Alig hittem a fülemnek. Németországi barátomat hívom telefonon. Hosszan beszélgetünk mindenféle témáról. Főként egyháztörténet, németországi magyarok, Németországban élő kitelepített magyarországi svábok kihalása… stb.. de amikor a jelen történésekről kérdezem, elhallgat. Migránsok, erőszak, gyilkosságok? – hallgat. Majd kis idő múlva azt mondja… inkább most erről ne beszéljünk… majd ha átjössz személyesen… ezt a témát itt nagyon nem szeretik… majd ha személyesen… – és megszakad a vonal…
Skype-on próbálkozom… legnagyobb meglepetésemre kiírja: „ellenőrzés alatt”.
Másik ismerőst próbálok hívni, aki már bátrabb, mert őt legfeljebb kitehetik, hiszen nem állampolgár. Elmondom neki, mit tapasztaltam az imént.
– Ez így van öregem – mondja. – Ezek tiszta hülyék. Nekem a fater mesélte annak idején, hogy mi volt a rákosi korszakban. Na annak ma már a németek örülnének, mert ami itt folyik, az ahhoz képest is diktatúra – folytatja. A szomszédom fia kicsit szereti a “régi világot”, és ennek hangot is adott a neten. Valami haverjának a koszos niggerekről írt… elvitték és három hónapot kapott. Szerinted megszereti ezeket odabenn? Te! Itt azon vannak a vezetők, hogy teljesen menjen tönkre az ország és eltűnjenek a németek, de még a nyelv is. Ezt még két éve sem gondoltam… Én is húzok haza innen, mert ez már egy élhetetlen, szar ország. Emlékszel, amikor Stuttgartban, meg Münchenben éjjel is lehetett sétálni, a kutya sem bántott? Amikor tele voltak a bajor kisvendéglők, és a kereszt ott volt minden kocsma valamelyik sarkában a falon? Na, ez ma már nincs… vagy amikor az apáca, rendi ruhában, kis csengettyűs persellyel állt a templom előtt és gyűjtött a szegényeknek. Aki adott, az kapott egy kis kitűzőt Caritas felirattal? Na, ezt felejtsd el! Ez már Afrika és Ázsia keveréke… A minap pofoztak sz…rá ezek a büdös fekák egy apácát… és rendőrök csak akkor mentek oda hozzá, amikor szegény a földön ülve szorongatta a Rózsafüzérét. Vörös, felpuffadt arccal. És az emberek messze kikerülték a helyet is. Milyen nép ez b…. meg? – fakad ki ismerősöm…
– És te nem félsz, hogy ekkora pofával adod elő ezt telefonon keresztül? – kérdezem.
– Én? Leszarom őket… mondom, hogy hazamegyek. Még a nyarat végigcsinálom, eladom a kocsmát és húzok ebből a rákosistánál szarabb országból. Öregem! Ilyen mocskos világba kellett belevénülnöm… De erről is az a tetves vén k…va tehet… úgy vették meg kilóra a rohadék liberális sorosisták, ahogy elő van írva. Igazi rohadt szemét Stasi-ügynök… – és a vonal megszakad… hiába próbálom visszahívni; – „pillanatnyilag nem kapcsolható”.
Valami eddig nem érzett büszkeség és nyugalom van bennem immár lassan két éve. És egyre erősödik. Hiszen van hazám, van országon, látok a metrón angyalarcú nővéreket, rendi ruhában, akiket senki nem bánt – de Isten irgalmazzon annak, aki megpróbálná. Leülhetek egy kávéházban, bemehetek egy-egy bevásárlóközpontba félelem nélkül, s szabadtéri rendezvényeken is biztonságban érezhetem magam. Haza… saját ország… biztonság… szemben a sokáig irigyelt Nyugattal, amely ma öngyilkosságot követ el, tárt kapukkal fogadja a megszálló csapatokat, s közben azt hazudja önmagának, hogy menekülő szerencsétleneken segít… Pedig, akiknek menekülniük kellene, azok otthon maradtak, várják a szabadulást a pokolból, s közben tizedelik őket a romlott Nyugat és az azt idegen hadakkal elárasztó bankárhatalom pénzén. A menekült hálás, köszönetet mond, alkalmazkodik… ez a pogány had viszont gyilkol, erőszakos, és számára nincs törvény a sajátján kívül, ami a keresztények legyilkolására, Európa megsemmisítésére szólítja fel.
Akik valóságos veszélyben vannak, azok otthon várják Isten irgalmát – a békét. Vagy a halált… mert megtagadni a hitüket soha nem fogják… Őket nem érintette a jólétnek és a szabadosságban a sátáni hatalma… mint a Nyugatot, és mint minket immár harminc esztendeje. Nekünk azért, talán még van lehetőségünk visszalépni az erkölcstelen, liberális, hit nélküli létből a normális, Istenhez forduló életre… Talán mi nem veszünk el, ha látjuk és tapasztaljuk, hová vezet az, amit annyira irigyeltünk évtizedeken át… Damoklész kardjaként függ a fejünk felett a józanság elvesztésével, a lelketlen és lélektelen élet folytatásával járó büntetés, amely lecsapott immár az ostoba, hitetlen és értékeit semmibe vevő Nyugatra. A kereszténységet nem csak állami vezetők, de papok, lelkészek és püspökök is megtagadják, azt hazudva és hirdetve, hogy háborúból menekülők előtt nyissunk kapukat, miközben Kapisztrán Szent János ma is magasra emelné keresztjét és toborozna… Lelkeket és talán hamarosan erős karokat is…
Igen! Van saját hazánk, van saját Kárpát-medencénk, szabadok vagyunk, s nem kell még félnünk a mindent letarolni képes pogánytól, a gyilkostól, a vadembertől, akinek mindegy, ha szamár, ha kecske, ha nő… s akit csak a váci püspök és evangélikus kollégája, no meg a liberál-bolsevik ellenzék érez testvérének, támogatandónak. Normális, magyar, keresztény, saját történelméből tudja mi az, ha százötven évig a pogány uralkodik… Bár, az a török megszállás a most fenyegető rémséghez képest csak enyhe tavaszi szellő a történelemben.
A telefont lehallgatják, a vonalat megszakítják, német liberálisok adják a tanácsokat arra, hol kell robbantani, ölni és erőszakolni… s mindehhez a titkosszolgálatok, és maga a legfőbb állami vezető asszisztál. Apácát, papot vernek és fenyegetnek, templomok berendezését verik szét, egyházi szertartásokat zavarnak meg. Embereket ölnek halomra vallásuk, keresztény hitük miatt, s nem esik róla szó sehol a nagy sajtóorgánumokban. Nem tud róla senki, ha nem hívja fel a figyelmet e szörnyű gyilkosságsorozatra Böjte Csaba ferences szerzetes és Kocsis Fülöp érsek-metropolita, akik személyesen látogattak az üldözöttekhez, elvívén nekik a reményt, hogy vannak még Európában néhányan, akik figyelnek rájuk, akik lélekben velük vannak, s akik itt sem hagyják el hitüket néhány ócska áruló, szellemi toprongy eszmeisége és vadonatúj elveik miatt.
Ez ma a Nyugat… Svédországtól Ausztriáig… és a nép retteg… de nem hiszi, hogy nincs menekülés, csak a pusztulás lehetséges…
Hit és rend nélkül elvész minden. Sok a tennivalónk tehát mindkét dologban… reményünk azonban van. Nekünk még van! S jövőnk is… ha kérjük, és felismerjük azt, kitől kell kérnünk – és hogyan! Mert egyetlen út van számunkra is: – Isten!
Lehet, hogy ma még sokan értetlenül néznek e sorokra, és ostoba prédikációnak tartják a fent írtakat, de előre szólok: – keserves lesz megtapasztalni, felismerni azt, ami által saját elhatározásból és nem elgondolkodtató felszólításra fordulunk majd Istenhez… amikor már nem lesz más kapaszkodó, amikor a halál ott leselkedik majd a kapualjakban, a házakban, s mindenütt – mint Nyugaton!
Ha jó érzés tudnunk, hogy ma még van hazánk és biztonságunk, mennyivel magasabb rendű és értékű érzés és tudat – hogy van gondviselő, teremtő, irgalmas és megbocsájtó Istenünk, aki szeret… segít, támogat és megment! Ha kérjük…
Stoffán György
The post Német diktatúra 2017. appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
