Június 25-én mutatta be gyémántmiséjét Pápai Lajos nyugalmazott megyéspüspök a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban. Az ünnepi esemény előtt beszélgettünk vele teológiáról, papképzésről, értelmiségi létről, az Egyház lehetőségeiről.
– Épp egy könyv mellől állt fel. Szerte az országban találkozhatunk a nevével konferenciák, tudományos tanácskozások előadójaként. A jó pap is holtig tanul?
– Nem tudnám elképzelni az életem teológia nélkül. Ez a legfőbb érdeklődési területem. Rendszeresen olvasom a francia nyelvű teológiai folyóiratokat, például a belgiumi Nouvelle Revue Théologique-ot, amelyben a terjedelem felét könyvismertetések adják. Így nyomon tudom követni az aktualitásokat, és ennek alapján megrendelni az interneten az engem érdeklő könyveket. Követem a francia katolikus televízió adásait, azokból is számost teológiai újdonságról értesülök. Teológus ismerőseim szerte a világban szintén szoktak olvasnivalót ajánlani.
– Milyen területek iránt érdeklődik?
– Jelenleg a Gregoriana Pápai Egyetemen tanító Louis Ladaria bíboros, a Hittani Dikasztérium prefektusának teológiai antropológiája és istentana foglalkoztat. Szeretnék tanulmányt írni róla. Megemlíteném Jacques Maritain nevét is, akinek Franciaországban már közben elindították a boldoggá avatási eljárását. A szerzőtől sok könyvet őrzök, még személyesen nekem dedikáltakat is. Maritain a francia szellemi élet központja volt, rendszeresen gyűltek össze nála különböző világnézetű emberek. Jó lenne az ő munkásságát is megismertetni.
– Honnan ez a kiterjedt kapcsolatrendszere a nemzetközi színtéren?
– Miután Budapesten teológiai doktorátust szereztem, 1973-75 között Strasbourgban volt módom teológiát tanulni, ott is szereztem meg vallástudományból a doktorátusomat. Több akkori évfolyamtársammal tartom a kapcsolatot mind a mai napig. Így kerültem például Keralába. Úgy gondolnánk, a világ végére, de ha tudnánk, milyen szinten áll a teológiájuk…! Épp amikor ott jártam, akkor folyt az építése egy négyemeletes, 500 000 kötet befogadásra alkalmas könyvtárnak. Mindenféle folyóirathoz hozzáférhettem, teológusaik Rómában és Párizsban végeztek. De mondok mást: káplán korom óta nagyon érdekelnek a keleti vallások. Életem során elkerültem Jordániába, Szíriába, Egyiptomba, Irakba, ahol megismerhettem a keleti kereszténység képviselőit is. Damaszkuszban például az egyetem rektorát, a főmuftit, aki egyben a miniszterelnök-helyettesi pozíciót töltötte be még Asszad elnök idejében. Tanúja lehettem, hogy az alavita lakosság milyen békében élt együtt a keresztény hívőkkel.
– Megszólalásaiban gyakran buzdítja a világi híveket is teológiai művek olvasására…
– Valóban nagyon fontosnak tartom ezt. Sokaktól hallottam nemegyszer: „Atya, nem merek gondolkodni a hitemről, mert félek, hogy elveszítem.” Érthető a félelmük, mivel a hitismeretük megmaradt a harmadik elemi szintjén, miközben civil vonalon gyakran az egyetemi végzettségig jutottak el. A hitüket viszont korántsem ismerik ugyanezen az értelmiségi színvonalon. Az ő figyelmükbe ajánlható Kocsis Imrének a Bevezetés az Újszövetség könyveibe, illetve Rózsa Huba Bevezetés az Ószövetség könyveibe című művei. Nagyon hasznos művek ezek, amelyek tágítják a látókörünket.
– A tudás, az ismeret meg tudja erősíteni a hitet?
– Igen, bár az is igaz, hogy a hit nem ebből születik. Az intelligens embernek muszáj mégis gondolkodnia! XVI. Benedek hívta fel rá a figyelmet, hogy az értelemellenesség egyben istenellenesség is.
– A papnevelésben sokat hangoztatjuk a pasztorális gyakorlat jelentőségét. Ön mire tenné a hangsúlyt?
– Még püspökségem idején egyszer André Léonard érseket fogadhattuk, akitől kispapjaink megkérdezték, szerinte mi a lényege a papnevelésnek. Ő azt felelte,
Tehát az, hogy a pap a saját hitét mint értelmiségi ismerje meg és adja tovább. Ha először jól megérti, mi is az az örömhír, amit hirdetni fog, akkor intelligenciájával arra is rá fog jönni, hogy ezt hogyan közvetítse. Szükség van persze a pedagógiára – pedagógus családból származóként magam is látom ennek értékeit –, az első mégis, hogy a pap a saját hitét magas értelmi szinten ismerje, és ilyenként adja tovább. Ezért tartom alapvetőnek a szellemi igényesség kialakítását a szemináriumokban.
– Nyugalomba vonulása óta mennyire tudott lelkipásztor maradni?
– Mindig akad valamilyen tennivalóm. Vasárnaponként a székesegyházban misézek. Idén arra is lehetőséget kaptam, hogy bérmálhassak egyházmegyénkben. Már idáig tizenhét bérmálást végezhettem. Öröm volt látni, hogy mindenütt milyen szépen felkészültek a tizennégy-tizenöt éves gyerekek. Azon viszont nem csodálkozom, hogy utána ki-kimaradoznak: hiába készülnek fel jó szándékkal, ha szüleik nem járnak templomba, ha a környezetükben egészen mást tapasztalnak. A gyerek még nem lehet azon az érettségi szinten, hogy mindezzel szembe tudjon menni.
– Hol éri el az Egyház leginkább a gyerekeket, fiatalokat?
– Püspökként fontosnak tartottam a katolikus iskolák alapítását. Mára az egyházmegye csaknem minden városában van egyházi iskola, úgyhogy aki akar, az eléri a katolikus oktatást. Kezdetben az iskolával együtt átvettük a pedagógusokat is. Akkor csak annyit kértünk tőlük, hogy ha nem is osztják a hitünket, legalább ellene ne szóljanak. Később, amikor már mi vehettük fel a tanárokat, a legalkalmasabbakat próbáltuk kiválasztani. Egyébként minden iskolához tartozik egy iskolalelkész is, aki összefogja a pedagógusokat, osztálymisét tart, lelkinapokat, tábort szervez a diákoknak. Sikeres alapítás volt a Szent László Egyetemi Kollégium Győrben, illetve a Szent Pál Sopronban. Mindkettőből sokan kerültek ki olyanok, akik ma is elkötelezett hitéletet élnek.
– Végigélte a kommunizmust, a rendszerváltást. Hogyan látja a szabadságban élő Egyház lehetőségeit?
– Nem idegen tőlem a panaszkodás, pedig tudom, nem szabadna elégedetlennek lennem. Ha a rendszerváltás előtti időszakkal hasonlítjuk össze a jelent, akkor óriási fejlődést látunk Egyházunkban. Viszont ennek megvannak az árnyoldalai is. Az akkori fiatalokat például a mostaniakkal össze sem lehet hasonlítani. Még füredi káplán koromban egyszer összetalálkoztam egy gyerekcsoporttal. Láttam rajtuk, hogy valami nyugtalanítja őket. Az egyik kislány aztán elmesélte, hogy valamelyik tanáruk szerint csak a primitívek, a műveletlenek vallják magukat keresztényeknek. A kislány azonban visszavágott: „Hát akkor hogy lehet, hogy egyedül a tisztelendő bácsinak van doktorátusa?” Mondhattak a gyerekeknek bármit, ők érzelmileg hozzánk tartoztak. Ma fordítva áll a helyzet. A rendszerváltás éveiben Veszprémben hatszáz gyerek járt a templomi hittani foglalkozásainkra és misére is. Egészen más volt akkor a hozzáállásuk. A mai gyerekek esetében már a nagyszülők sem kaptak vallásos nevelést, a szülők jobb esetben közömbösek, ha nem egyenesen ateisták. Amikor a gyerekeknek a hittan és az etika között kell választaniuk, s ha az utóbbi focizást jelent, akkor a könnyebbet választják az utóbbit. De kárára van a gyerekeknek a nyugati szabadosság is, az internet világa. Ezért aztán csak jogaik vannak, kötelességeik nincsenek, s ezt a szüleik rájuk hagyják. Nehéz helyzetben vannak az iskolák, egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy olyan kevés a pedagógus. Nincs a kezükben semmilyen eszköz, még rászólni sem igen szólhatnak rá a gyerekekre.
– Ahogy akkor apró lépésekben lehetett valamit tenni, most is meg kell tudni találni a módját, hogyan éljünk együtt a korral.
– Valóban így van. Ha panaszkodunk, sírunk, az semmit nem használ. Nagyon fontosak a katolikus iskolák, a hitoktatás, s komolyan fel is kell készülni rá. Talán az is fontos, hogy alaposabban elemezzük, ki hogyan végzi el a feladatát. A legfontosabb, hogy az embereknek meglegyen az élő kapcsolata az Egyházzal, az egyházi közösséggel. E kapcsolat nélkül minden csak elmélet marad –
– A hitoktatás átad ismereteket, de vajon közelebb visz-e az Egyház megéléséhez?
– Annak idején, a templomi hitoktatás keretében gyakran kellett behordanom székeket a sekrestyébe, mert csak ott tudtunk összegyűlni. A gyerekeknek ily módon óhatatlanul is kötődniük kellett az Egyházhoz. Bizonyára az iskolákban is lehetne jobban csinálni, de nem könnyű, ha sokszor azt tapasztaljuk, hogy olyanokat is beíratnak hittanórára, akiket semmi nem vonz oda. Egy-két ilyen gyerek elég ahhoz, hogy tönkretegye az órát, ha állandóan fegyelmezni kell őket. Arról is meg vagyok győződve ugyanakkor, hogy még a legrosszabb gyereket is le lehet fegyverezni két dologgal: a tudásanyaggal és a hittel. Ha valakin a gyerek azt látja, hogy hittel beszél arról, amiről beszél, és hogy ott van mögötte a tudás is, az még a legrosszabb gyerekre is hatással lehet. Azt is látom, hogy a fiatalok között divat az antiintellektualizmus, nekik inkább az érzelem számít, ennek ellenére én mindig próbáltam az értelemükre is hatni. Ha csak annyi maradt meg bennük az órából, hogy ennek vagy annak hol tudnak utánanézni, már az se kevés. Természetesen ezen kívül fontos az is, hogy a hitoktatók táborokba, lelkigyakorlatokra, ifjúsági találkozókra, délutáni programra hívják a gyerekeket, és bevonják őket a feladatokba. Sajnos, kevesen vagyunk, és a tanár épp annyira leterhelt, mint a pap. De ahol a lelkipásztor, a hitoktató komolyan és kitartóan dolgozik, ott meglesz majd munkájának gyümölcse.
– Mi adja Ön szerint a pap vonzerejét?
Elég normálisnak lenni. Elég, ha a pap kedves és megértő, aki szóba áll az emberekkel. Semmi rendkívülire nincs szükség ezen felül:
Ha visszavesz belőle, boldogságát kurtítja meg. La grave allégresse (Az öröm súlya) címmel jelent meg Francois Potez plébános könyve, aki pappá szentelt tanítványának vetette papírra tapasztalatait levelek formájában. Arról vall benne, mit jelent papnak lenni, mik a papi élet problémái. Jó könyv, első díjat nyert a francia katolikus könyvek között. Vele együtt vallom a bennünk lévő derű fontosságának a hangsúlyozását, mert bár Krisztus meghalt, de feltámadt, vagyis a lényeg kimondatott. Ez az öröm ugyanakkor súlyos is, hiszen jól tudjuk, mennyi nehézségen át vezet életünk útja.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 25-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
