Mikor szálláshelyünkön a vendéglátónknak elmondtuk, hová szeretnénk eljutni, hüledezett, hogy az bizony nagyon messze van, és több mint egy óra az út. Ebből arra következtettem, hogy egy külvárosi gettóba indulunk. Ráadásul este, hiszen Zsolti csak munka után ért rá, így este hét órára beszéltük meg a találkozót.
Aztán jött az első metró, majd a második, végül a Jubilee, ami a találkozó helyéhez vitt minket. Itt már éreztem, minden bizonnyal tévedtem, hiszen az addigi közlekedési eszközökhöz képest ez tisztábbnak és modernebbnek tűnt. A peronokon plexi húzódott végig. Mint kiderült, azért, mert a közel kilencmilliós londoni lakosság jelentős része dolgozik a környéken. Csúcsidőben, mint a heringek, tolonganak az aluljárókban, így kellett valami, ami megakadályozza, hogy a sínek közé taszítsák egymást.
Az állomásról kilépve csillogó felhőkarcolók fogadtak, amik a sötét égboltba törve hirdették a londoni bankok nagyságát. Canary Wharfba érkeztünk, a londoni City legfőbb kihívójaként számon tartott negyedbe. Irodaházait többnyire olyan bankok, jogi és médiacégek bérlik, mint a HSBC, a J.P. Morgan vagy a Citigroup, de itt található a Thomson Reuters vagy a Trinity Mirror központja is.
Karácsonyhoz közeledve nem csak a toronyházak tündöklése vonta magára a figyelmet, de az út mellett végigfutó, ezernyi apró égősor is varázslatos hangulatot sugárzott. A hideg, esős időben elhaladva egy üvegfalú bár mellett érezni lehetett a hely melegét, ahol drága ruhákban sörök és kávék mellett vezették le a nap fáradalmait a pénzügyi gépezet apró fogaskerekei.
Zsolti nem közéjük tartozik. Csak őrzi, azt ami az övék.
Az egyetemet maga mögött hagyva, otthon informatikusként próbált boldogulni, de a cég, ahol dolgozott, nem ment jól. Végül álláskeresőként egy barátja által érte a lehetőség, hogy Angliában kezdjen új életet. Élt vele.
„Hiányoznak a barátok meg a család, de lassan öt éve élek itt és már saját életem van ebben az országban.”
Zsolti hamarosan már nemcsak a szigetország lakója, hanem állampolgára is lesz, míg mi idehaza döntünk a sorsunkról áprilisban, ő odakint. Ekkor tudja elkezdeni az angol állampolgárságért folytatott procedúrát. Ezt tűzte ki maga elé, mikor kiköltözött, és mivel jól érzi magát Londonban, egyelőre nem is tervezi a hazatérést.
„Összességében nem azt mondom, hogy nagyon szeretek itt lenni, de megszoktam, és most már nem tudnám megint elképzelni az életet otthon.”
Mikor kiérkezett Nagy-Britanniába, ismerőse ajánlotta neki, hogy csináljon egy biztonságiőr-vizsgát, mert azzal még sokra is viheti. Nem voltak nagy vágyai. Nem akart Theresa May vagy a királynő testőre lenni, főleg, hogy akkoriban még az angol nyelvtudása sem volt olyan erős. A munkalehetőség végül az utolsó pillanatban kopogtatott az ajtaján.
„Már nagyon az utolsókat rúgtam, a vésztartalékom is kezdett fogyni és úgy voltam vele, hogy ha egy hónapon belül nem kapok munkát, akkor szégyen ide, szégyen oda, haza kell menni.”
Az állásinterjún kérdezték arról, milyen teherbírású, van-e katonai múltja. Mint kiderült, azért, mert egy olyan munkakör betöltésére kerestek alkalmazottat, ahol kollégáival a terrorgyanús személyeket kellett kiszűrni London egyik leginkább terrorfenyegetettségnek kitett épületében. Akkoriban még nem volt olyan nagy terrorveszély az országban, mint mostanában, de Zsolti mesélt arról, hogy a közel-keleti események, az „Erős szikla” hadművelet vagy a szíriai háború milyen hatással volt a már kint élő muszlim lakosságra.
„Látszott, mennyire megviseli őket, hogy egy olyan országban élnek, ami épp csapatokat küld a hazájuk ellen.”
Mint mondta, az első generációs bevándorlókkal általában nincs probléma, mert ők túlélni akarnak, elvállalnak bármilyen munkát. Viszont azok, akik már ott születnek, általában túl akarnak tenni szüleiken, ami sokszor nem sikerül és ekkor fordulnak a vallás felé. Sajnos a nem békés iszlámot hirdetők kifejezetten utaznak ezekre a fiatalokra. A társadalom hozzáállása azonban nem változott jelentősen a muszlimokkal kapcsolatban a terrorcselekmények után sem. Zsolti azt mondja, talán azért, mert mégis csak egy majd kilencmilliós városban élnek, ahol a békés együttélés kulcsa egymás elfogadása. Munkaköre pedig megtanította rá, hogy különbséget kell tenni ember és ember között.
Úgy véli, hogy ahogy a Ku-Klux-Klán sem adja vissza azt, hogy milyenek a fehér emberek, úgy az Iszlám Állam miatt sem szabad azt gondolni, hogy minden muszlim terrorista. Ezt csak a propaganda akarja így láttatni Magyarországon, ahogy a propaganda hitette el az emberekkel azt is, hogy a kelet-európaiak elveszik az angolok munkáját, csak azt épp Nagy-Britanniában.
„Ki kell mondani, Brexit van. Ami anyagilag már jelentős hatással van ránk is.”
A jelenlegi font-forint árfolyam a 2012-13-as szintre zuhant vissza. Kiutazásunkkor 350 forinton váltottuk a fontot, de Zsolti pár éve még 420-ért. Mint mondja, őt eléggé érzékenyen érinti, mert a hazai biztosításaira jóval többet kell fizetnie, mint eddig, és az árak is szép lassan emelkedni kezdtek a városban.
A Brexitről való szavazásba nem szólhattál bele, de mi a helyzet az áprilisi magyar választásokkal, elmész majd a követségre?– szegezem neki a kérdést.
„Leadhatnám a voksomat a pártokra, de több oka van annak, hogy már korábban sem éltem, és úgy gondolom, most sem fogok élni a szavazati jogommal. Nem látok bele az otthoni mindennapokba. Az az egy hónap, amit évente otthon töltök pedig nem elég arra, hogy véleményt formáljak valamiről.„
„Úgy vagyok vele, hogy innen a messzi távolból nem szeretnék ebbe az egészbe beleszólni.”
Zsolti állítása szerint azt sem tudná biztosra megmondani, hogy jelenleg melyik pártok vannak bent a parlamentben, a programjaikat sem ismeri és nem szeretne reklámok alapján dönteni, így inkább kimarad az egészből. „Mikor otthon voltam, láttam plakátokon, meg interneten is nagyon megy Soros György, de őszintén nem tudom, ki ő, csak azt, hogy most valamiért nagyon nem szeretik. Erről viszont az a véleményem, hogy mindig is volt és mindig is lesz egy nemzet ellensége, akit valamiért majd utálni kell.”
Ezért szeretsz idekint? Jobb a közhangulat?
„Itt minden más, meg kényelmes. El vagyunk lustulva.”
Bevásárolni már azt sem tudja, mikor volt legutóbb. Elég, ha az interneten összeválogatja a termékeket és házhoz viszik neki. Ugyanígy az ügyfélszolgálatokon, a bankban vagy a hivataloknál is egy telefonnal mindent el tud intézni. A hozzáállás is lazább, mindenki tudja, mik a szabályok, azon felül viszont nem büntetnek meg egy metróvezetőt azért, mert reggel a hangosbemondón viccelődik, vagy a tiszteket, ha a dugóban a tűzoltóautóból üvölt Johnny Cashtől a Ring of Fire.
Meg persze a bérek és az előrejutási lehetőségek is jobban, mint odahaza.
„A korábbi állásomat otthagytam, túl stresszes volt és egy kis nyugalomra volt szükségem. Most concierge-ként dolgozom. Egy olyan épületet felügyelek, ahol a felső 10-20 ezerhez tartozó emberek laknak. Bankárok, ügyvédek, orvosok, filmsztárok. Ennek ellenére nem vagyok túlfizetve, a minimálbérnél valamivel többet keresek, de még így is
„ha kifizetem a lakbért, a telefonszámlát, az összes közüzemi számlát és az étkezést egész hónapra, egy magyar minimálbérnek megfelelő összeget félre tudok tenni.”
Mióta kint él, Zsolt sokat járt külföldön is. A munkabeosztása kedvező, hisz négy napot dolgozik, négy napja szabad, így megengedheti magának, hogy egy hosszú hétvégén felüljön a repülőre és világot lásson. Kolumbiai barátnőjével már voltak többször Latin-Amerikában, a Közel-Keleten, és Ázsiába is eljutottak.
„A munkahelyeden pedig ha látják, hogy van benned akaraterő és csinálod a dolgod, akkor segítenek, elkezdenek továbbképezni. Nem onnan mész nyugdíjba, ahonnan elkezdted. Otthon ezt nem nagyon tapasztaltam. Ott ha a lelkem kihajtottam, azt kezdték elvárni és még csak egy hátba veregetést sem kaptam, itt viszont megbecsülnek.” – összegzi Zsolt.
„Nem tudom eldönteni, hogy a barátaimat mi tartja otthon. A megszokás vagy az ismeretlentől való félelem.”
Talán a család. Te itt szeretnéd felnevelni a gyermekeidet? – vetem fel.
Nincs kizárva, hogy ezért hazatérnék. Bár nem tudom, hogy áll most a magyar oktatás, de szeretném ha gyermekeim magyar képzésben részesülnének. Attól függetlenül, milyen nemzetiségű lesz az édesanyjuk, úgy gondolom, hogy
„ha én magyar vagyok, a gyerekeim is tanuljanak meg rendesen magyarul.”
Akkor egyszer mégis csak hazatérsz – summázom.
Viccelődve mondja, hogy a két biztosítása is azért van, hogy 106 éves korára csak összegyűlik annyi pénze, hogy vehessen egy szoba-konyhás garzont Csepelen. Odakint a 2 ezer fontos fizetések mellett is lehetetlen összegyűjteni egy londoni 650 ezer fontos (227 500 000 forint) másfél szobás ingatlanra. Egyébként is Zsolt úgy látja, kétféle kivándorló magyar van. Az egyik, aki nyugdíjas éveit egy kandalló mellett képzeli el macskát simogatva, miközben szivart szív és drága skót whiskey-t szürcsölget. A másik pedig békességben, otthon Magyarországon.
Ő még nem döntötte el, melyik kategóriába tartozik.
A kivándorolt magyarokról szóló riportsorozatunk első részét itt, a másodikat itt olvashatja.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
