Nemes Levente – Nagy B. Sándor beszélgetőkönyve

Nemes Levente –  Nagy B. Sándor beszélgetőkönyve

Hogy jövök én ahhoz, hogy véleményezzek egy ekkora életművet, amely magában foglalja az ember, a színész, a színházigazgató életét is? De hagyhatom-e szó nélkül? Elönt a hála, mert vállalta azt, amit másnak nem is szabadott volna. Egybefonódott élete a színházzal, ezzel az életre szóló szerelemmel, aminek mindent alárendelt, elviselt, túlélt, vállalva a kirekesztést, a meg nem értést, a szidalmakat, ajtórácsapásokat, csúnya szavakat. Mert ő volt a sors kiszemeltje a feladatra.

A színház is vajúdott, nemcsak a társadalom. Összefüggenek ezek a dolgok, de hajlamos az ember elfeledkezni a saját mulasztásairól, hibáiról, ráhúzva mindent a körülményekre… Benne voltunk mi is. Maradhattam volna például én is otthon. Vagy visszamehettem volna. Leventét a rendeltetése sodorta erre a pályára, többször is nyilatkozza, így lett, így történt. Hozzáteszem, így kellett történnie.

És neki volt füle a hallásra, és szíve az engedelmességre, bár talán fel sem fogta igazán, mire, kire hallgat. Persze hogy sokan megsértődtek, sokan bántották, sokakat ő is megbántott, de kitartása meghozta gyümölcsét, amit a világtól remélhet, az elismeréseket, a sikert a színháznak. Az­óta ismerik és jegyzik Sepsiszentgyörgy városának nevét igazán, a Tamási Áron Színház elő­adásait, pedig az ilyen korúak, mint én, nem szeretik ezt a stílust, mert nem az övék. Innen is nézhetjük a tevékenységét. Meg onnan is, hogy mi nem akartunk, akarunk a világgal változni, legalábbis ennyire.

Levente megbízható, jó színész volt, de kiteljesedni egyéni előadóestjeiben tudott, és később, a Bocsárdi László színházában. Díjazták, elismeréseket szerzett, de igazán nem ezek számítanak. Könyvében elmondja, megvallja, elmeséli, hogy mik mozgatták, hogyan sikerült, és hogyan bukdácsolt ezen az úton – teljesen kinyílva olvasói előtt. Akik kicsit is ismerték, ismerik, tudják, hogy nem hazudik. Magáról az ember általában szépeket hazudik, ő nem kíméli magát. Nagyon szerencsés ember vagyok, hogy pályatársa lehettem, együtt játszhattam vele és Viskyvel, akivel annyira kiegészítették egymást. Ajándék, hogy velük dolgozhattam, tőlük is tanulhattam, belőlük inspirálódhatok ma is. Büszke vagyok Leventére, hogy véghezvitte, amibe belevágott, lehetőséget adott a fiataloknak, hogy megreformálják a színházat…

Ismerem a sértődöttség állapotát, ha nem foglalkoztatják a színészt, begubózik, elmegy másnak, máshová. Ilyen ez a pálya – kegyetlen, önző, nem ad oda másnak, csak magának akar, egész életet akar, nem félig-életet, s ezt kevesen áldozzák oda igazán. Gondolunk mindenfélét a színházról, de ahogy Levente hagyta, hogy nőjön ki igazgatása alatt a keze alól, hagyta repülni Bocsárdiékkal – az isteni nagyvonalúság. Az idő sok mindent beláttat az emberrel. S miközben keresi az élet értelmét, a sajátját is megtalálja, ha elég nyitott, bátor, elég jókedvű, és bízik abban, amit csinál. És kitartó. Gyönyörű könyvvel állítanak emléket ennek a színháztörténelmi időszeletnek, és ez már Nagy B. Sándor érdeme is. Nagyon megindító, értékes, szerethető olvasmány, amelyet nem elég egyszer elolvasni. * Kézbe fogni is jó, bár súlya van. Kemény fedelű, sima, a borítón sokatmondó felvétel az Ilja próféta előadásból. Nem tudja az ember, mekkora keresztet vállal, amikor színházvezetésre adja a fejét.

Kinyitom a könyvet. Az ajánlót Ungvári Zrínyi Ildikó gondolatai jelentik. Gyönyörű.

Levente, az én volt színészkollégám, akinek partnere és rendezett színésztársa is lehettem, tizennégy fejezetben mesél hosszú életéről, amely összefonódik a marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi színház életével. Nagy B. Sándor kérdezi a már nyugdíjas színházigazgatót, de még aktívan szereplő színészt. Sok kérdés, sok fotó és az összes említett hírességről két-három soros információ a kötet végén. Előtte a szakmai életútjelző események hat oldalon. Nemes Levente színművész, olykor rendező, előadóművész, színházigazgató története.

Nagy B. Sándor dramaturg, újságíró, irodalmi titkár tudja, hogyan kell kérdezni. És figyel, nem udvariasságból kérdez. Többszöri beszélgetést kíván a terjedelem, Nemes Leventének sok mondanivalója van még mindig. Válaszai kimerítőek, pontosak, izgalmasak. Hallom a hangját, mialatt olvasom. Hangsúlyozását, a jelentős részek kiemelését, lelkesedését. És kuncogását. Öniróniája, ahogy magát is villára veszi időnként, úgy megnevettet olvasás közben, mintha jelen volnék újra. A humora hívta fel rá a figyelmem. Valami derűs elnézéssel maga iránt, mégis tele hittel, ha abszurdnak is látszott a helyzet. Én legalábbis nem voltam ott, amikor elcsüggedt. * Amikor először találkozol valakivel, nem biztos, hogy készen kapod. Ő készen volt, amikor Sepsiszentgyörgyre kerültem, 1973-ban. Csírájában benne minden potenciál, amivel később gazdálkodhatott.

Ez a könyv ő maga. Nagy kegyelem, hogy ki tudott tartani. Érettebb, okosabb, tájékozottabb, kellően ön-nem-igazult volt, hogy maradni tudjon. Konokul kitartó. Becsülöm, amiért vállalta a színházért az igazgatást. Bizonyára sokszor kellemetlen volt akadékoskodónak tűnő természete az új tagoknak is. Megindító kitárulkozása a könyvben. Azt szerettem, hogy vitáiban is talpon maradt, s hogy nagyon művelt. Sokáig nevettem e soroknál olvasás közben: „Kérdezhetnél valamit, mert elkezdtem összevissza locsogni.” (32. oldal) Láttam a fotelben, ahogy kicsit lejjebb csúszik benne, mialatt komolyan vagy huncut mosollyal kimondja, mit gondol épp most, miután már egy órája nagyon komolyan mesél pont magáról.

Hírdetés

Próbaszünetekben, a színpad melletti zsebben mindenféléről dumált a szereposztott gárda, és ő sokszor mondott olyanokat, hogy oda kellett rá figyelnem. Jó volt, hogy ott volt. * Leventét tiszteltem, tetszett a habitusa. Sovány, elegáns, csak az álla tűnt nagyobbnak a szakállával, ha lenyírta, olyan kölyökképe lett, rögtön elszállt minden tekintélyessége, s ha felcsapta a fejét, fennhéjázónak tűnt, sokan annak is látták. Pedig csak okosabb volt, a szó nemes értelmében, de nem mindig tudott indulat nélkül megnyilvánulni, amit megértettem. Nehéz fejük volt a rendezőknek, s nekünk is, általában. Ez a vehemencia – amit akkor érez az ember, ha kezd körmünkre égni a gyertya, s mi még mindig az általános iskolában totyogunk – ahhoz kellett, hogy hasson is, amit mond, bejusson az agytekervényekbe. Mi általában kivártuk, amíg lemegy a meccs közte s a nézőtéren álldogáló rendező közt, nyilván próba közben. Azért volt fárasztó, mert már majdnem elcsípte az ember a figurát, s akkor jött ő magyarázatokat követelve, amitől teljesen lemerültünk. Kihűlve nekiveselkedni a jelenetnek sokkal nehezebb. És az álla tényleg leesett, nagyokat tátogott, amikor elfelejtette a szöveget, és a súgónő bosszúból, mert annyiszor leteremtette, nem súgta be neki, hagyta, hadd kínlódjon. Ott álltunk a szuffiták mögött, és hallgattuk, ahogy a súgó kárörvend, Levente meg levegő után kapkod a színen… Persze hogy amikor kijött a színpadról, majdnem megverte.

Partnere is voltam Leventének, de nem emlékszem egy jeleneten kívül többre, amelyben őt kevésbé éreztem, mint Viskyt. De meghatározó kollégák voltak, akikhez képest én sokkal kevesebb. A nadrág-ban pedig tényleg leselkedett ránk a ripacskodás, olyan remek bohózat volt, nehéz volt ellenállni. Margittán vinnyogott a közönség, annyira élvezte, de már arra nem emlékszem, hogy Vásárhelyen is játszottuk. Nem vezettem naplót színházi dolgokról. És 25 évig altattam is az egészet. * Nagy B. Sándor nagyszerűen kérdez, igazán jól figyel – legalább 50 százalékban ez az életinterjú sikerének a záloga. Abban a sorrendben veti fel a témákat, ahogy történtek, így egy egész élet alakulását, fejlődését, kibontakozását kísérhetjük figyelemmel. Én ahhoz a részhez tartozom ebben, amely a rendszerváltozásig történt, de így is meglep sok minden. Hogy kiben mi zajlik, nem tudhatjuk, most viszont elénk tárja az egészet.

Egy életet minősíteni nincs jogom, nem is lehet, de a szellemet, ami belengi, kell. Gyönyörű, gazdag bevezetőt írt hozzá Ungvári-Zrínyi Ildikó, minden mondatával egyetértek. Előnye van, engem megvakít a közeliség, nehezebben tudom kivonni magam a hatása alól, én is része vagyok, hol szemtanúként, hol kollégaként.

Levente humorát nagyon élvezem, rá vagyok hangolódva erre az elegáns, mindig intellektuális görbe szemre, ami a sajátja, megspékelve azzal a fajta öniróniával, ami a művelt, önmagukon is derülni képes embereket jellemzi. Öngúny. Stílusa van. Miközben szereti, úgy senki nem tudja kinevetni éppen önmagát. Alkatilag is szerencsés, ha kövér és alacsony lenne, mindjárt nem ilyesmit sugározna maga körül. És igen, az álla, ha leesik, ha felvágja, ettől lesz mulatságos, anélkül, hogy méltóságától megfosztaná. Az önirónia ebben pont akkora, amekkora az állfelvetés szöge, ez csiklandozza úriságra vágyó érzékeimet. Szeretem az úriembert kicsit bosszantani, és jólesik megállapítani, hogy ők sem tökéletesek, de tökéletesebben nyugtázzák saját esendőségüket, és kivárnak, amíg leesik a tantusz.

Testi adottságaik is segítik őket ebben a „sikerülésben”, hogy jól tudnak élni vele. Mert a színész költő is, amikor alkot. Ahogyan idéz, ahogyan prezentál. És nyílt! Őszinte! Persze, a kisördög már súg: mert teheti, mögötte egy igazán sikeres életpálya. És így van. Mögötte a sepsiszentgyörgyi színház életben tartása és újraszülettetése.

A néző, a régi sír, érthető. Nekem is, aki a régihez tartozom, jó érzés, amikor azt mondják, milyen jók voltunk. Pedig csak a fiatalságunkat siratjuk. Ha józanul nézem: nem voltunk mindig jók. Néha voltunk azok is. Levente könyvéből kiderül: az új felállás is vajúdott, amíg híressé nem vált. Igen, már nem azt a nyelvet használják, amit mi. De mi sem azon a nyelven műértettünk, mint a régebbi generációk, és alakultunk. Ez a korosztály a maga korának játszik. Fontosabb megérteni, mint sértődötten hátat fordítani. Őket is túlhaladják majd, ez normális. Hogy ez mennyire ilyen vagy olyan, a közönség dönti el. De egy biztos: a humor, ha mértéktartó, önironikus és éles – leleplez minket is, anélkül hogy megölne.

Csak csodálkozunk, hogy felettünk is telik az idő. De Levente megállította – legalábbis egy színház megtartásáig, újra világra vajúdásáig, helyet nyújtva számára a kiteljesedéshez, most meg nekünk a megismeréséhez. Mindezt szellemesen, jókedvvel, kitérve minden fontos élet­eseményre, fordulatra, nehézségre, kudarcra és sikerre, a köznapi beszéd fölé emelt nyelven, az olvasó lelkét is kiszellőztetve, utánozhatatlanul Nemes Leventé-sen.

Nem győzöm dicsérni magamban a kérdezőjét. Az ő értő figyelme, kíváncsisága, olykor naivitása, de tanulni akarása nyitja meg a beszélőt. Ha van fül, szívesen beszél az ember, ha van kíváncsi és érteni akaró szív, akkor nagyobb belátást enged a mesélő is, nem félti az értetlenségtől drága mondanivalóit. Hiszen nem kevesebbet, mint a sokak által meg nem értett, ellenzett, támadott, olykor gyűlölt életét osztja meg az utókorával… Valóban keresztet cipelt. A régi halálát és az új születését. * Színészként nem voltam elragadtatva tőle. Én azt a típust szerettem, aki engem is fel tud gyújtani. Ő erre az intellektuális magatartásával volt képes. Azt a méltóságot, amit egy színész rangja jelent, a valódi komédiás viselkedésmódot ő jelentette. Elegáns volt, gunyoros, de sosem lekezelő. Legalábbis velem. Vagy velünk, kolléganőkkel? Nem tudom. Irigyei és értetlenkedői voltak, mint mindenkinek. Neki meg­adatott, hogy bebizonyítsa: volt értelme ellenszegülni a közakaratnak, amely nem akart megújulást, és valljuk be, ez a középszer volt, még akkor is, ha voltak közöttük tehetségesek.

Nemes Levente bevállalta a színház újracsinálását a fordulatkor. Nekem is megfordult a fejemben, ha most ott lennék, kezdhetnék valamit. Nagy kíváncsisággal olvastam a könyv erről szóló fejezeteit. És a többit is. Mert nem volt mindegy, mi történik a színházunkkal, ha nem is vagyok már ott. Nos, ebbéli kíváncsiságomat tökéletesen kielégíti Nemes Levente vallomás-életrajza. * Következetesség – jut eszembe a magatartásáról. De ha az élet hirtelen fordulatot vesz, és te nem követed… nem maradhatsz következetesen hű ahhoz, ami elmúlt. Levente könyve önvizsgálatra késztet. Tagadhatatlan, sokat igazít vélekedésemen, ami a sepsiszentgyörgyi színház sorsát illeti. Levente őszinte önmagához is, kíméletlenül egyenes vallomás ez a könyve. Nagy B. Sándor pedig a legjobb hallgatója, kérdezője, aki fegyelmezett türelmével, kitartásával egybeszerkesztette a művész élettörténetét. Talál az ízlésük, a rendszerető Leventének is megfelel a kronológiai sorrendben felidézett pályakép. Sorsfordító emlékek a színész, az előadó-művészet, a színház történetéből. Olvassák, olvassátok, mert nem csak egy élet, egy színész, egy forradalomnak csak hitt, de mégis rendszerváltozás történetét ismerjük meg belőle – de tudást, ihletet, inspirációt, kedvet is nyerünk, akkora tudás, olyan széles ismerethalmaz, költészet és drámairodalmi anyag, információ gyűlt össze Levente jóvoltából, hogy tanulmányozni is érdemes ezek hatását a színészi, színházi pályákra nézve. Részesei lehetünk a színházi-színpadi világ titkainak. S mert a színház elválaszthatatlan a költészettől, színészei pedig a költéstől. Míg túl közel állsz, nem látsz tisztán, amikor távolabbról nézed, összeáll a kép, de a kép lelkét azért ismered, mert közel voltál… * A legmelegebb szívvel ajánlom minden színházszerető embernek, akiben egy kicsi kis érdeklődés is van az erdélyi színjátszás történelme iránt… irántunk, akik még élünk.

Nászta Katalin


Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »