A múltkori írásomat rengeteg hozzászólás kísérte, elég nagy részük a múltból kiragadott példáimat kritizálta. A kritika nagyon hasznos annak számára, aki nem csupán az önös véleményét akarja erőltetni, vagy ha rendelésre írt, és a megbízóinak igényét próbálja kielégíteni.
A mostani események megértéséhet vissza kell nyúlnunk 284 AD, Gaius Aurelius Valerius Diocletianus, közismertebb nevén Diocletianus császár uralkodásának kezdetéig. Diocletianus hatalomgyakorlása erőszakra épült, de ahhoz, hogy teljes hatalmat mondhasson magának, az útjában álló keresztény ellenzéki vezetőt, Romanust és a mögötte álló akkor már komoly befolyással bíró keresztény tömegeket el kellet távolítani az útjából.
Ez nem ment könnyen, tehát egy új politikai, titkos modellt kellett kreálni. Az új modellt nevezték el az úgynevezett Diocletianus-modellnek, amely egy háromlépcsős folyamatból állt.
Az első lépés a titkos probléma kreálása. A második lépés a reakció elérése a tömegekben és a harmadik a saját maga kreált problémára megoldást ajánlani.
Miután kitépette Romanus nyelvét és kivégeztette, 16 napon belül felgyújtatta a saját palotáját Nikomédiában. Titkos ügynökökkel (a mai média előfutáraival) elhíresztelte, hogy a keresztények a gyújtogatók és ezután kényelmesen bevárta, hogy a feldühödött Szenátus és a császárhelyettes Galériusz, Róma polgárainak nagy részével, akik hittek a cselben, könyörögjenek neki, hogy indítson megtorló intézkedéseket a keresztények ellen. Az ezt követő keresztényüldözés ismert, a terv olyannyira bevált, hogy azóta is nagyhatalmak egyik lekedveltebb fegyvere, ha háborújukhoz a tömegeket akarják maguk mögé állítani.
Az elmúlt pár száz évben ez a csel csupán az USA. történelmében vissza-visszatérő sorozatként, egyfajta hollywoodi Rocky-sorozatként lett beetetve az amerikai tömegekkel.
A Maine amerikai hadihajó 1898. február 15-én Havannában a levegőbe repül. Korábban a spanyol uralom ellen Kubában külföldről irányított forrongás veszi kezdetét. A dúsgazdag Joseph Pulitzer és William Hearst újságjaikon keresztül uszították az amerikai polgárokat, majd a legmegfelelőbb pillanatban önmerénylet áldozatává vált az amerikai hadihajó és megkezdődik a spanyol-amerikai háború. Spanyolország Kubától Guam szigetig kénytelen átadni gyarmatait Amerikának.
Probléma, reakció, megoldás (PRM).
Az angol utasszállító hajó, a Lusitania 1915. május 7-én német torpedótalálattól elmerül és vele számos amerikai állampolgár. A hajó a torpedótalálatnál hevesebb orr felőli első robbanása arra utal, hogy robbanószert szállított, amely nemzetközi jog értelmében tilos volt, és ami tényt a németeknek megszellőztettek. A lényeg a háború belépése ellen tüntető tömeg követelni kezdte Amerika az első világháborúba lépését.
Probléma, reakció, megoldás (PRM).
Mivel egy kaptafára gyártották Amerikában a PRM-metodikát, később sem tudtak elszakadni a hajós mesétől, így a harmadik világháborúba lépéshez is a régi recepthez fordultak.
Jóval korábban, 1823-ban egy amerikai elnök, James Monroe megfogalmazott egy népakaratot kielégítő doktrínát, amely azt hivatott garantálni, hogy az USA felhagy a határain túl fekvő országok kolonizálásával és nem avatkozik bele más hatalmak kül- és belpolitikájába, amennyiben azok közvetlen nem veszélyeztetik az amerikai függetlenséget. Ezt nevezzük ma a Monro-doktrínának, amelyet két lábbal taposnak az amerikai hatalom bitorlói azóta is.
Miután 1989-ben és 1915-ben is igen durván megszegte a Szenátus az általa korábban ratifikált törvénycikkelyt, a Monroe-doktrínát, amelyhez Theodore Roosevelt 1904-ben egy kiegészítést iktatott be (Roosevelt Corollary avagy Big Stick Policy – nagy bot politikája) a második világháborúba nem kívánt az amerikai nép belekeveredni.
Újabb cselre volt szükség. Mivel az amerikai elnök proklamáció keretében korábban ígéretet tett, hogy az európai konfliktusba nem avatkozik bele, a régi receptet vette elő.
Berlinben 1940. szeptember 27-én Németország, Japán és Olaszország egy közös "háromhatalmi fegyverbaráti-megsegítő egyezményt" írt alá. Ennek értelmében bármelyik ország hadüzenetet kap, az a másik kettőre is automatikusan érvényessé válik, még akkor is, ha a hadüzenő ország nem kíván velük háborúba kerülni.
Amerikának szükségessé vált egy támadás, de mivel a Lusitania esetében már kétségeket ébresztett a terv a világ polgárai szemében, távolabb próbálkoztak, de a megrögzött hajós ügyeskedéstől képtelenek voltak megszabadulni.
Japán terjeszkedése jó ürügy volt a titkos tervhez. A japán mikádo – feudális rendszer végnapjait élte a XIX.-század elején. Ezt felismerve az amerikai szenátus 1851-ben megbízta John H. Aulich sorhajókapitányt, hogy terjesszen a japán udvar elé egy japán-amerikai üzleti kooperációs tervezetet. Egyfajta korai Nixon-pingpongpolitikát kreálva ezzel. Az első amerikai hajók Matthew C. Perry sorhajókapitány vezetésével 1853 júliusában hajóztak be Edóba.
A japán-amerikai kapcsolat baráti együttműködéssé vált, annak ellenére, hogy a régi szamuráj tradíciót követők egy csoportja ezzel nem értett teljesen egyet. 1912-ben Japán 3020 cseresznyefát küldött az USA-nak baráti gesztust mutatván.
Az első világháborúban az USA és Japán fegyverbarátként harcoltak a németek ellen. Német érdekeltségeket foglaltak le a japánok Mandzsúriában és egyéb kínai területeken, amelynek révén konfliktusba kerültek Kínával, és mérsékeltebb formában az USA kormányával is, hiszen a korábban az amerikai államtitkár John Hay „nyitott Ajtó” (Open Door) doktrína, vagyis Kína teljes átjárhatósága nem felelt meg a japán érdekeknek.
Ettől függetlenül az USA vált a japán katonai fejlesztés motorjává. A japán tisztek az amerikai katonai iskolákban képezték magukat és az amerikai technológia elérhető volt a japán hadsereg számára.
Amerika az új világháborúra készülvén az úgynevezett mukdeni incidenst felfújta, és mert mindig hajónak kell lenni az amerikai problémák központjában (pl. 1964. augusztus 2-án az amerikai hadihajó, a Maddox esetében a Tonkin-öbölben, ami ma már bizonyítottan hazugság volt) ez esetben az amerikai ágyúnaszád, a Panay vált 1937-ben állítólag japán támadás áldozatává.
Mivel Japán hivatalosan bocsánatot kért ezért és a nankingi mészárlásért Kínában, más casus belli után volt kénytelen az amerikai háborús iroda nézni. Mivel már 1930-tól a japán olajfogyasztás 80%-a amerikai import volt, a kínai eseményekre való hivatkozással az olajexportot az USA befagyasztotta.
Japán a közös japán-amerikai múltra emlékezve, kerülni akarta a konfliktust. Ennek ellenére az USA egy teljes tengeri blokádot szervezett japán ellen. A japánnak ez a blokád a pusztulását jelentette. A japán diplomáciai lépéseket Washington simán elutasította és 1941. december 6-án minden diplomáciai közeledést befagyasztott. Japán számára ez egyértelmű válasz volt, túlélése érdekében támadni kényszerült.
Az amerikai admiralitás tisztában volt Pearl Harbor sebezhetőségével. Az úgynevezett Dies bizottság a kongresszus előtt figyelmeztetett a blokád veszélyére és a közelgő támadásra. A szovjet kém, Richard Sorge Japánból egy 32 000 szavas dokumentumban részletezte az azonnali támadás idejét és helyét. Ezt megerősítette a japán-amerikai nagykövet Joseph C. Grew is, sőt a perui kapcsolatok is mindezt alátámasztották.
Roosevelt, aki korábban azt nyilatkozta egy beszédében Amerika népének, hogy "I say to you fathers and mothers, and I will say it again and again and again, your boys will not
be sent into foreign wars" – Mondom nektek apák és anyák, megint és megint, hogy fiaitok nem lesznek idegen háborúkba küldve.
Közben izgatottan készültek a támadásra, a Pearl Harbor-öbölben csupán elavult, hadászatilag túl nagy értéket nem képviselő hajókat hagyva.
1941. december 7-én Japán megtámadta Pearl Harbort és ezzel hadiállapotba került Amerikával… és a „háromhatalmi egyezmény” értelmében Németországgal is. Megint hajó, megint… Probléma, reakció, megoldás (PRM).
A hajós mesék lassan kikoptak, ezért a 9/11-támadásnál már modernizálni volt kénytelen a spekulációs hadműveleti csoport, de ez már nagyon friss történet. De itt is igaz, hogy a közel-keleti érdekek elérése érdekében újra a régi recept került terítékre. Probléma, reakció, megoldás (PRM).
Csupán a falat lesz egyre nagyobb, ahogy a hatalmi éhség növekszik. Ez a globális birodalmi terjeszkedés útjában áll még néhány hatalom, amely létezésével kérdésessé teheti a világhatalmi aspirációt.
A volt szovjet birodalom megmaradt része, Oroszország, ismervén saját történelmét teljesen tisztában van azzal, hogy létezése meg van kérdőjelezve. Mert Putyin mit is tudhat? Mire nézhet vissza? Mi az, ami miatt lépni kényszerül?
Körülbelül ez:
Oroszország kálváriája, mint ma sok más országnak, olajjal kezdődött. 1883-ban a cár a bakui olajmezőkhöz vezető vasútvonalat befejezte és meghívta a kitermelés vezetésére a Nobel testvéreket és a Rothschild família befektetőit, hogy kiépítsék az orosz olajipart.
Az addig versenytársaktól mentes amerikai Standard Oil vállalat hirtelen veszélyes versenytárssal találta magát szembe.
Az 1860-as éven az USA 70 000 tonna nyersolajat hozott felszínre, Oroszország csak 1300 tonnát.
1901-ben as USA 9 920 000 tonnát, de Oroszország 12 170 000 tonnát.
Oroszország az addigi mezőgazdasági iparán túllátva hatalmas iparosításba kezdett. Ennek eredményképp 1907 és 1913 között a orosz ipari növekedés és termelés felülmúlta az USA, Anglia és Németország együttes termelését és ipari növekedését.
Mindaz, amit az iskolákban tanítottak, miszerint a szovjet forradalmat az 1917-es évi stagnáló gazdaság okozta, minden gazdasági mutatóknak és tényeknek szembe megy. Az igazi ok az amerikai Standard Oil és az a mögött álló bankházak és Nobel-Rothschild olajkartell közötti harc volt, de nem csak az.
A teljes orosz ipar versenyképessége kiverte a biztosítékot az Atlanti óceán mind a két partján, egy globális támadás már útban volt, csak államoktól mentes arculatot kellet hozzá keresni. A kommunizmus, mint régebben Párizsban, majd még később az európai országokban bevált, most is leporolásra került az ügy érdekében.
A napóleoni győzelmet követően Páris elfoglalása után (1814) az orosz arisztokrácia beözönlött Franciaországba, ahol megismerhették az ottani szabadkőműves páholyokat, amelyek tárt karokkal fogadták őket.
Nemsokára egy Párizsból importált titkos társaság alakult Oroszországban Északi Csillag néven. A társaság nagy mértékben zsidó gazdasági és értelmiségi csoportokból állt, de nagyszámú arisztokrata is helyet kapott soraikban. A korábbi uralkodóellenes hagyományokat követve, az uralkodói rend szétbomlasztását tűzték ki céljukként.
1898-ban Lenin, Trockij és nyolc forradalmár megalakították az „Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot” a kommunista párt elődjét. A párt idővel két társaságra bomlott, a Bolsevik (többségi) és Mensevik (kisebbségi) frakcióra, amely mögött Trockij és Lenin modus operandi hozzáállása volt jellemző.
A korábbi írásomban említett Fábián-társaság újra szerephez juthatott 1905-ben, amikor a bolsevik párttal találkozót szervezett Londonban.
Ezen a találkozón bízta meg az amerikai szappangyáros Joseph Fels az amerikai bankérdekek megbízásából a bolsevik vezetést a forradalom beindítására és egy hatalmas pénzösszeggel indította útjára a leendő forradalmárokat.
Ugyanakkor az amerikai bankok beszélték rá a japán vezetést, hogy Jacob Schiff, J.P. Morgan és a First National Bank kincstárából 30 millió dollárt háborús célra felvegyenek és megtámadják Oroszországot keletről. A kocka el volt vetve, Lenin megkezdte saját forradalmát május 1-én, az illuminátusok születésének évfordulóján.
Leninnek nem jött össze, a cár Lenint Svájcba száműzte, de a veresége nem volt teljes, mert a cár hajlott kompromisszumokra és megalapította a nemzeti parlament intézményét (duma) ígéretet téve a demokratikus köztársaság létrehozására.
Ugyanakkor a cár, belátva, hogy honnan érkezett a támadás, megpróbálta megváltani saját és családja életét, mint a történelem bizonyította, sikertelenül. A fő ellenség a Standard Oil vállalatot birtokló Rockefeller bankérdekeltségnél, a Chase banknál 400 millió dollárt helyezett el.
Ugyanakkor a az olajérdekeltség másik oldalát képviselő Rothschild banknál, a Hannover Trust, Manufactures Trust Banknál 80 millió dollárt helyezett letétbe.
Mindez nem segített a cár 1917. március 15-én trónjáról való lemondásra kényszerült. Helyét a szocialista Alexander Kerensky vette át ideiglenes kormányt alakítva. Első lépése a kommunisták, Lenin, Sztálin és Trockij visszahívása volt. Azzal egyetemben, hogy Kerensky komoly juttatásban részesült amerikai zsidó bankkörök részéről, a visszahívott forradalmárok, mint például Trockij maga 10 000 dollárral szállt fel New Yorkban a Christiana hajó fedélzetére 1917. március 27-én, hogy a következő kikötőben Nova Scotiában a kanadai rendőrség letartóztassa.
A későbbi Fadden-vizsgálat megállapította, hogy Trockij pénze amerikai bankkörökből származott és Trockij számlájára további sokkal nagyobb további összegeket utaltak svéd számlára. Az amerikai Wilson adminisztráció Trockij azonnali elengedését követelte, és hamarosan Trockij a többi forradalmár társával újra úton volt Európa felé forradalmat szítani.
Lenin útja vissza ennél kényelmesebb volt. Svájcból német páncélvonaton utazhatott, német katonák védelme alatt. Ahelyett, hogy börtönbe végezte volna, Svédországig utazhatott, ahol 22 millió márka várta őt is.
Sztálin Szibériából érkezett, tehát együtt volt a triumvirátus, megkezdődhetett az a vérrontás, ami kísértetiesen emlékeztet az IÁ-módszereire. Kerensky átadta a vezetést 1917. november 7-én.
Amilyen gyorsan lehetett, a triumvirátus elfogatta a cári családot és fogságban tartotta Ekaterinnburgban, az Ipatiev házban. Itt végzett velük Yurovsky halálbrigádja.
Mindez a tragédia azért történhetett meg, mert az amerikai és más zsidó bankköröknek ugyanúgy nem volt érdekük a cárt trónján látni, mint például ma Szíria demokratikusan megválasztott elnökét. Mint most, akkor is a pénz útja volt az, ami döntő tényezőként számított.
A Federal Reserve Bank of New York (FED) igazgatója, William B. Thompson 1 000 000 dollárt utalt át a bolsevistáknak. Kuhn, Loeb and Co. 20 000 000 dollárt utalt át. Kerensky szerint Lenin további 5 000 000 dollárnak megfelelő aranymárkát kapott német bankköröktől.
Ezek az összegek akkor olyan hatalmas méretűek voltak, hogy bármekkora erővel bíró országot meg lehetett vele roppantani. Ha azt vesszük figyelembe, hogy az elmúlt idők amerikai bankmanipulációi hasonló méretű összegeket csalt ki az amerikai államháztatásból, akkor most Putyin körülbelül ugyanakkora gazdasági támadásra számíthat, mint egykor a cár.
A kommunisták hatalomra kerülése után az amerikai bankkörök és maga a kormányzat is mindent elkövetett, hogy önmagába ne omoljon a bolsevista rezsim. Ellenszolgáltatás fejében a Lenin által kreált állami nemzetközi bankba résztulajdonosként az őt segítő nyugati bankárokat beengedték, köztük a főrészvényes Rockefeller bankokat és 1930-tól a Chase, az Equitable Trust, Guaranty Trust és többek közt a Kuhn Loeb csoportokat is.
Közvetlen ezt megelőzőleg az arany tulajdonjogát megvonták, és az amerikai mintára értéktelen fiat papírpénzre cserélték a bankalapot. A középosztály felszámolását követően az agrárszféra került terítékre. Több mint 3,5 millió parasztot éheztettek halálra koncentrációs táborokban. Óvatos becslés a szovjet rezsim által legyilkolt áldozatokat 45 milliós nagyságrendben állapította meg.
Tehát Vladimir Putyin, aki 16 évig volt a KGB kötelékében és mint biztonsági alezredes szerelt le, ne ismerné a történelmi múltját hazájának és annak a rendszernek, ami a Nyugat ajándéka volt?
Mit várhat most, amikor megint ugyanolyan gazdasági fejlődés előtt áll Oroszország, mint az 1900-as években? Putyin pontosan ismeri a Probléma-Reakció, Megoldás (PRM) módszertanát, amit valószínűleg a KGB iskoláiban is tanítottak, hiszen Diocletianustól Sun-Tzuig széles palettán mehetett a politika és hadoktatás.
Nem lesz a következő nagy akciója a New World Order részvényeseinek egy könnyű feladat.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
