627 évvel ezelőtt, 1396. szeptember 25-én Luxemburgi Zsigmond magyar király és a keresztesek megsemmisítő vereséget szenvedtek a terjeszkedő Oszmán Birodalomtól. A nikápolyi csatában a keresztény seregben felsorakozott az európai országok színe-java, de a mintegy 25 ezer főt számláló hadsereg az elbizakodottság és a taktikai fegyelmezetlenség miatt nem tudott a török alakulatok fölé kerekedni.
Miután I. Oszmán sikeresen egyesítette a Kis-Ázsia területén, a Sakarya folyó mentén letelepedett török törzseket a 13. században, hamar megkezdődött azok hódító tevékenysége is, mind keleti, mind nyugati irányban.
E politika – amely a Bizánci Császárságot elsők között érintette – egyik élharcosa volt I. Murád szultán, aki kihasználva a balkáni délszláv népek egymás ellen vívott háborúit, megkezdte a mai Szerbia és Bulgária területeinek elfoglalását.
Több szempontból is kulcsfontosságú volt az 1389-es első rigómezei ütközet, amelyben a csaknem 40 ezres oszmán hadsereg legyőzte a nagyjából 20 ezer főt számláló egyesített szerb-bosnyák-havasalföldi-albán csapatokat.
A harcok során I. Murád szultánt meggyilkolta egy szerb nemes, a hatalom ennek következtében a szultán fia, Bajazid kezében összpontosult. A rigómezei ütközet után Magyarország ellen is megindultak az első török betörések, a jelenség pedig annak fényében volt különösen aggasztó, hogy az új szultán remek hadvezér hírében állt.
I. Bajazid szultán
A fenyegetésre az elhúzódó trónharcok után a magyar trónt elfoglaló Luxemburgi Zsigmondnak kellett válaszolni. A fiatal uralkodó több ízben vezetett hadjáratot Szerbia, valamint Havasalföld területére a törökök ellen, 1395-ben a Duna partján fekvő Kisnikápolyt is sikerült megszereznie, de figyelmet fordított az ország délvidéki várainak megfelelő karbantartására is.
Mindezek mellett Zsigmond számára világos volt, hogy az Oszmán Birodalom legyőzéséhez egy nemzetközi keresztes hadseregre van szükség, így a diplomáciában jártas uralkodó meg is kezdte ennek szervezését.
Zsigmond terve, hogy egy keresztes hadjárattal kell megállítani az oszmán terjeszkedést, kedvező fogadtatásra talált Európában. A cél érdekében sikerült összefogni a kontinens számos országának küldöttségét.
A nemzetközi hadsereg legnagyobb részét a franciák, valamint a Valois hercegek által birtokolt Burgundia területének katonái adták. Előbbit a francia connétable (főhadparancsok), Philippe d’Artois, míg a burgundi haderőt a trónörökös, Félelemnélküli János vezette.
Rajtuk kívül a keresztes haderő részét képezték az Angliából, Lengyelországból, a német fejedelemségekből és városokból érkező katonák, valamint a johanniták is. A bizánci felajánlás és a velencei flotta is a siker reményét táplálta, az európai segítség így mintegy 5000 főt számlált.
A csapatok Félelemnélküli János vezetésével 1396 júniusában érkeztek Budára, hogy a stratégiát egyeztessék Zsigmonddal.
1433-as, Luxemburgi Zsigmondról készített portré
A magyar király ugyan elrendelte a nemesi felkelést, de – tekintve, hogy támadó hadjáratra készült, a nemeseket pedig csak védekező hadmozdulatok esetén kötelezhette fegyverfogásra – a hazai hadsereg tetemes részét a jutalmakat remélő köznemesség, másrészt a királyi pénzekből felfogadott katonák tették ki.
Az összlétszámuk tízezer körül mozgott, amely a nemzetközi sereggel és a menet közben csatlakozókkal, valamint a szeptemberben Nikápoly várához érkező Mircea havasalföldi fejedelem csapataival egészült ki.
A becslések szerint a támadók mintegy 20-25 ezren lehettek, ami joggal tette bizakodóvá Zsigmondot és a katonákat, a seregben elhíresült mondás szerint, „ha leszakad az ég, azt is fenntartjuk lándzsáinkkal”.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
