudta ezt az előirányzatot teljesíteni, megindult a népi kohó mozgalom. Kis vasolvasztókat, úgynevezett népi kohókat építettek országszerte, falvakban, városokban, más jellegű üzemekben, irodák és lakónegyedek udvarán. 1958 végén bejelentették az előirányzott 11 millió tonna acél előállítását, de az szinte elsikkadt, hogy a termelt anyagnak mintegy 30 százaléka hasznavehetetlen volt.
Népi kommunák
A Nagy Ugrás céljainak érdekében gyökeresen átalakították az ország közigazgatási rendszerét.
Rövid idő alatt létrehozták az egész országban – Tibet kivételével, ahol 1959. március 13-án Kína-ellenes lázadás tört ki, annak leverése után a 14. dalai láma Indiába menekült – a népi kommunákat, amelyek a mezőgazdaság mellett más gazdasági, kulturális, oktatási, egészségügyi, közigazgatási tevékenységeket és feladatokat láttak el. Az addig létező mintegy 750 ezer mezőgazdasági termelőszövetkezetet összesen 26 425 népi kommunában tömörítették.
A kommunákban az apróbb holmikat is (például evőeszközök) közös tulajdonba vették, teljes egyenlőséget vezettek be, eltörölték a munka szerinti javadalmazást, a megmaradt minimális differenciálás alapja általában a mutatott politikai öntudat volt.
1960 júliusára már a városi népesség 80 százalékát is kommunákba szervezték. Vezetőket, értelmiségieket és diákokat tömegesen küldtek vidékre kétkezi munkára, a fizikai és a szellemi munka közötti különbség megszüntetésének jegyében.
Mao a Nagy Ugrásban a kommunizmus felé történő haladás felgyorsítását látta. Annak irreális gazdasági célkitűzései katasztrofális következményekkel jártak, a kínai történelem egyik legnagyobb éhínségéhez vezettek: 1959–1961 között – a „három nehéz év” során – 30 millió ember halt éhen.
Kiigazítás
Azt lehet mondani, hogy a kiigazítási politika már a Nagy Ugrás éveiben megkezdődött. 1958 novemberében Mao kérte, hogy a következő időszakra ne jelöljék az államelnöki tisztségre. Helyette Liu Sao-csit választották a Kínai Népköztársaság elnökének. 1959 júliusában Peng Tö-huaj marsall, honvédelmi miniszter, aki a kínai „önkéntesek” parancsnoka volt a koreai háborúban (1950–1953), nyíltan bírálta a Nagy Ugrás visszásságait, azt baloldali elhajlásnak minősítette. Ezért felmentették állami tisztségeiből, és Lin Piao, Mao feltétlen híve lett a honvédelmi miniszter. Közben az 1962. október 20-tól november 21-ig tartó kínai–indiai háborúban a kínaiak döntő győzelmet arattak.
A pártelnöki tisztséget megtartó Mao „elméleti munkára” vonult vissza, az ország vezetésének napi teendőit Liu Sao-csi államelnökre és Teng Hsziao-ping pártfőtitkárra, miniszterelnök-helyettesre hagyta. A két fő „kiigazító” belső fórumokon szóba hozta a korábbi évek hibás politikai döntéseit. Mérsékelt és gyakorlatias politikájuk kezdett kézzelfogható eredményeket hozni, ami nyugtalanította a „nagy kormányost”, aki a háttérben maradva duzzogott, és bosszút forralt azok ellen, akik őt bírálták és – szerinte – megalázták. Bosszúvágya a kulturális forradalomba torkollt. (Azokban az években a pártfőtitkár főleg adminisztratív feladatokat látott el, a párton belül a legfontosabb tisztség a pártelnöki volt, csak 1980-tól a pártfőtitkári. 1982-ben a pártelnöki tisztséget megszüntették.)
Kulturális Forradalom
A kulturális forradalmat, teljes hivatalos nevén a Nagy Proletár Kulturális Forradalmat (1966. május 16. – 1976. október 6.) a maradék hatalmának elvesztésétől tartó Mao Ce-tung kezdeményezte politikai ellenfeleinek a hatalomból való eltávolítására, egyeduralma megszilárdítására és a szocialista társadalomról vallott voluntarista, egalitariánus elképzeléseinek érvényesítésére. Ebben fő szövetségesei az akkori főideológus, korábban, 1937-től évekig személyi titkára, Csen Po-ta, és a „négyek bandájának” tagjai, Csiang Csing asszony, az egykori színésznő, Mao negyedik felesége, Csang Csung-csiao, Vang Hung-ven és Jao Ven-jüan voltak. Mivel a párt és állami apparátusbeliekre nem számíthatott (éppen azok kicserélése volt a cél), a fiatalokat (vörösgárdisták) és a hadsereget mozgósította.
A vörösgárdisták jelszava ez volt: „Romboljátok szét a négy régit – a régi gondolkodásmódot, a régi kultúrát, a régi szokásokat és a régi erkölcsöt”. Vandalizmusuk nem ismert határt, a könyvtárak, múzeumok feldúlásával felbecsülhetetlen kárt okoztak az évezredes kínai kulturális örökségben. Napirenden voltak a nyilvános megszégyenítések, kínzások. Becslések szerint a fekete évtized halálos áldozatainak száma legalább kétmillió volt.
Bár mindkét „feje tetejére állítás” az egész országra kiterjedt, a Nagy Ugrás színtere túlnyomórészt a vidék, a kulturális forradalomé pedig a városok voltak. Előbbi kifejezetten gazdaságcentrikus volt és a személyek többnyire háttérben maradtak, utóbbiban viszont nem fogalmaztak meg gazdasági célokat, de erősen perszonalizált volt.
Mao haragja leginkább a Liu-Teng és a Pen Csen-csoport ellen irányult. Utóbbi a pekingi pártszervezet első titkára és a főváros polgármestere volt. A kínai Hruscsovnak kikiáltott Liu Sao-csit 1967-ben letartóztatták, 1969 novemberében börtönben halt meg. Az 1959-ben menesztett Peng Tö-huaj marsall 1974-ben börtönkórházban halt meg, miután gyógykezelését felfüggesztették. Teng Hsziao-pinget, a tisztségétől megfosztott pártfőtitkárt kényszerlakhelyre vitték, állandó megfigyelés alatt egy traktorgyárban géplakatosként dolgozott. Hasonlóképpen alakult Peng Csen sorsa is.
Az utód nem várt
Az 1969. március 15-én az Usszuri határfolyónál történt incidens nyomán robbanásig feszülté vált a Szovjetunió és Kína viszonya. Még abban az évben Mao elnök utódjaként Lin Piaot jelölte meg.
A kulturális forradalom heves, legerőszakosabb szakasza 1969-ben ugyan véget ért, ám hatása 1976 őszéig érezhető volt. 1969-re a kínai központi vezetésben három fő hatalmi csoportosulás alakult ki: az egyik a Lin Piao–Csen Po-ta körüli klikk, a másik a Csou En-laj miniszterelnök körüli pragmatisták és a harmadik a „négyek bandája”. Mao mind a hármat támogatta. 1971 szeptemberében a sikertelen puccskísérlete után menekülő Lin Piao repülőgépe Mongóliában lezuhant, utasai szörnyethaltak. Csen Po-tát bebörtönözték.
Az intrikák és támadások ellenére Csou En-laj miniszterelnöki tisztségét haláláig, 1976. január 8-ig megtartotta. Szerepe volt az ultrabaloldali túlkapások mérséklésében. Kezdeményezésére 1973-ban Tenget rehabilitálták és visszavették a központi vezetésbe. Az 1976. áprilisi Tienanmen téri zavargásokért a „négyek bandája” Tenget tette felelőssé, és keresztülvitte, hogy az egykori pártfőtitkárt Mao másodszor is eltávolítsa a vezetésből.
Mao Ce-tung 1976. szeptember 9-én bekövetkezett halálával és a „négyek bandájának” 1976. október 6-ról 7-re virradó éjszaka történt letartóztatásával véget ért a kulturális forradalom. Később a párt Mao életpályáját úgy minősítette, hogy cselekedetei 30 százalékban rosszak, 70 százalékban jók voltak.
„Ázsiai tigrisek”, tajvani csoda
Az idő Tajvanon sem állt meg, a 60-as, 70-es évekre virágzó, iparosodott országgá vált erős és gyorsan fejlődő gazdasággal. A sziget akkor lett a négy „ázsiai tigris”, Dél-Korea, Hongkong, Tajvan, Szingapúr egyike. A 90-es évekre békés körülmények között áttértek az egypártrendszerről (Kuomintang) a demokratikus többpártrendszerre. A XX. század végi hatalmas gazdasági növekedés tajvani csoda néven is ismert. A szigetország legfontosabb exportcikkei az integrált áramkörök, más néven chipek. Az összes külföldön értékesített chipek 20,7 százaléka Tajvanból érkezik.
Egy ország, két rendszer
1977-ben a hatalom tengelyébe ismét visszakerülő Teng Hsziao-ping (1904–1997) fő irányítója lett a kulturális forradalom okozta károk kijavításának, a (második) „kiigazítási” politikának. A pragmatista irányzat híveként Teng véget vetett Mao személyi kultuszának, elvetette a maoista dogmákat, és az egypártrendszer megtartásával fogott hozzá a gazdaság modernizálásához és hatékonyabbá tételéhez. (Az 1979. február 17-én kitört, 29 napig tartó kínai–vietnami háborúban mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett.)
A „négy modernizálás” területein (mezőgazdaság, ipar, tudomány és technológia, honvédelem) látványos, ázsiai léptékkel is szembeötlő eredmények születtek. A kínai diplomácia sikereként tartható számon, hogy a Teng-féle egy ország, két rendszer elv alapján a brit gyarmat Hongkong 1997. július elsején és a portugál gyarmat Makaó 1999. december 20-án hivatalosan a Kínai Népköztársaság része lett.
Hszi Csin-ping, aki 2012 novemberétől a pártfőtitkári és 2013 márciusától az államelnöki tisztséget is betölti, 2022. augusztus 2-án felszólította a Kommunista Pártot, hogy a nemzeti fiatalítás részeként nyerje meg a hongkongi, a makaói és a tajvani emberek szívét és elméjét. Tavaly, az 1911-es kínai forradalom 110. évfordulóján kijelentette, hogy Kína és Tajvan egyesítése elkerülhetetlen.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
