A Mandiner fölkereste Komiszár Dénes történészt, politológust és teológust, hogy a Habsburgok valódi örökségéről, a dinasztia hazai megítéléséről, a közkeletű, sajnálatosan kultúrmarxista ihletettségű ferdítésekről és arról beszélgessünk: mi a helyzet a Habsburgok ábrázolásával a képzőművészetünkben.
„Évszázadok óta jelen van a magyar közgondolkodásban és a néplélekben a »jó kuruc–rossz labanc« felosztás; csak az a jó magyar hazafi, akinek Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi vagy Kossuth a példaképe, de aki rajtuk kívül is merít, vagy fel meri emlegetni a Habsburgokat is, az már mindjárt gyanús vagy áruló” – mondja Komiszár Dénes történész a Mandinernek. A szakértőt a Habsburg-emlékezet magyarországi viszontagságairól és torzulásairól kérdeztük.
Pár héttel ezelőtt jelent meg a Mandineren egy interjú Liktor Attilával, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogtörténeti tanárával, aki számos olyan Habsburgokkal kapcsolatos tényt is megosztott az olvasókkal, amelyek ugyan egyáltalán nem titkosak, de a közvélekedésnek sajnos a mai napig sem részei. Mivel az uralkodóházzal kapcsolatban dezinformációk tömkelege él a társadalom fejében, időszerű, hogy a témával részletesebben is foglalkozzunk.
Ezért kerestük meg Komiszár Dénes történészt, politológust és teológust, hogy a Habsburgok valódi örökségéről, a dinasztia hazai megítéléséről, a közkeletű, sajnálatosan kultúrmarxista ihletettségű ferdítésekről és arról beszélgessünk: mi a helyzet a Habsburgok ábrázolásával a képzőművészetünkben.
Komiszár Dénes – mandiner.hu
Miért csontosodhatott meg az a közvélekedés a magyar társadalomban, miszerint a Habsburgokról alig-alig őrzünk pozitív emlékeket?
Ez egy nagyon összetett dolog. Évszázadok óta jelen van a magyar közgondolkodásban és a néplélekben a „jó kuruc–rossz labanc” felosztás; csak az a jó magyar hazafi, akinek Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi vagy Kossuth a példaképe, de aki rajtuk kívül is merít, vagy fel meri emlegetni a Habsburgokat is, az már mindjárt gyanús vagy áruló. Az a gond ezzel, hogy ez a 19. században – mondjuk az 1849-et követő években – még talán érthető is lett volna, de a 21. században ez már régen túlhaladottá vált.
Miért lett túlhaladott?
Még mindig nem tanultuk meg, hogy nem az őseinktől megörökölt név, hanem az egyéni tettek szerint kellene megítélni egyes történelmi személyeket, családokat. Magyarán: nem lehet egy egész uralkodóházat kollektíve fehér vagy fekete színben feltüntetni, hiszen értelemszerű, hogy köztük is voltak egészen vagy egyáltalán nem kiemelkedő egyéniségek. Ebből a szempontból valóban furcsa, hogy a hazánkban 400 évig uralkodó Habsburgok, akik történetesen az Árpád-ház leszármazottai – tehát nem idegenek! – mennyire ambivalensen élnek a magyar emlékezetben, pedig ebben a négy évszázadban nem csak negatívumok történtek, és igencsak megváltozott a Magyar Királyság – Európában is betöltött – helyzete, szerepe: Mohácsnál az addigi keresztény védőbástyából a nagyhatalmak ütközőzónájába szorult, több részre szakadt, katonai középhatalomból egy kivérzett, középső részén elnéptelenedett, háborús terület lett. Mivel Prága, majd Bécs lett a birodalmi főváros, Pozsony és a törökök által megszállt Buda szerepe erősen csökkent, ebből következett, hogy a magyar királyok egy személyben voltak német-római, majd osztrák császárok, cseh királyok, és így tovább.
A magyarság ugyanakkor nem volt egyöntetűen a Habsburgok híve.
A sorozatos két-, vagy többfrontos háborúk erősen befolyásolták az ország helyzetét, ezt kihasználva törhettek ki azok a felkelések, amelyek szabadságharcokká szépültek a romantikus felfogásban, holott ezek mögött erősen ott húzódott a nemesi adómentesség megtartása, egyéni vagy kollektív, főleg protestáns vallási sérelmek, vagy éppen egy kihalt főnemesi és az udvarra visszaszálló nagybirtok megkaparintásának szándéka. Arról pedig nem is beszélve, hogy a református erdélyi fejedelmek által kivégeztetett katolikus papok, világiak száma jóval magasabb, mint a kollektív emlékezetbe jobban beleitatott gályaraboké, és így tovább. Tehát egy olyan aránytalan hangsúlyeltolódás érzékelhető a katolikusok hátrányára, amelyet még mindig nem sikerült helyreállítani. Elmondható tehát, hogy a katolikus Habsburgok megítélésében a felekezeti hovatartozás is jelentős szerepet játszik: akár a társadalmi rétegződést, akár a lokalitást figyelembe véve: egy dunántúli főúri családnak elég nehéz lett volna Bécs előterében eljátszani a protestáns ellenállót, mint a tiszántúli vagy az erdélyi arisztokráciának.
Alakul azért a Habsburgok összetettebb megítélése?
Ha már az egyénekről beszélünk: elég beszédes, hogy milyen széles a paletta az egyes személyek esetében: József nádor, vagy a fia, István nádor a pozitív figurák, Ludovika királynét újra felfedeztük magunknak – Ludovika Akadémia –; míg vannak az egészen elutasított uralkodók: I. Lipót vagy I. Ferenc. Ez még persze nem jelenti azt, hogy utóbbiak is magyargyűlölők lettek volna, ahogy ezt a velük foglalkozó, mérvadó történészek is kijelentették, persze nem a marxistákról vagy a „nagymagyarokról” beszélek. Kár, hogy ezek a hangok nem jutnak el oda, ahova kellene. Az elutasítottak is saját koruk emberei voltak, mindegyikük sajátos karakterrel, világszemlélettel.
Sissiért viszont sokan rajonganak.
Sokan „imádják” Erzsébet királynét, aki nem született Habsburg volt, de az Ernst Marischka Sissi-trilógia álromantikus császárné-képe ugyanúgy nem felel meg a valóságnak, mint a film alapján íródott operák vagy rajzfilmek. Erzsébet valóban szerette a magyarokat, örök lázadó karakteréhez közelebb álltunk, és az is tény, hogy a kiegyezésben fontos szerepe volt; de arról már szeretünk hallgatni, hogy az érzékeny lelkivilágú sógorával, Lajos Viktor főherceggel, vagy a menyével, Stefánia trónörökösnével szemben – akit csak „belga tehénnek” csúfolt – mennyire szörnyeteg tudott lenni, elfeledve anyósa hasonló viselkedését…
Végső soron marad az idegenkedésünk a Habsburgoktól?
A legfőbb hivatkozási pont a Habsburgokkal kapcsolatban, hogy „idegen” dinasztia volt. No mármost: hány „nemzeti” királynénk volt az Árpád-ház alatt? Egy sem! Ez alapján akkor hogyan beszélhetünk nemzeti dinasztiáról az Árpádok esetében, ha Európa minden országából érkeztek ide a királyi hitvesek három évszázadon keresztül? Ez is érdekes. A nemzeti dinasztia fogalma viszonylag későn, a nemzeti ébredések korában vált fontossá, addig érdekes módon más európai országokban sem okozott ez problémát. A briteknek 1917-től van „nemzeti” uralkodócsaládjuk azáltal, hogy V. György megszakított minden kapcsolatot unokatestvérével, II. Vilmos német császárral, és Hannoverből egyik napról a másikra Windsorok lettek – az akkori háborús idők hangulatától félve –, és hogy talán ők is a másik unokatestvér, II. Miklós orosz cár sorsára juthatnak. Arról pedig ne is tegyünk említést, hogy mennyire gyáván viselkedtek, amikor a cári család menedékjogot kért Nagy-Britanniában, de kiszolgáltatták őket a bolsevik kivégzőosztagnak. De ugyanígy francia eredetű Bourbon a spanyol és a luxemburgi, szász a belga, oldenburgi a dán, a norvég és a svéd, orániai a holland, genovai a monacói uralkodóház. Sajátosan nemzetinek a liechtensteini uralkodóház tekinthető. A már nem regnáló uralkodócsaládokról nem is beszélve; az albánoknak mi adtunk királynét Apponyi Geraldine grófnő személyében. Egy dinasztia megítélésében idehaza sajnálatos módon még mindig nem a racionális, hanem az érzelmi megközelítés a domináns. Nem a történészek, hanem a politikusok vagy önmagukat véleményformálónak tekintő szónokok, bloggerek alakítják a közvélekedést: valaki mondott valamit és ezt tekintik mérvadónak. Az, hogy mit mondanak a tények, az már mellékes.
Miért hiányzik film-, szín- és képzőművészetünkből a „jófej Habsburg”-alakja?
Azért, mert ez a cél. Elvileg történt 1989-ben egy rendszerváltozás. Ha végiggondoljuk, Asztalos István Egy éjszaka Erdélyben (1941) című filmje csak próbálta megközelíteni, de nem tudta hitelesen visszaadni Mária Terézia és II. József alakját. Ami 1945 után készült – csak a legismertebbek –, a Rákóczi hadnagya, Feltámadott a tenger, Egri csillagok, A Tenkes kapitánya, az mind-mind a kötelező lecke visszamondása, miszerint soha annyi kárt nem okozott egy uralkodóház sem a magyar történelemben, mint a Habsburgok. Bezzeg Rákóczi és Kossuth… 1990 után lett volna egy remény, hogy valamelyest tisztuljon a kép: de A Hídember és a Kincsem filmek számító, hidegvérű Ferenc József-ábrázolása sem hozott a realitáshoz közelítő képet, sőt.
Habsburg Ottót viszont sokan kedvelték.
Érdekes módon nagy érdeklődés mutatkozott Habsburg Ottó személye iránt, amikor kígyózó sorok álltak a mozik előtt a rendszerváltás idején bemutatott, Isten akaratából című film vetítésekor.
Habsburg Ottó és fia, György – wikipedia.org
A végnapjait élő aczéli-kádári kultúrpolitika öngólt lőtt: abban a reményben engedték a filmet bemutatni, hogy az érdektelenségbe fog fulladni. Tévedtek. Ennek volt egyik következménye a Kisgazdapárt szándéka, hogy köztársaságielnök-jelöltként indítsák az egykori trónörököst, aki ettől a felkéréstől udvariasan elállt. A közelmúltbeli Mária Terézia-film visszahangja pedig alulmaradt a várakozásoknak, pedig elég nagy médiafelületen propagálták… Tehát visszatérve a kérdéshez: „jófej” Habsburgnak Ottót, valamint fiait: Károlyt és Györgyöt tartom. Mindegyikükkel találkoztam, Györggyel többször is, abszolút nem éreztették vagy éreztetik senkivel, hogy egy uralkodócsalád tagjai. Közvetlenek, tájékozottak a dolgokat illetően.
Megváltoztak a Habsburgok?
Azt hiszem, ahhoz, hogy ennyi változáson ment keresztül ez a család, az az 1918-at követő – sokszor tragédiáktól sem mentes – egy évszázad eredménye. Egy megváltozott helyzethez alkalmazkodnak. Ez a tehetségük mindig is megvolt. Egyik interjúban mondta Habsburg Ottó: „Európa nekünk 600 évig belpolitika volt”. Mindig hangoztatta, hogy az Európai Parlamentben az egyedüli magyar képviselő volt akkor, amikor mi még a Vasfüggöny mögött építettük a szocializmust. Személyükön keresztül nagyon sokat változott pozitív irányba a család megítélése. Ami viszont az egyik legfontosabb mondata: „Utálatos dolog, ha egy politikus korrupt!” Némi pozitívum, hogy a kormány a felújításra kerülő budai várban fogja elhelyezni Ottó hagyatékát, akinek a szívurnája a pannonhalmi bencés apátságban nyugszik, közel Stefánia és férje, Lónyay Elemér herceg nyughelyéhez.
Milyen közterületen látható alkotások emlékeztetnek minket a Habsburgokkal közös múltra?
Napjainkban sokkal kevesebb, mint 1945 előtt volt. Ez egyrészt érthető a történelmi-politikai változások miatt, másrészt az 1990 óta eltelt eddigi három évtizedre leginkább a halogatás volt a jellemző. Amelyek egykor a Hősök terén, a millenáris emlékművön álltak: I. Ferdinánd, III. Károly, Mária Terézia és Ferenc József, azokkal annyi történt, hogy a háborús sérüléseket kijavították, restaurálták őket, de továbbra is a Budapest Galéria Barabás utcai raktárában vannak Bartha Miklós városligeti és Pálffy János köröndi szobrával együtt. II. Lipóté megsemmisült Budapest ostromakor, Mária Teréziáé is csak töredékes volt, és amikor Magyar Bálint volt a kultuszminiszter, az ő kezdeményezésére, valamint anyagi támogatásával, kipótolták a hiányzó részeket, egy ideig a Szépművészeti Múzeumban volt látható, majd a közelmúltban Gödöllőn állították fel. Ezzel csak annyi a gond, hogy Gödöllő kaphatott volna egy új szobrot is, van elég tehetséges szobrászművészünk, akik ennek a feladatnak meg tudtak volna felelni, elég, ha Auguszta főhercegnő szobrára gondolunk a debreceni klinikán. Az mindenesetre tény, hogy nálunk Ausztriával eltérően a nagyobb szabású emlékművek helyett szerényebb szobrok állítottak emléket a Habsburgoknak.
Elképzelhetőnek tartja, hogy valamikor a jövőben a Hősök téri szoboregyüttes eredeti felállása visszatérjen? Tehát – példának okáért – Thököly vagy Kossuth szobrának elmozdítását, Ferenc József és más Habsburg-uralkodók emlékműveinek visszaállítását? Hiszen ezeket a változtatásokat annak idején a bolsevik politikai logika motiválta.
Esély mindenre van, az a kérdés, hogy mennyi és mikor. Azt hiszem, ami 1945 óta történt idehaza, az már annyira intézményessé vált, hogy bárminemű beavatkozás, változtatás is komoly vitákat váltana ki. Mire gondolok? Amikor felmerült az ötlet, hogy tizennégy uralkodó fog kerülni az ezredéves emlékmű fülkéibe, az uralkodóházak és az arányok tekintetében nagyjából közmegegyezés volt, kisebb viták csak a személyek esetében voltak. Azt szokták mondani, könnyű okosnak lenni. Mi lett volna, ha az emlékmű nem a dualizmusban, hanem 1920-ban vagy 1950-ben került volna felállításra? Vajon mennyire más névsor készült volna? Az biztos, hogy a Rákosi-rendszerben elképzelhetetlen lett volna akár egy Habsburg elhelyezése is, miközben a Parlament külső és belső részein ott vannak a királyszobrok között ők is. Az egyedüli áldozat az ún. kormányzók terme lett, ahol Horthy Miklóst kellett eltüntetni a sorból. Szintén kevesen tudják, hogy a Sztálin-szobor készítése során az a verzió is felmerült, hogy a Gábriel arkangyal alatt lévő obeliszket visszabontják a hét vezérig és a bölcs vezér brutális méretű szobrát oda rakják. Szerencsére ebből nem lett semmi. Az eredeti ezredévi névsor a Ferenc József-i időket reprezentálta, miközben kár lenne tagadni, hazahozták Kossuth és Rákóczi koporsóit, minden településen voltak és vannak ma is az ő nevüket viselő terek, utcák, és így tovább. Arról van szó tehát, hogy míg Ferenc Józsefnek a Budapestnek adományozott szobrai között ott volt Bocskai, Bethlen és Pálffy – előbbi kettőt az ötvenes években átrakták a Köröndről a Hősök terére, Pálffy mehetett a raktárba, szerencsére nem olvasztották be a Sztálin-szoborba –, míg szinte magától értetődő volt, hogy Thököly, Rákóczi és Kossuth kerül a Habsburgok helyére, mintha nem lett volna addig is elég szobruk Pesten vagy az országban. Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a történelemkönyvekben is tanulunk a magyar királyokról, akkor a szobraik miért nem állhatnak köztereken? Miért kell ennyire különbséget tenni közöttük?
Él még valami a királyság-beli hagyományok közül?
De nézzük tovább: 1946-tól fokozatosan alakult ki az a kitüntetés-adományozási szisztéma, hogy a köztársasági (vagy az ebbe beleerőszakolt) eszmét jobban reprezentáló Kossuth- és Széchenyi-díjakat a Parlamentben adják át, míg a 2001-ben felújított Corvin-lánc is itt került átadásra. Érdekes, hogy évek óta nem hallunk erről semmit, pedig azóta több tulajdonos is elhalálozott, a Corvin-koszorú pedig nem is került újraalapításra. De ha augusztus 20-ára gondolunk, a Szent István Rendet már a Sándor-palotában adják át, október 23-át pedig évek óta a Nagy Imre-érdemrend adományozása nélkül ünneplik. Tehát együtt él párhuzamosan egy királyságbeli és egy köztársaságbeli hagyomány nálunk, ami elég érdekes. Visszakerült a Kossuth térre Tisza István szobra, a Horvay-féle Kossuth-szoborcsoport, míg Andrássy lovasszobrának az 1867-es koronázási domborművén Erzsébet királyné mellé most is oda lett „hazudva” Deák Ferenc alakja, aki köztudottan (amolyan figyelemfelkeltésként) részt sem vett a ceremónián… Sokat támadták a kormányt, hogy miért lett az ország elnevezése Magyarország, miért nem volt jó a Magyar Köztársaság?! Ezek után a kormánypártok legutóbbi választási győzelmének éjszakáján Orbán Viktor és Semjén Zsolt a Kossuth-nótát énekelték. El kellene már végre dönteni, hogy melyik hagyományt helyezi előtérbe a kormányzat. Visszatérve a szobrok kérdésére: ha eljutnánk oda, hogy az eltávolított uralkodók szobrai vagy eredeti helyükre, vagy például a budai vár területén újra felállításra kerülnének, azzal a történelmi hagyományainknak egy része is vissza lenne állítva. Kérdés, a Nemzeti Hauszmann Program melyik elemébe lehetne ezt beilleszteni.
Mi a helyzet azokkal a szobrokkal, amelyeket a kommunisták elvitettek a Hősök teréről? Meg lehet őket valahol tekinteni?
Így utólag az mondható el: köszönet azoknak, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy a pusztulástól megmentsék ezeket a művészeti alkotásokat, amelyek egyébként a korszak legnagyobb mestereinek alkotásai. Még az állatkerti jegesmedvebarlang sziklái alatt is voltak egy ideig. Csak érdekességként említem meg, hogy az egykori budavári Habsburg-teremben ezek kistestvérei álltak, amelyek közül Senyei Károly keze alól került ki III. Károly, Mária Terézia, Ferenc József és Erzsébet királyné, a Hősök terei közül Szent István és II. András, illetve a Köröndről korábban Pálffy János. A szobrok a Budapest Galéria tulajdonai, a Barabás utcai telephely udvarán várják sorsuk jobbra fordulását.
1945 előtt nagyságrendileg mennyivel több Habsburg szobra állt a köztereken?
Tömeges számokról nem beszélhetünk. Sok idő telt el Erzsébet királyné meggyilkolása és szobrának felállítása között, a róla elnevezett hidat újjáépítették más technológiával, de fel sem merült az 1960-as években, hogy új nevet kapjon, mire 1986-ban a Döbrentei téren alacsonyabb talapzattal és az egykori házikó nélkül, de a híd budai hídfőjénél felállították az emlékművét. Az Árpád hidat egy ideig hívták Sztálinnak, a Ferenc Józsefből Szabadság, a Horthy Miklósból Petőfi lett; nem sok remény van rá, hogy ezek is visszakapnák eredeti nevüket. Rudolf trónörököséből egy időre vadászszobor lett, de ismét látható a Stefánián.
Hogy lehet az, hogy elviekben nemzeti beállítottságú, jobboldali emberek, akik vélelmezhetően teljesen jóhiszeműen állnak a történelmünkhöz, ugyanazokat a kultúrmarxista ferdítéseket biflázzák vissza a Habsburgokról, ami egy magától értetődően baloldali embernek is a becsületére válna?
Mert ezen nőttek fel és ez rögződött bennük.
Ha annyi minden – nagyon is helyesen – revízióra került, ami a kommunisták történelmi és kulturális tetteit, illetve viszonyulásait illeti, akkor ezen a téren mikor várható pozitív változás, amely jobban reflektálna a valódi történelmi eseményekre?
Nem lehet különválasztani a szobrokat mondjuk a kitüntetésektől, a bankjegyektől és az egyéb nemzeti szimbólumoktól – címer, zászló. Sokan prüszköltek amiatt is, amikor néhány éve visszatértek a tölgyfaágas és az angyalos verziójú címerek is. A már említett Magyar Szent István-rend felélesztése is régóta időszerű volt, mert amikor először az Antall-kormány több, 1946 előtt adományozott érdemrenddel együtt újra akarta alapítani, még közel voltunk a rendszerváltozáshoz időben, a régi reflexek még működtek és hevesen tiltakoztak baloldalról. A Hősök tere szimbólum. Sokan megszokták ott a Habsburgok ellen harcolókat, mintha kizárólagosan csak ők reprezentálnák a nemzeti történelmünket. Igazságos volna egy olyan kompromisszumos megoldás, amelyben mindkét „oldal” képviselve lenne. Ilyen a történelmünk: sajátságos.
Trombitás Kristóf
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
