Nagyszabású megemlékezéssel hajtanak ma fejet a zempléni Hejce melletti Borsó-hegyen tíz éve történt szlovák katonai repülőszerencsétlenség áldozatai előtt. A szörnyű megrázkódtatás mellett a katasztrófa rávilágított úgy a magyar honvédség, mint a szlovák légierő kutató-mentő helikoptereinek elégtelen képességeire, ám míg északi szomszédunknál komoly korszerűsítési lépések követték a keserű tapasztalatot, addig idehaza a forgószárnyas erők elmúlt évtizedét a példátlan leépülés jellemezte.
A szlovák légierő An–24-es szállító repülőgépe 2006. január 19-én este, fedélzetén nyolcfőnyi személyzettel és 35 katonával tartott Koszovóból hazafelé, amikor repülésének utolsó szakaszában, a kassai repülőtérre történő süllyedés közben – pilótahiba miatt – nekiütközött a még Magyarországon lévő Borsó-hegy tetejének. A két hajtóműves gép darabokra szakadt az erdő fái között és kiégett, a tragédiát egyedül, Martin Farkas főhadnagy élte túl.
Korszerűsíteni kell
A helyszínt a legközelebb lévő falu, Hejce lakosai, illetve szlovák szárazföldi mentőegységek érték el először, a kedvezőtlen téli körülmények és a sötétség miatt a két ország haderőinek helikopteres kutató-mentő szolgálatai nem tudtak érdemben beavatkozni, a gyakorlatban élni a gyorsaságuk jelentette elméleti előnnyel.
A keserű tapasztalat rámutatott arra, hogy a hetvenes évek óta lényegében változatlan technikai felszereltségű térségbeli légi kutató-mentő szolgálatokat korszerűsíteni kell. Szlovákiában már a katasztrófát megelőzően elkezdődött a meglévő szovjet-orosz Mi–17-es helikopterek átgondolt és mélyreható modernizációja.
Többek között izraeli infravörös berendezésekkel az éjszakai, rossz időjárási körülmények közötti mentési feladatok lehetővé tétele érdekében. Ezzel szemben Magyarországon néhány küszködéssel teli év után teljes kudarcba fulladt egy eleve késve indult és kevésbé tartalmas kezdeményezés.
Üzemképtelen helikopterek
Szlovákiában a szolgálat folyamatos ellátásához éppen elégséges négy gép esett át a teljes körű modernizáción a trencséni javítóüzemben, a Magyar Honvédség esetében mindössze két Mi–17-es, a 703-as és 705-ös oldalszámú kapott Oroszországban egy korlátozott korszerűsítési csomagot. A 2008-tól szolgálatba álló gépeken lehetővé vált éjjellátó szemüvegek használata, de a kutatáshoz szükséges infravörös kamerát és más, valós képességbeli előrelépéseket biztosító berendezéseket kispórolták.
Az éjjellátó szemüvegek biztosította új képesség is átmenetinek bizonyult azonban a honvédség szolnoki helikopteres alakulatánál. 2010-ben, a kolontári katasztrófa idején még egy fontos mentőakciót sikerült lebonyolítani a segítségükkel, de 2013-tól, amikor a védelmi költségvetés csökkentésének következményeként történelmi mélypontra süllyedt a maradék helikopterflotta hadrafoghatósága (a személyzetek annak is örülhettek, ha nappal, jó időben repülhetnek), az éjjellátóval történő repülések gyakorlására, a jártasság fenntartására végképp nem maradt repülési üzemidőkeret. Emlékezetes azonban, hogy nemcsak az új képesség veszett oda, hanem a korábban évtizedekig meglévőt sem sikerült fenntartani: a kevés üzemképes gép miatt hol az ország nyugati (Pápa), hol a keleti (Szolnok) felén szünetelt a kutató-mentő szolgálat. A 2013-as nagy árvíz idején pedig a rendkívüli helyzet kihirdetése tette lehetővé az illetékesek számára, hogy technikailag üzemképtelen helikoptereket hadra foghatónak minősítsenek a homokzsákok beemelésére.
A korszerű katonai forgószárnyas képesség (melybe értelemszerűen beletartozik a kutató-mentő szolgálat ellátása a legmostohább körülmények között is) megteremtésére a kormány 2013-ban tender kiírását – új gépek beszerzését – ígérte, de arra máig nem került sor. Helyette „áthidaló jelleggel” csupán három darab harmincéves Mi–8-as helikoptert vettek Oroszországból a honvédségnek. Szlovákia eközben ismét továbblépett, tavaly amerikai Black Hawk gépek beszerzéséről döntöttek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 19.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
